Feloldottam a blokkot, melyet a Cullen családra tettem másfél hónappal ezelőtt, hogy könnyebb legyen nekik.
- Megszerettelek benneteket, de azt is megértem, ha gyűlölni fogtok, miután megtudjátok a titkom, mely már ősidők óta homályba veszett! Vagy legalábbis kellett volna! - végignéztem az éppen ülő barátaimon, akik tele voltak kérdésekkel.
- Megértem, hogy el akartad felejteni azt a sok fájdalmas dolgot a múltadból, de kérlek, meséld el a többieknek is! - kérlelt Carlisle. Nyugodtnak éreztem magam, és elkezdtem mesélni azt, amit mindig is el akartam rejteni mások elöl.
- 2022 éve születtem Egyiptomban. A fáraó által hozott törvény miatt az apám megbecstelenítette a királynét, és én világra jöttem Gepárddal, az ikertestvéremmel együtt. A királyné és persze az apám, Claris úgy gondolták, Gepárd az, aki vámpírnak született, de tévedtek. 26 éves voltam, mikor Ninát, a nővérünket, aki helyettem uralkodott, Gepárd megölte a szemem láttára. - Még most is magam előtt látom Nina testét, és Gepárd véres kezét. Ezt soha nem tudom majd elfelejteni, amíg csak élek! - Akkor egy szavakban nem kifejezhető érzés járt át, és megöltem Gepárdot, és a vámpírcsaládom ellen fordultam, és mindegyiket megsebeztem. Nem tudtam őket ennél jobban megsebezni, mert Matt megakadályozta. A seb sosem gyógyul be igazán. - Láttam Emmett-ten, hogy ígéretemet betartva megadtam kérdésére a választ. Mély levegőt vettem és folytattam tovább a történetemet.
- Mivel sokkal másabb voltam, mint új családom, hercegnőként kezeltek. Egy legenda szerint világra jön egy gyermek, aki vámpírként sokkal, nagyobb hatalommal bír, mint bármelyik vámpír a világon, így rendet teremtve a világ összes vámpírja között. Aztán 1787 - Ben Claris kitervelte, hogy kijátssza a család utolsó ütőkártyáját, hogy engem eltávolítson a többiektől. Szívből gyűlölt engem. Az egyik vámpír rájött, hogy lehet megölni úgy egy vámpírt, hogy mindenki halottnak higgye.
- Szóval elégette őket? De akkor hogy lehetnek mégis itt? - kérdezte meglepetten Rosalie.
- Nem égette el őket! Dante rájött, hogy egy jól irányzott harapás, elég ahhoz, hogy akár egy hónapig is halottnak tűnjön az áldozat. Ez esetben a családom. A haláluk után csak bolyongtam a világban, majd 1987 decemberében visszamentem Párizsba, ott megláttam a nővéremet, és titokban hazáig követtem. Ott volt vége az életemnek, mikor megláttam Mattet és Sorayát együtt. Olaszországba mentem, és ott felkerestem egy vérfarkast, aki megígérte, hogy végez velem. Akkor már nem volt vesztenivalóm, és ő megtette azt, ami a szívem vágya volt. 1988 májusában születtem újjá Európa közepén egy kis faluban, ahol megtaláltam Jadét és Heathert, akik a világ legjobb barátnőinek bizonyultak. Két éve Párizs közelében kirándultunk, mikor Leót, akibe beleszerettem, megölték, és minden megváltozott. 20 évesen ott folytattam az életem, ahol 1987 - Ben abbahagytam. Újra vámpírként éltem tovább. Olyan volt nekem a halál, mintha emberből válnék kínok között vámpírrá. Most pedig itt vagyok, és nem tudom, mi lesz ezután. Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el, de azért jöttem Forksba, hogy elfelejtsem a múltam. Ennek ellenére mindig utolér, bárhova is megyek a világban. - leültem egy közeli székre, és vártam, hogy ki mondja ki a fájdalmas szót, hogy tűnjek el, és sose jöjjek vissza. Órák teltek el csendben, mindenki megpróbálta megérteni, vagy legalábbis felfogni, mit is mondtam nekik. Egyedül Carlisle-t nem lepte meg, mert neki már elmondtam az elején, mielőtt a családját megismertem volna.
- A vámpíraltatót ki találta ki? - kérdezte Alice, meglepetésemre széles mosollyal a száján. - Tudod, amit délelőtt játszottál a zongorán!
- Angelika ihlette, de Cassandra énekelte folyton Lounak! - válaszolt helyettem Matt és Scott egyszerre.
- Még most is emlékszem rá, milyen volt a hangja! Gyönyörű volt, mikor énekelte azt a dalt, de csak Lou miatt. Az álmok világa megnyugtatta Lou-t, és Cassandra ezt pontosan tudta. - fájdalmas emlékek voltak Scott számára.
Edward
- Eljátszanád nekünk azt a dalt Lou! - felállt, és leült a zongorámhoz. Tétován nézett körbe, hogy biztos jó ötlet - e, de végül elkezdett játszani. A dal átjárta testem, megértettem Lou fájdalmát a múlt miatt, és éreztem mostani kétségbeesett viselkedését. Nem tudtam rá haragudni, annál jobban szerettem őt, hogy gyűlölni tudjam. Annál inkább haragudtam Matt-re, aki képes volt megcsalni őt, még ha az régen történt is. Alice nagyot ásított, és Esmé-vel együtt elaludtak. Hihetetlen, még Jasper, Rosalie, és Carlisle is álomba szenderült Sottal és Matt-el együtt. Még Lou barátnői is álomba merültek a dal hallatán, kivéve Emmett-et és engem. Emmett aggódva kapott Alice felé, mikor.
- Ne bántsd! Nincs semmi baja, csak alszik, mintha ember lenne. Reggel fel fognak ébredni! Mindenre emlékezni fognak, ne aggódj! - nyugtatta meg Lou.
- ŐK NEM TUDNAK ALUDNI! - fakadtam ki.
- Tudom. Cassandra dala csak rám van hatással, amit akár Alice is énekelhetne. Az én előadásomban pedig, csak azok nem merülnek álomba, akiket azt akarom, hogy ébren maradjanak. - nyugtatott meg.
- Szóval mi is aludni fogunk, ha elmondtad, amit szeretnél? - kérdeztem már higgadtabban.
- Egyáltalán nem! De látnod kellett Emmett-el együtt, milyen hatást vált ki a dal, ha egy vámpírnak játsszák. És igen, mondani szerettem volna valamit.
- Mi lenne az? - kérdezte Emmett.
- El szeretnék búcsúzni tőletek. Mihamarabb el kell mennem, mert nem maradhatok veletek, és láthatóan Rosalie sem kedvel igazán, bár nem meri kimutatni! - ledöbbentem Lou szavain.
- Nem mehetsz el! Csak most találtam rád! Nem hagyhatsz itt most! Vagy a régi szerelem fontosabb neked nálam? - nem mondtam komolyan, de mégis bántott az a tudat, hogy el akar hagyni.
- Ezért kerülöm a pasikat! A régi szerelem mindig megmarad Edward! Barátsággá vagy gyűlöletté válik, de megmarad! Te ezt úgysem értenéd meg soha! - Lou még soha nem volt ilyen velem. A haragja bántó volt, de nem alaptalan.
- Sajnálom, de ettől függetlenül velünk kell, hogy maradj! - egyetértően bólintott, és újra elkezdte játszani a dalt, és én álomba szenderülve Emmett karjaiba zuhantam.
Emmett
Edwardnak sikerült Lou-t maradásra bírnia. Újra felcsendült a dal, Edward elaludt, én pedig elkaptam, mielőtt a földön koppant volna. Lou bocsánatkérően nézett rám a történtek miatt.
- Emmett, segítesz őket felvinni? - én csak bólintottam. Mindenkit óvatosan a szobájába vittünk. A vendégszobába Jadét és Heathert fektettük le. Matt és Scott a nappaliban voltak a két kanapén. Jó volt látni, milyen a családom, ha alszik. Békések, nyugodtak voltak, és most nem volt a vállukon a világ terhe sem. A konyhában ültünk Louval, míg a többiek békésen álmodoztak.
- Neked nincs szükséged alvásra Lou? - kíváncsiskodtam.
- Nem, most nem. De azért jó, hogy aggódsz értem Emmett.
- Kérdezhetek valamit? - nem voltam biztos benne, hogy válaszol, de reménykedni azért szabad.
- Nyugodtan! Mire vagy kíváncsi? Előttünk az egész éjszaka! - válaszolta nyugodtan.
- Nehéz volt Matt nélkül élni? És mire gondoltál, mikor először beszéltünk a parkolóban?
- Nagyon nehéz volt nélküle élni! Nem találtam a helyem a világban, de meghalni sem akartam, mert segíteni szerettem volna az embereken, mint most Carlisle. De nem bírtam tovább, és egy nap Párizsba mentem, azóta tökéletesen megvagyok Matt nélkül. - magyarázta Lou. - Egyébként semmire nem gondoltam, igazán. Edward illata emlékeztetett Mattére, és miután beszálltam a kocsiba, jöttem rá, mennyire hasonlítotok a családomra.
- Várj, te érezted Edward illatát? - meglepetten néztem rá.
- Nem sokkal az után, hogy leültem mellé, őt megcsapta az illatom, és azon járt az agya, hogyan csapjon le rám. Negyedóra telt el, mikor egy késő diák elviharzott Edward mellett, és megéreztem a felém szálló illatát. - mondta.
- Gondolom, azonnal beleszerettél, vagy ilyesmi!
- Nem egészen! Mikor megcsapott az illata azon gondolkoztam, hogy mi lenne a legjobb megoldás, hogy közelebb kerüljek hozzá.
- Vagyis totálisan beleestél!
- Lehet, de aki szereti a másikat, nem azon gondolkozik, hogyan haraphatná át szerelme torkát egy pillanat alatt, hogy ne vegye észre senki. - Szóhoz sem tudtam jutni. Edward biztos ledöbbenne, ha ezt hallotta volna. - De az óra vége előtt Jade figyelmeztetett, hogy viselkedjek, és kirohantam. Aztán a kocsinál találkoztam veled, és ezzel elterelted a figyelmem Edwardról.
- Nem féltél attól, hogy a kempingezésen nem bírsz uralkodni magadon, és Edwardnak esel! - kíváncsian vártam a választ, melyet fontosnak tartottam.
- Egyáltalán nem. Nem is tudom, honnan volt bennem ennyi önuralom. De ez ösztön kérdése, ráadásul furdalt a kíváncsiság, milyen lehet Edward valójában. - Sokáig beszélgettünk még más dolgokról és apró titkokról, ami vadászat közben felhasználható. Szóba került Matt, aki „ugat, de nem harap” Lou szerint, és Scott, aki kedves srácnak tűnt. Örülök, hogy megismertem Lou-t, mert sok érdekes dolgot tanultam meg tőle az elmúlt nyolc hónapban.
- Engem miért nem altattál el, mint a többieket? Kicsit fura, hogy kettesben vagyunk, míg a többiek békésen szundikálnak.
- Nem tudom igazán! Minden esetre nem bánom, hogy ébren vagy! - „Milyen különös! Ez vajon mit jelenthet? „
- Semmit sem jelent! Csak nem akartam egyedül virrasztani, ennyi az egész! - magyarázta. - Arra gondoltam, hogy rajtam kívül mindenki aludna, és így fel tudná dolgozni a mai nap történéseit. Személy szerint melletted ültem volna a még szabad kanapén, és így merültem volna álomba. Aztán eszembe jutott, hogy Rosalie mekkora patáliát csapna, ha meglátna veled a nappaliban. Bár nem látszik rajtam, de kicsit tartok Rosalie-tól! - kedvel ez a csaj, de mégis fél a következményektől. Rose tényleg dühös lenne, de idővel rájönne nincs értelme a viselkedésének. Másrészről pedig tudhatná, mennyire szeretem, és sosem lennék képes megcsalni vagy elhagyni őt!
- Ne aggódj Rose miatt! Egyébként mikor ébrednek fel? - tereltem el a témát.
- Max. Még két óra! Már hat órája alszanak, ha nem tévedek. Ha felébrednek sokkal kipihentebbek és kisimultabbak lesznek. - nyugtatott meg Lou.
- Nem gond, ha megkérdezem miben vagy másabb, mint a többi vámpír?
- Egyáltalán nem gond. A jóslat szerint nincs nálam erősebb, gyorsabb. Ráadásul nem egy, hanem több képesség tulajdonosa is vagyok. Amikor először átváltoztam, a családom vérét ontottam, mikor megsebeztem őket. A vérük a szervezetembe került, és így változtam át véglegesen. Ezen kívül átvettem képességeiket, így tettem szert nagyobb hatalomra. - magyarázta el Lou. Ekkor vettem észre Carlisle-t és Esmé-t az ajtóban Lou mögött, aki nem vette észre, vagy tán nem is akarta. - Mikor Jade és Heather vámpírok lettek, pár képességemet átadtam nekik.
- Miért? Nem volt rá szükséged, vagy mi? - néztem rá komolyan.
- Nem igazán. Olykor teher, ha mindent tudsz a világon, és ráadásul egyedül kell szembenézni vele. Mindhárman ugyanazt tudjuk szinte és ez megnyugtató számomra.
- Melyikükben bízol meg a legjobban? - átnéztem Lou válla felett, a már ébren lévő családomra. Lou elmosolyodott. Vajon tudja, hogy ott vannak?
- Ez nehéz kérdés. Mind kedvesek vagytok hozzám, és én mindegyikőtöket szeretem. A választ a kérdésedre Carlisle is meg tudja adni. - Szóval észrevette őket. Vagy mégsem? - Bár nem ismertem egyikkőtöket sem, Carlisle mégis elbűvölt a nyugodtságával. Mikor kedvesen fogadott minket, minden eldőlt. Legjobban tehát Carlisle-ben bízom, persze bennetek is, de ő sokkal határozottabb, mint ti. Esme pedig a legszeretetteljesebb nevelőanya a világon. Carlisle-hoz és Esméhez hasonló vámpírokkal még sosem találkoztam. És ezt nem csak azért mondom, mert mindenki a hátam mögött áll síri csöndben. - Ekkor mindenki leült az asztalhoz, és érdeklődve figyelték Lou-t.
- A bátyáid még nem ébredtek fel! - jelentette ki Esme.
- Nem gond, ugyanis van mit átértékelniük az álmaikon keresztül! - válaszolt kedvesen Lou. Körbenéztem, és mindenki élettel telve és kisimultan ült az asztalnál. Edward látszólag feszült volt, de ez nem tartott sokáig. Rose, pedig mint mindig, hozta a csábítóan észbontó formáját.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó