2. Forksi suli
Ez lenne az. A Forksi Középiskola kapuja. Ha belépek nincs visszaút.
„Gyerünk Szilvi! Indulj már!” - győzködtem magam. „Hidd el, jó lesz” Na ezt viszont Én, nem hittem el. Na gyerünk.
És elindultam. A suli tágas volt, és világos. Hát a kinti időhöz képest minden világosabb… De mégis! Olyan borús. Teljesen lehangolt engem.
Gyalog jöttem a suliba, így nem tudom, hogy fogok hazajutni olyan hamar. Talán csak későn érek haza. De nem baj, ugyanis az egyedüllétben az a legjobb, hogy ha későn is érsz haza, nincs aki, letámadjon azzal, hogy számolj be a napi dolgaidról, és mondd el neki, miért késtél. Nos, ez tényleg nagyon jó.
És ekkor megláttam egy ismerős arcot. Épp a szőke haját copfozta össze. Halvány rózsaszín ruhában volt, ami a térdéig ért. Nem kell gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, mit gondol minden fiú, aki elmegy mellette. De ez hihetetlen. Az, hogy Ő is itt van! Odafutottam hozzá, jó, hogy nem ugrottam a karjaiba.
- Katie! Szia! - üvöltöttem neki. Persze magyarul, ugyanis attól még, hogy külföldön vagyunk, Magyarországon ismertem meg, és ott sem angolul beszélgettem vele. A magyar köszönésre néhányan felém néztek. Szerintem meg akarták nézni, miről hablatyolok éppen.
- Szilvi? - csodálkozott.- Hát te itt? Én megértem, hogy én itt vagyok, de te? - hitetlenkedett.
-Tudom fura, de hidd el komoly okom, van! Majd később elmesélem. De ha már itt tartunk! Én nem tudom, hogy mit keresel itt! Ráadásul épp Forks-ban… - nevettem. Nem tudok elképzelni egy olyan lányt, mint Katie, egy olyan helyen, mint Forks. Mert Ő imádta a napot.
- Nos, otthonról jöttem el, mert összevesztem anyámmal. Nem akarok többé visszamenni, és ha keresnének, ez lenne az utolsó hely, amire gondolnának. Így egy ideig szabad vagyok.
- Azt hittem én vagyok, az „otthonról-elszökök-mert-összevesztünk” lány.
Erre felnevetett. Átkarolt, és miközben ráütött a vállamra, ezt mondta:
-Bajtárs tesó! - erre már vele nevettem, és elindultunk órára, ami -mint kiderült- ugyanaz, vagyis irodalom óra.
Amikor beléptünk a terembe, majdnem minden figyelem rám terelődött.
A tanár, Mr. Stewart azt akarta, hogy bemutatkozzam az osztály előtt, ezért kap tőlem egy mínusz pontot. Ugyanis én, a visszahúzódó, háttérben maradó, örökös kockafejű lány, miért mutatkozzon be? Bármit mondok, úgy is csak röhögnek rajtam. De amikor megszólaltam, és kimondtam a nevemet, láttam, hogy az egyik srác, aki eddig nem nézett felém, lassan elmosolyodott, és lassan felfelé fordította a fejét. De nem nézett rám, csak az asztalt pásztázta. Igaz, ha egyenesen előre nézett volna, pont a szememmel találkozott volna a tekintete. És már nem is mosolygott. Szerencsére gyorsan elhadartam mindent magamról, és odaspurizhattam a székemhez, ami pont Katie mellett volt. Ez volt ma a második jó dolog velem.
Az óra a végéhez közeledett, és már vártam a csöngőt, de semmi. Megnéztem az órámat, és már 10 perccel az óra vége után voltunk. Megkérdeztem Katie-t mennyi az idő.
-Te Katie! - suttogtam. - Mennyi az idő?
- Még 5 perc van csöngőig. Az első órák mindig ilyen hosszúak. 10 perccel meg vannak hosszabbítva.
- Értem. Kár. Legalább megtudtam, hogy 5 percet siet az órám.
- Miss Szilvia! Elmondaná mi olyan fontos?
- Nem jár jól az órám, és megkérdeztem, hogy mennyi az idő. -Válaszoltam mosolyogva nyugodtan, miközben beállítottam a karórámat. Néhányan halkan felkuncogtak mögöttem. És talán még előttem, na meg mellettem is.
- Nem kéne az órára figyelnie? Most fontos tananyagot veszünk!
- De igen, de én ezt már tanultam otthon, tavaly évvégén.
- Igazán? Akkor feltennék egy kérdést.
- Rendben.
Feltett egy tök egyszerű kérdést, mire én rávágtam a választ. Sokan furcsán néztek rám.
- Mi az? - kérdeztem értetlenül.
- Igaza volt, tényleg tanulta már ezt, ugyanis erről még nem beszéltem ebben az évben. -Mondta, miközben kezébe vett egy mappát, ami tele volt papírral, felvette a szemüvegét, és hangosan olvasni kezdett egy idézetet.
Megrántottam a vállam, amikor már nem nézett oda, és Katie-nek írtam egy levelet, hogy suli után 4-kor szeretnék vele beszélni. Erre csak egy bólintás volt a válasz, azzal a címszóval, hogy „oké megértettem”.
Amikor kicsöngettek, boldogan mentem a történelem óra helyét megkeresni. Ami nem is volt olyan könnyű…
Végül megtaláltam, és bementem a terembe, ahol elég nagy volt a nyüzsgés. Miért ebbe a csapatba osztottak be? Azután ahogy bejött a tanár, olyan csendes lett a terem, hogy azt hittem megsüketültem.
A történelem óra után hazaengedtek minket, mivel bombariadó volt az iskolában, és a gyerekeket, illetve fiatalokat, otthon tudhatják a legnagyobb biztonságban.
Elindultam hát gyalog haza, hiába ajánlotta fel Katie, hogy elvisz, ki akartam szellőztetni a fejem, ugyanis az a srác, mint kiderült Richard a neve, nagyon aggasztott. Ugyanis amikor megszólaltam órán, olyan fejet vágott mintha erősen koncentrálna, mintha nem értené, amit mondok.
Ezen agyaltam egész úton, és azon, hogy hogyan képes olyan feltűnő tengerkék színű autóban járni suliba… Azt hiszem, egy Mercédesszel jár be. Nem is feltűnő, á nem! Na persze… Nem veszi észre, hogy az egész suli róla beszél? Hogy mindenki egy beképzelt embernek hiszi? Ráadásul miért nincs egy barátja se?
Ezekkel a gondolatokkal értem oda a házhoz, de azt sem tudtam, hogy kerültem ide, nem emlékeztem az útra. Megfordultam hogy biztos jó helyen járok-e, és akkor megláttam a házunk előtt egy autót. Azt hittem ott helyben összeesem. Bár ennek biztos jobban örültem volna, mint annak, amire gondoltam, vagyis a következő percekre.
A házunk előtt egy tengerkék színű autó állt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó