Edward után vetettem magam, és nagy megkönnyebbülésemre sikeresen, sőt két lábon állva értem a talajt. A fiú elismerően mért végig, nekem meg már megint futkosni kezdett a hátamon a hideg. Ó, hogy a nyavalya… Többet nem nézek rá! Majdnem éhen pusztulok, első vadászatomra készülök, erre itt agyalok egy srácon, akit nem is ismerek. Igyekeztem kiűzni átható pillantását az agyamból, és a vér illatára koncentráltam. Minden izmom megfeszült, legszívesebben már rohantam volna, mint az őrült, de egyrészt féltem, hogy elrontok valamit, és a lelkiismeretem sem volt tiszta. Vámpírok… alig tudom elhinni. Pedig vannak, és én is az vagyok.

-         Most mit csináljak?

-         Kövesd az ösztöneid –bíztatott Edward. Könnyű neki.

-         De akkor ugye nem kell ember… - elakadt a szavam.

-         Nem! – vágta rá. – Ezt nem tudta az imént Carlisle befejezni. Cullen lehetsz, ha betartasz egyetlen szabályt. Emberekre sosem vadászol, csupán állati vérrel kell beérned, ahogy Jasper is mondta. Mivel ez egy erdő, rengeteg vaddal, nem lesz nehéz dolgod.

Én meg csak álltam, néztem előre, igyekeztem elnyomni az émelyítő érzést a torkomból.

-         Nem fog menni – suttogtam, és hátrálni kezdtem.

-         Bella! – az ő szájából olyan volt a nevem hallani… gyengéden, mégis határozottan, csipetnyi dorgálással, és féltéssel. – Ez csak az amnézia miatt van. Ha emlékeznél, most nem félnél. Hihetetlenül erős vagy. Erősebb, mint mi. Semmi sem jelenthet neked akadályt.

A szavak megtették a hatásukat, főleg, hogy a végén még azt a hihetetlen hibát is elkövettem, hogy belenéztem a szemébe. Csacsi Bella… teljesen elvarázsolt, valósággal hipnózis alá kerültem.

- Re-rendben. De kérlek, maradj mellettem – feleltem csendesen.

- Ez természetes. Ne feledd, Bella. Ösztönök.

Nem lepődtem volna meg, ha összeestem volna a szorongástól, de követtem az utasításokat. Ösztönök. Hát hogyne. Behunytam a szemem, és koncentráltam a megannyi neszre. Nem emlékeztem semmire az előző életemből, mégis tudtam, hogy sosem hallottam még ennyire kifinomultan minden egyes rezdülést. Aztán a szaglásom… éreztem őket. Többen voltak, talán négyen, nem is olyan messze. Állatok, csábító illattal. Mmm… hirtelen éreztem, mit is kellene tennem. Futni, mint az őrült, elkapni őket és… igyekeztem nem elképzelni a többi véres részletet. Kinyitottam a szemem, és várakozással pillantottam Edwardra.

-         Minden oké?

-         Teljesen.

-         Merre?

-         Egy hatalmas tölgyfánál úgy fél kilométernyire.

-         Mennyi?

-         Négyen? Talán…

-         Hatan, de remek így elsőre – mosolygott. Ó, istenem, ez a mosoly! Pont ez kellett az első vadászat előtt… na, most már biztos, hogy el fogom bénázni.

-         Ühmm… kösz – dünnyögtem. – De… Edward… nekünk szükségünk van… levegőre? – kérdeztem rá új felfedezésemre. Mikor szimatoltam, nem volt szükségem levegővételre. Sőt mi több, kényelmetlen volt a porszemek áradása használaton kívüli tüdőmben. Edward kuncogni kezdett.

-         Hihetetlen… komolyan nem emlékszel semmire? – meglepetten figyeltem őt. – Úgy értem, amíg ember voltál, addig is mindenre rekordidő alatt rájöttél. Elképesztő megfigyelőképességed volt. Nem hittem volna, hogy még erre is rá lehet emelni, erre tessék.

Elmosolyodtam. Jól esett hallani, hogy nem voltam olyan reménytelen eset emberként. Kérdezni akartam még, de Edward félbeszakított.

-         Sss… itt az ideje vadásznunk. Később folytatjuk, hidd el.

-         Oké… de te menj előre, kérlek.

-         Hát, ha ezt szeretnéd… kövess, ha tudsz – rám kacsintott, mire elakadt az egyébként megszokásból vett lélegzetem. És akkor minden mértéket felülmúlóan, gyorsabban, mint a versenyautók, Edward futni kezdett. Próbáltam lépést tartani vele, de ez nem ment egykönnyen. Mégis hihetetlenül gyorsan száguldottam vele együtt, egyre jobban érezve a vér hívogató illatát.

Hirtelen megláttam őket. Hat szarvas… testükből vibrált felém a meleg vér illata, szinte ide láttam az ereikben dőlő anyag pulzálását… ekkor vesztettem el a fejem. Vámpírok, Cullenek, Edward, amnézia… messzi pontok voltak csupán. A hozzám legközelebb legelő állatot tepertem le. Nem volt nagy harc. Hamar bevégezte. Az íze elégedettséggel töltött el, megnyugtatott. Mindeddig az agyam rejtett kis zugában egy hang azt kántálta, álmodom. Nem létezik, hogy vámpírok vannak, elvesztem az emlékezetem. Ez csak egy vicc. De most valahogy minden olyan helyénvalónak tűnt. De ez nem azt jelentette, hogy nincs még kismillió kérdésem, és nem vagyok továbbra is szomjas.

Mikor az állat kiszáradt, egy másikra is rávetettem magam. Egyre boldogabb, nyugodtabb, harmonikusabb voltam. Át tudtam gondolni hideg fejjel a dolgokat. Lehetne rosszabb is… legalább van egy szerető családom, akik minden bizonnyal befogadnak. Jó lesz itt nekem. Az emlékezetem meg majdcsak visszatér. De még mindig lesz mit megmagyarázniuk.

Mihelyt a második szarvasom vére is elfogyott, gyorsan hátráltam pár lépést. Edward még nem volt készen. Ő is a második szarvasát ehette, de olyan hihetetlen gyorsasággal, és kecsességgel, hogy teljesen bámulatba ejtett vele. Mint egy fenséges oroszlán. Ráadásul külsején egyáltalán nem látszott meg mindez. Ekkor jutott eszembe, hogy magamon is végignézzek.

Megnyikkantam. Nem tudatosult bennem, hogy kékszínű szaténruhát viselek. Ha tudtam volna, átöltöztem volna indulás előtt. Hát most már nem kell átöltöznöm. Több helyen elszakadt, az eredetileg hosszú darab most combközépig ért, és még így is erősen meg volt tépve. A hajam is kócos volt egy kissé, de legalább az arcom rendben volt. Leszámítva persze a vörös szemeimet.

A leltárral végezve vettem észre Edwardot, aki nem messze tőlem kuncogott, valószínűleg az én rovásomra. Zavarba jöttem, és a földet kezdtem el piszkálni a lábammal. Várjunk csak! Tűsarkú?!

- Hogy-hogy később végeztél, mint én? – motyogtam.

- Az első szarvasod kimúlását figyelemmel kísértem. Nagyon jól csináltad.

Felhorkantam.

-         Igen, persze, csak a ruhám teljesen tönkrement. Ki öltöztetett fel? Lefogadom, hogy nem az enyém volt eredetileg. A cipőről nem is beszélve.

-         Alice volt. Mellesleg nekem nagyon is tetszik így – megdöbbenve láttam csibészes féloldalas mosolyát. Az első pillanatban Deja vu érzésem támadt, aztán még az előzőnél is jobban zavarba jöttem, és nagyon örültem, hogy nem tudok elpirulni, mert különben olyan vörös lennék, mint a rák.

-         Te… te sokkal jobban csináltad – dünnyögtem elismerően, egyúttal kicsit irigykedve is.

-         Több mint 100 év tapasztalata – nem lepődtem meg. Természetesnek tűnt, hogy a vámpírok nem öregednek. Halhatatlanság. De azért újra rám tört a kíváncsisági roham.

-         Hány éves is vagy emberként?

-         17.

-         És én?

-         18.

Felkuncogtam.

-         Ezek szerint én vagyok az új nővéred? – élcelődtem.

-         Ugyan, ki hinné el azt neked, hogy idősebb vagy, mint én? – vágott vissza.

-         Hát ez igaz… - állapítottam meg. – És te eredetileg több mint 100 éves vagy?

-         Pontosan 108.

-         Hmm… azért még tegezhetlek, ugye? – kezdtem újra az évődést, mire mindketten nevetni kezdtünk. Most láttam őt először szívből kacagni. Kettőnk hangja csilingelő dallamot képzett, ami meseszép volt, minden önteltség nélkül.

-         Éhes vagy még?

-         Már nem… kicsit kapar a torkom, de megvagyok.

-         Kaparni is fog, mindörökké. Ez a vámpírlét egyik hátránya.

-         Szuper… - sóhajtottam.

-         Na, jó, legjobb lesz, ha most visszamegyünk. A többiek már biztosan nagyon aggódnak miattad. Meg téged ismerve biztosan vannak még kérdéseid is – tette hozzá huncutul csillogó szemekkel.

-         Bocsánat. Nyilván ha egyik pillanatról a másikra elvesztenéd az emlékezeted, aztán arra ébrednél, hogy egy halom vadidegen ember azt állítja, hogy vámpír vagy… nos, neked persze nem lennének kérdéseid – füstölögtem. Edwardról több mindent is le lehetett olvasni. Egyrészt mulattatta őt a kifakadásom, másrészt sajnált és megértett engem. Valamint ott volt még valami a szemében, amiről nem tudtam eldönteni, mit is jelent, de nekem tetszett. A pár másodpercnyi csendből az én kérdésem zökkentett ki mindkettőnket.

-         Verseny?

-         Legyen! – élénkült fel. – 1, 2, 3.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.