Nem futottam túl messzire. Egyrészt azért, mert nem hallottam, hogy követett volna. Másrészt alig álltam a lábamon. Nem gondoltam, hogy egy vámpír legyengülhet, de lám, mindenkinek van gyengepontja, csak meg kell találni. Már az sem volt titok, mi az enyém.
Lerogytam egy kidőlt fa törzsére, és a kezembe temettem arcom. El sem hiszem! Edward Cullen… ahogy táncolok vele, bolondozunk, aztán egyik pillanatról a másikra már szenvedélyesen csókolom… lehetetlen! Vajon mit gondol most rólam? Gyűlöl, amiért otthagytam? Esetleg csalódott? Azt hiszi, számomra ez semmit sem jelentett? Hát számára ez jelentett valamit? Ebben biztos voltam. Csak a szemébe kellett néznem. Csak reménykedni tudtam benne, hogy az én szememből sem a totális érzéketlenséget olvasta ki.
Mégis hogy fogok így a szemébe nézni? Könnyedén visszamegyek, és próbálok úgy tenni, mint eddig? Na, és Ő?
Annyi bajt kevertem eddig, alig 6 hét alatt, hogy az már elképzelhetetlen. Nem emlékeztem semmire, megkínoztam Jaspert, szín derült a legfájdalmasabb emlékeim egyikére, rájöttem a képességemre, aztán itt van még a románc Edwarddal…
Beleszerettem? Nem történhetett meg… de sajnos így esett. Felesleges volt titkolnom. Bele kellett törődnöm, hogy ez már rég a józanész szabályain alapszik.
Hajammal babráltam, ott, ahol ő is hozzáért, és a rengeteg „miérttel” kezdődő kérdésen gondolkoztam, mikor furcsa zajt hallottam a hátam mögül. Nem volt okom megijedni, mert vámpír vagyok, tehát jóval erősebb bárkinél és bárminél, na, meg ha valami probléma adódna, még mindig ott van a Jane-től szerzett képességem…
Már messziről éreztem, hogy nem vámpír. Valami más, ami nem is lehet sima állat, mert az illata egyáltalán nem kellemes, irritáló. De mégis van vére. Nem voltam szomjas, de a torkom szokás szerint kaparni kezdett.
Végre előtűnt a sötétségből. Ösztönösen hátráltam pár lépést. Egy vérfarkas. De nem ugyanaz, mint a hétfői vadászatnál. Ez egy rozsdabarna színű, fekete szemű példány volt, koránt sem olyan riasztó jelleggel. Mintha ismerném… főleg, mikor a szemébe néztem.
Az állat megtorpant, mikor meglátott, és visszaügetett a fék közé. Újabb motozást hallottam. Te jó ég, vajon most hozza a barátait? Nem lettem volna épp nagy hátrányban, de mégsem akartam semmilyen konfliktust.
Azonban az árnyékból nem sokadmagával jött vissza. Még csak nem is farkasként. Egy magas, huszonéves srác jött tétován felém.
Most ijedtem meg. Jártam már emberek között, mert Alice és Rose nem voltak hajlandóak nélkülem vásárolgatni. (Persze távoli városokban, ahol nem ismertek. Furcsa lett volna, ha Bella Swan, az közeli rendőrfőnök lánya, erőteljesen megváltozva vásárolgatni kezdett volna a városban, miközben az egész környék értesült a halálláról…) Sikeresen legyőztem az emberi vér utáni ácsingózást, de mégis meg volt rá a kockázat, hogy elveszítem a fejem. Vele mégsem ez volt a helyzet. Minél közelebb ért, annál jobban észre lehetett venni rajta – vámpíri szemmel- hogy nem ember. Bőrszínét ítélve indián lehetett, magas, erős testalkatú, és ugyanolyan illatú, mint az imént látott vérfarkas. És a szemei…
-Te voltál itt az előbb? – kérdeztem rekedt hangon, pár lépést hátrálva.
-Igen, én – bólintott az idegen. – Ne félj, nem bántalak – tette hozzá halkan.
-Még ha akarnál, sem tudnál – vágtam rá határozottan, de a végére elcsuklott a hangom.
-Ezzel én is tisztában vagyok. De nem úgy, ahogy azt te hiszed – suttogta fejét rázva, szemében mélységes szomorúsággal.
-Ezt meg hogy érted?
-Ismerlek téged, Isabella Swan Cullen. A nevem Jacob Black – megtorpantam. Annyira ismerős volt a neve… és a szempár… nem emlékeztem semmi konkrétra, de abban biztos voltam, hogy ő tényleg nem akar nekem ártani. Felcsillanó szemem látva Jacob Black bizakodva rám mosolygott. – Emlékszel rám?
-Nem, sajnálom. Illetve nagyon rémlik valami a múltamból, de semmi alapozott tény… - csóváltam a fejem. – De kérlek, megmagyaráznád azt, amit az előbb mondtál?
-Ha leülsz, és nem félsz tőlem, talán – felelt enyhe gúnyossággal a hangjában. Mintha tudná, hogy megteszem, amit mond. Bár kíváncsiságomat ismerve, és azt is tudva, hogy ő ismer engem, ez nem is tűnt butaságnak…
-Rendben… - visszatértem a fatörzsre. Ő is letelepedett mellém, és magyarázni kezdett.
-Nos, Bella… hallottál a Cullenektől a…
-Vérfarkasokról? – tippeltem.
-Ezek szerint hallottál – nyugtázta elégedetten.
-Igen, elvileg ti vagytok a vámpírok ősi ellenségei.
-Pontosan. Márpedig azért, mert a vérfarkas az egyetlen lény, ami arra teremtetett, hogy vérszopót – csúnyán néztem rá, mire ő megköszörülte a torkát, és helyesbített – pardon, vámpírt öljön.
Nem igazán nyugtatott meg a tudat, hogy bármelyik pillanatban búcsút mondhatok a világnak, és kezdhetem újra máshol. Vagy odalenn, vagy odafenn.
-Ne aggódj. A vérfarkasok és vámpírok szövetsége erősebb lábakon áll, mint valaha. És ez természetesen a te érdemed – tette hozzá vigyorogva. – Nem tudom, hogy Edward mennyire repesne a gondolattól, ha részletekbe bocsátkoznék, úgyhogy sajnálom, őt kérd meg, hogy avasson be. Ha eddig nem tette volna… - jegyezte meg hitetlenkedve.
-Ó. Szóval ismered Edwardot – motyogtam zavarodottan, de gyorsan tereltem a témát. – Akkor Alice Cullent is ismered, ugye? – Jacob bólogatott.
-Az összes vé… Cullent – harapta el a sértést bűnbánó vigyorral.
-Alice ugyanezt mondta, amit te. De nem érdekel, előbb utóbb úgy is rá fogok jönni mindenre. – dacoskodtam. Lépéseket hallottam az avarban, de nem érdekelt különösebben. Nyilván egy erdei állat kószál errefelé…
-Tudod, emberként a legjobb barátod voltam – meglepetten néztem, ő meg büszkén vigyorgott. – Bizony… be is kavart rendesen, hogy Edwardék vámpírok, én meg vérfarkas… de mostanra már minden rendben. Hihetetlen… - motyogott – hogy milyen gyönyörű vagy még így is. Azt hittem, vámpírként teljesen el fog halni ez a lényed, de mégis… meseszép – zavarba jöhetett egy kicsit, mert lesütötte a szemét, de azért kedvesen mosolygott. Valahogy már megint éreztem, hogy nem kell tartanom tőle, teljesen őszinte bókot mondott, mindennemű hátsó szándék nélkül. Visszamosolyogtam rá.
-Köszi, Jake.
Ekkor egy halk morgást hallottam, majd egy bársonyos, de gúnyos hang csendült fel a félhomályban.
-Ejnye, nincs otthon a macska, cincognak az egerek, ugye Jacob? Egy pillanatra kell csupán egyedül hagynom őt… - Edward bukkant ki a fák között. Villámgyorsan lesütöttem a szemem.
-Bezzeg mást nem csak egy pillanatra hagysz egyedül. Hol is voltál most pénteken? – vágott vissza Jake.
-Ott voltam, ahol lennem kellett. Kicsit hamarabb eljöttem, mint egyébként, de minden nap lejárok, tudtommal.
-Talán kicsit többet érdemelne.
-Idő kérdése, és többet is fog kapni – vágta rá egyre dühösebben Edward.
-Mégis mikor? – fortyant fel Jacob.
-Egyre jobban van. Hamarosan.
-Honnan veszed, hogy jobban van? Rám példának okáért nem is emlékszik! – itt esett le, hogy már rólam van szó.
-De más, számomra fontosabb dolgokra igen, ha érted a célzást – mosolygott újra gúnyosan Edward, mire Jake tekintete elkomorodott egy pillanatra.
-Felfoghatnád már, hogy az a múlt. Örökké nagyon fontos lesz, de történt valami…
-Pontosan tudom, hogy mi történt! – morgott az én szeretett Cullenem.
-Csodálom is, hogy rám bíztad.
-Azt hiszed, nem követem nyomon a gondolataidat? De el kell ismernem, felelősségteljes vagy, és csak jót akarsz neki. Örökké az adósod leszek, Jacob Black.
-Ezért nem leszek az adósod. Számomra is olyan fontos, mint neked.
-Valahogy mindig közösek a szeretteink, nemde? – kérdezte keserű mosollyal Edward.
-Valóban. A jó ízlés teszi – vigyorgott Jake.
-Hé, srácok. Elárulná valaki, hogy mi folyik itt? – szóltam közbe.
-Csak egy kis baráti társalgás – susogta Jacob. – Most mennem kell, de ha szeretnél velem beszélgetni máskor is, én, vagy az egyik farkas barátom itt lesz. Csak szólj, hogy engem keresel, és itt leszek, ígérem – mosolygott rám kedvesen. Felüdítő volt nem csak vámpírokkal barátkozni.
-Szavadon foglak – mosolyogtam vissza őszintén, majd mielőtt bármelyikük szólhatott volna egy szót is, őrültesen gyors tempóban visszafutottam a Cullen-házba, és magamra zártam az ajtót.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó