Síron túli szerelem (A Végzetes Szerelem folytatása)
A tompaság olyan lassan tűnt el a testemből, mintha évek óta feküdnék egyhelyben, ebben a ragyogó napsütésben. Nem értem, hogy mit keresek itt, ez nem az, ahol lennem kell. Meghaltam, vagy mégsem? Végül is, nem érzek fájdalmat. Talán ez a Mennyország. Végre, talán itt nem érzek majd kínt, de még hiányzik még mindig Edward? A fájdalom enyhébb, de könnyen felismerhető és egyértelmű a hiánya. Mennyivel szebb lenne, hogyha vele lennék itt.
Kinyitottam a szemem, és mindent tökéletesnek láttam hirtelen. A napfény nem vakított el, mégis visszahunytam a szemem. Jól esett, ahogy a nap sugarai lágyan simogatják a bőrömet.
Körülnéztem. Döbbenten észleltem, hogy a rétünkön vagyok, de valahogy mégis máshogy festett, szebb volt, ami nem gondoltam, hogy lehetséges. Gyönyörű szép virágok között feküdtem, egy hófehér, lenge nyári ruhában, és eltűnt a beteges soványságom is. Nem voltak rajtam sem sérülések, sem bőrhibák, és a bőröm csodálatosan fénylett a napsugarak kereszttüzében. Hosszú barna hajam egyenesen, selymesen omlott a testemre, ami szépen egyenletesen emelkedett, fel és le. Lélegeztem. Éltem. De ez mégsem az az élet volt, amit eddig éltem. Ez csodálatosabb volt annál.
A rét melletti kispatak csobogása olyan kellemes hangokat kölcsönzött a tájnak, hogy jól esően sóhajtottam fel. Egy pillanatra elfelejtettem minden eddigi gondomat, amiket a Földön hagytam, mikor éltem. A patak partján egy szép, kis őzike legelt, és felemelte a pillantását, mikor meglátott. Barna szemeiben nem uralkodott félelem, csak boldogság és szeretet. Nem is csodálkozom, hiszen ez mégis csak a Mennyország, és itt mindennek tökéletesnek kell lennie.
Színtiszta őzike szemei mosolygásra késztettek, és éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Könnyedséggel nevettem fel, és régen nem éreztem ilyen gondtalannak magam. Nem éreztem valósnak semmi fájdalmat, semmi kínt.
- Tetszik? – szólalt meg mögöttem egy csilingelő hang, és abban a pillanatban pillangók kezdtek repdesni a levegőben. Egy fehér ruhába öltözött idős asszony állt meg mögöttem, és én amint megfordultam, felismertem.
- Nagyi? – rebegtem döbbenten, és szeretet öntötte el a lelkem. Csodálkozó mozdulatokkal álltam fel, mint mikor a kisgyermek megteszi első lépéseit. Lassan értem oda hozzá, de amit ez megtörtént, szorosan átöleltem, és nem eresztettem percekig. Az emberek gyakran nem becsülik meg igazán a nagyszüleit, de én soha nem estem ebbe a hiába, még ha nagyon kicsi is voltam, mikor eltávozott közülünk. Akkor még nem értettem, hogy mit jelent, mikor Reneé szipogva mondta nekem, hogy a nagyi elment egy olyan helyre, ahova én még nem mehetek utána. Sírva fakadtam és dacosan faggattam, hogy miért ment el nélkülem? Miért nem vitt magával, hogyha elköltözött? Miért nem mehetünk utána? Nem értettem. Csak évekkel később vált ez számomra világossá, és akkor már tudtam, hogy nem önszántából hagyott ott magamra. Meghalt, nem az önzőség vezette.
A bűntudat bizseregve öntött el, hiszen magamra ismertem benne. Én is meghaltam, de én önző voltam és magam okoztam a halálom. Én nem foglalkoztam a környezetemmel, én nem foglalkoztam mással, csakis önmagammal.
Lehajtottam a fejem, nem tudtam a szemébe nézni. Nem tudtam azokba a szemekbe nézni, amik még most sem haragudtak rám. Pedig igazán megérdemeltem volna, de a nagyi sosem szidott le engem. Nagyon szeretett, és minden apró-cseprő hülyeségemet mosolyogva fogadta, mikor még kislány voltam.
- Bella, édesem – suttogta kedvesen. – Nem gondoltam, hogy ilyen hamar találkozott, de ha már itt vagy, Isten hozott az Angyalok hídján.
- Angyalok hídja?
- Igen. Ez az a hely, ahova a holt lélek elsőként érkezik. Mindenkinek olyan hellyé változik, mint ami a lelkének a legbensőbb vágyaiban lakozik. Neked a kedvenc réted jelent meg, ahol nagyon boldog voltál, de ez minden léleknek, más és más.
- Szép lettem – értetlenkedtem, és kíváncsi voltam, hogy ezt mivel magyarázza.
- Jaj, kincsem. Te mindig is szép voltál, de az embereket életükben a gondok megváltoztatják, valakit kevésbé, valakit viszont annál inkább. Csak az igazi szerelemben láthat ilyennek a párod, és látja meg benned a lelket gyönyörűségét. Nem a test szépsége számít igazán, kincsem. Az csak egy másolat, és te mindig is szemrevaló teremtés voltál. Edwardnak nagyon jó ízlése lehet.
- Hm – válaszoltam bőbeszédűen és hallgattam. – Megöltem magam, mit keresek itt?
- A világ nem osztható egyszerűen jóra és rosszra, ezáltal Mennyre és Pokolra sem, mert nincs olyan ember, akiben ne lenne fény, vagy ne lenne sötétség. Mégis létezik Pokol, és Menny is, de ez nem azon múlik, hogy kit tartanak rossznak s kit jónak. Egyszerűen csak a hiteden múlik, a tetteiden és a szíved legmélyebb vágyain.
- A vámpírok is idekerülhetnek?
- Ez különleges dolog, más szabályok vonatkoznak a vámpírokra, de természetesen a Mennyek kapuja nyitva áll előttük is, de ez sok mindenen múlik. Őszinte leszek veled, kincsem. Még soha nem láttam olyan nemeslelkű lényekkel, mint a Cullen család, és egytől egyig helyet béreltek ide, még ha örökké fognak is élni.
- Edward szerint a lelkük elkárhozott.
- Ez csak tévhit. De térjünk terád, gyermekem. Miért kellett ily módon cselekedned? Mire volt ez jó?
- Edward nem szeret, nem volt már maradásom abban a világban.
- A mondat egyik fele sem volt igaz. Soha nem találkoztam olyannal, aki jobban tudna szeretni, mint Edward Cullen. És ő egyértelműen szeretett téged, tudod… Csak pár perccel késett el téged. Ott volt melletted, miután leállt a szíved. Sírt, és megpróbált átváltoztatni. De nem járt sikerrel, mert legyőzted őt, és megadtad magad.
Elsápadva figyeltem a nagymamámat…
- Charlie őrjöngött, mikor megtudta, nekiugrott Edwardnak, aki annyira maga alatt volt, hogy hagyta magát, de persze így sem esett semmi baja. Az egyik kórházi dolgozó viszont feljelentette. Carlislének tette le az óvadékot. Reneé is nagyon kiborult, és egy veszekedés során csúnyám összeszólalkoztak, majd elválltak. Ne vedd magadra, természetesen nem a te hibád. Edward utánad akart menni, nehéz volt megállítani, de Carlisle és Esme elérték, hogy legalább várjon egy kicsit, hátha sikerül túltennie magát rajtad. Mindennap szenved, de legalább él. Reneé és Charlie összebarátkoztak a szomorú gyász időszakában, és megtartották az esküvőjüket, de soha nem felejtenek el téged. Reneé minden éjjel megsirat téged, és Charlie sem a régi, de legalább ők sínben vannak.
- Te jó ég! Mennyi idő óta vagyok itt? – hápogtam döbbenten.
- Pontosan két éve – felelte, mire leültem a nedves fűbe. Ezt még fel kellett, hogy fogjam. – Minden lélek éveket alszik az Angyalok hídján, hogy kipihenjék a fájdalmaikat, a kínjaikat és minden más fáradalmukat. Te nem is aludtál olyan sokáig, ahhoz képest, amilyen állapotban voltál a halálod előtt. Van, aki hosszú éveket alszik, és mire felébred már az ismerősei se élnek. Te még jóváteheted a hibáidat, és kapsz egy esélyt, hogy elrendezd az elvarratlan szálakat. Visszamehetsz a Földre, természetes angyalként és senki nem fog téged látni, sem hallani. Kapsz egy lehetőséget, hogy boldoggá tedd Edward Cullent.
- Tessék?
- Jól hallottad. Addig a pillanatig maradsz ott, amíg nem érzi magát boldognak, és nem érzi fájónak a hiányod. Segítened kell neki. Igazából általában a feladat elvégzése közben szokott elválni, hogy ki hova megy tovább. A Mennybe vagy a Pokolba. Vállalod a feladatot?
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó