|
1. fejezet - Minden hónap utolsó hetének vasárnapján ugyanaz...de most nem!
2009.08.10. 19:29
1.fejezet:Minden hónap utolsó hetének vasárnapján ugyanaz...de most nem!
Elvégeztem az utolsó simításokat magamon. A hosszú, azúrkék ruha igazán pompásan állt rajtam, mintha csak rám öntötték volna. Végigsimítottam a lágy selyemanyagon, eljátszadoztam a rajta díszként fénylő ezüstös gyöngyöcskékkel. Még egyszer utoljára megigazítottam frizurámat, hogy aztán teljes pompámban mutatkozzak a vendégek előtt. Nem volt sok kedvem ahhoz, hogy rengeteg köpcös, kopaszodó öregemberrel társalogjak több órán keresztül, akiknek az a legkedvesebb elfoglaltságuk, hogy vénségük ellenére folyamatos megfigyelés alatt tartják a dekoltázsomat. Egy ideig zavaró volt a sok érdeklődő tekintet melleim irányába,d e mára már megszoktam. Elvégre a férfi az csak férfi, s mint minden férfi, erősen érdeklődik a női nem iránt. Vagyis... inkább mondjuk úgy, hogy mint a legtöbb férfi. Hálószobám ajtáján való kopogtatás törte meg gondolkodásom csendes menetét, megzavarva eddigi nyugalmamat. Hát elkezdődik egy nagyon hosszú, unalmas éjszaka, mint minden hónap utolsó hetének vasárnapján. Lassú, de kecses léptekkel odasasszéztam az ajtóhoz (már amennyire az én kétballábaimmal lehetek kecses) és beengedtem látogatóm. Édesanyám idegesen méregetett végig, leellenőrizte hogy minden tökéletesen áll e rajtam, végül megszemlélve az eredményt, elégedetten bólintott.
- Nagyon csinos vagy kislányom, mint mindig! - mosolygott rám azzal a tökéletes úrinőhöz való mosolyával, amivel bárkit le tudott venni a lábáról.
- Köszönöm anyám! Ha megbocsátasz nekem most mennem kell! - köszönésképpen bólintott, és én már kint is voltam az ajtón. Cipőm sarkának koppanása vízhangot vert a kövön, amint áthaladtam az előcsarnokon. A partit a nagyteremben tartjuk, ahová csak a legfontosabb alkalmakkor szoktunk bemenni. Ha nem volt ünnepség, vagy valamilyen tárgyalás, akkor a belépés tilos volt, hogy miért azt nem tudom. Maga a terem sokkal ósdibb és egyszerűbb volt mint a kastély többi része, pont ezért nem értettem miért pont ezt a részt félti annyira jó apám. Erőt vettem magamon és az ajtóhoz érve egy hatalmas sóhaj kíséretében bekopogtam. Apa ragaszkodott hozzá, hogy én is úgy viselkedjek itthon, mintha vendég lennék, ezzel is azt mutatva ki, hogy ,,Minden ember egyenlő". A ház inasa, Anthonio nyitott ajtót, szokás szerint meghajolt előttem, közben utat engedve a terembe. Mint ahogy arra korábban számítottam, apám nem felejtette el most sem kellőképpen feldíszíteni a termet, amely így úgy nézett ki, mintha valaki esküvőre készülne. Fehér lufik, az asztalokon fehér abrosz, rajta fehér váza, benne fehér margaréta. A vendégek többsége már itt volt, beszélgettek, hangos nevetésük betöltötte a szobát. Tekintetemmel végig pásztáztam a termet, apám után kutattam, de sehol sem leltem meg. És akkor láttam meg Őt. Ott állt a terem közepén, és elmélyülten társalgott az egyik öregúrral. Azt hiszem tátva maradhatott a szám, mert ahányan elhaladtak mellettem, mind nagyon furcsán méregettek. Nem törődtem most velük. Szaporán pislogtam, hogy meggyőződjek arról ez nem álom, hanem a valóság. Soha nem láttam még férfit, aki ennyire tökéletesen gyönyörű lett volna. De Ő mindenkinél szebb volt. Bronzos haja szépen fésülve, bőre fehér mint a hó, sőt talán még annál is fehérebb, minden egyes vonása földöntúlian szép és tökéletes. Mintha egy angyal szállt volna le az égből. A szívem őrült táncot járt a mellkasomban, úgy dübörgött, mintha bármelyik pillanatban ki akarna ugrani a helyéről. A nagy csodálkozás közepette elfelejtettem levegőt venni, köhögve fordultam el a gyönyörű férfitól. És akkor rámnézett. Rámnézett azzal a gyönyörű éjfekete szemeivel. A tekintetünk találkozott, egymásba fonódott. A szívem kihagyott egynéhány dobbanást, miközben néztem Őt. És Ő is nézett engem. A testtartása hirtelen megváltozott, mikor a nyitott ablakokon besüvítő szél meglobogtatta a hajamat. Egész teste megfeszült, keze ökölbe szorult. Arcára düh és fájdalom keveréke ült ki. Alig három méterre álltam tőle, de így is éreztem a belőle áradó feszültséget. Zavarni kezdett az, hogy mennyire ellenségesen méreget, inkább zavartan elfordultam és levettem a tálcáról egy pohár konyakot. Nem szabadna még innom, mivel nem vagyok tizonnyolc, de kit érdekel ez most?! Hajam zuhataga mögül, mely függönyként hullott arcom mellé, eltakarva engem előle kipillantottam, megbizonyosodva arról, hogy még mindig engem néz-e. De nem nézett már rám. Eltűnt onnan, ahol az előbb állt. A tömegben felfedeztem az apámat, aki éppen egy számomra teljesen idegen férfival társalgott. Odabaktattam hozzá. Meglepett, hogy ez a férfi is szokatlanul gyönyörű volt. Tejfölszőke haja volt,és hófehér bőre. Szeme aranybarna. Nagyon hasonlított a másik idegenre, de mégis olyannyira különbözött. Apám végre észrevette, hogy ott állok mellette és lelkesen üdvözölt.
- Bella! Hát itt vagy! Carlisle szeretném bemutatni neked a lányomat, Isabella Marie Swant! - odatolt az idegen elé, én pedig sután kezet nyújtottam neki.
- Üdvözlöm uram! Bella vagyok! - félénken rámosolyogtam. Kedvesen megrázta a kezem. Kissé megremegtem az érintésétől,mert a keze jéghideg volt.
- Carlisle Cullen. Örülök, hogy megismerhettelek Bella! És nagyon örülök Charlie, hogy itt lehettem, de most sajnos mennem kell! Remélem még találkozunk. Viszlát! - kezet fogott apámmal és távozott az ajtón át.
- Hát ez meg ki volt? - kérdeztem apát.
- Hallottad. Carlisle Cullen. Most költözött a családjával az országba. Nagyon jó ember! Az évszázad egyik legkiválóbb orvosa! Nagy megtiszteltetés nekünk hogy itt fog lakni! - lelkesedett.
- Egyedül jött ide?
- Nem. A feleségével meg a fogadott gyerekeivel. Azt hiszem öt gyereke van ha jól emlékszem... - gondolkodás közben végigsimított bajúszán - igen biztos vagyok benne hogy öt!
- És miért pont Forksba költöztek? Nem éppen ez az ország legnagyobb városa...
- Bella! Honnan a fenéből tudjam? És mért érdekel ez téged annyira? - megvontam a vállamat.
- Csak kíváncsi voltam! De... most ugye nem lenne baj, ha elmennék aludni? Nagyon fáj a fejem! - hazudtam, és hogy kicsit rátegyek még egy lapáttal, fájdalmat színlelve összeráncoltam a homlokom.
- Aj, jól van menj csak Bella! - rázta meg a fejét. Magamban ujjongva rohantam ki a teremből, fel a szobámba. Ez volt az első alkalom, hogy megszabadultam az öregemberektől. Nem kell hallgatnom az idegesítő fecsegésüket. Levettem a ruhámat és belebújtam a hálóingembe. Bevetettem magam a puha ágyamba és gondolkozni kezdtem. Nem akármiről. Hanem egy bizonyos idegenről, akit ma pillantottam meg a terem közepén. Biztos vagyok benne, hogy egy angyal volt. Talán megőrültem volna és képzelődtem? Tőlem bármilyen furcsaság kitellik. Na, de azért ez már teljesen más. Ilyet nem lehet képzelni. Lehunytam a szemeimet, és töprengés közben aludtam el. Egy biztos. Ez a vasárnap teljesen más volt, mint az eddigiek. Egyáltalán nem ugyanolyan.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó