Lélekszakadva rohantam, és minél messzebb akartam jutni innen. Edward szavai felzaklattak, és éreztem, ahogy minden összeomlik körülöttem. A szívem, amiről azt hittem, hogy megszűnt létezni, most észveszejtően dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Minden ízemben remegtem, és úgy éreztem, mintha meg akarna nyílni alattam a föld, hogy elnyeljen.
- BELLA! – hallottam a távolból, ahogy üvölti a nevemet. Még inkább futni kezdtem, és éreztem, hogy követ. Egyre közeledett, de nem adtam fel. Persze nem akartam eltűnni vagy elmenni, csak egy kis magányra vágytam, hogy feldolgozzam, hogy Edward minden jel szerint… megőrült. Ez nem könnyű, hiszen számomra mindig ő volt az, aki tökéletes és erős, aki mindentől megvéd, és akinek nincsenek hibái. Ez most összedőlni látszott, és alig kaptam levegőt a sokktól. Persze nem volt szükségem levegőre, inkább csak amolyan megszokásból használtam. Nehéz elszokni az emberi szokásoktól és szükségletektől. Néha még Edward szobájában azon kaptam magam, hogy a fürdőbe tartok, aztán mikor beléptem, akkor jöttem csak rá, hogy én nekem nem kell használnom se a vécét, se a zuhanyzót. Nem fogok többet megizzadni, nem leszek többet koszos vagy büdös, miért fürödnék akkor? Nem kell innom, vagy ennem, nincsen emésztésem, akkor hát miért használnám a vécét? Ezt fel kellett valahogy dolgoznom, de az Edwarddal töltött négy nyugalmas nap alatt sikerült megemésztenem a létem szabályait és velejáróit. És mégis megszegtem a legfontosabb szabályt, lelepleződtem és az én lelkemen szárad a szerelmem állapota. Csak én tehettem erről senki más, nem szabadott volna beleegyeznem, hogy visszaküldjenek a Földre, inkább a pokolt kellett volna választanom. Hiszen nemsokára úgyis odajutok, de akkor elkerültem volna, hogy felesleges álmokba ringassam azt az embert, akit a leginkább szerettem.
Charlie meglátogatása is sokat járt a fejemben, de aztán elvetettem az ötletet, mert nem akartam összerombolni a boldogságukat, hátha ott is valami rosszul sült volna el. Ők legalább túltették magukat rajtam. Az lenne a legjobb, hogyha gyerekük is születne, hiszen még nem késtek le semmiről. Akkor mindketten örökre elfelejtenének. Az lenne a legjobb. Kár, hogy ezt csak ők tehetik meg. Ők emberek és könnyen felejtenek, nem olyanok, mint én voltam. Én emberként sem bírtam felejteni. Félresikerült emberpéldány voltam az biztos.
- Bella! Bella, állj meg! – ordította utánam Edward és a köztünk lévő távolság vészesen fogyott. Nem tudtam őt lehagyni, hiszen ő a leggyorsabb teremtmény a földkerekségen. Éreztem, ahogy óvatosan fogja meg a karomat, és megállásra késztet.
- Engedj el – suttogtam halkan, lehajtott fejjel.
- Nem őrültem meg – nézett rám, és kezeivel felemelte az államat.
- Akkor mivel magyarázod a viselkedésed?
- Nem voltam képes elhinni, hogy itt vagy. Azt hittem, hogy egyszerűen megőrültem, és hogy a gumiszobában lenne a helyem. Ezért viselkedtem olyan boldogan és idiótán. Tudtam, hogy ez az egy kérdés, ami felfedi, hogy tényleg te vagy, vagy csak a képzeletem játszik velem. Ha képzelnélek ujjongva ugrottál volna a nyakamba és akkor megbizonyosodtam volna róla, hogy tényleg nem vagyok normális. De a heves reakciód ráébresztett, hogy valóban itt vagy velem, és ez nem a képzelet. Talán tényleg elöntött pár percre a rózsaszín köd, de nem őrültem meg, hiába hiszed most azt. Hiszel nekem? – nézett rám, és láttam a szemeiben, hogy őszinte és az előbbi őrültfény sem csillogott benne. Olyan mérhetetlen megkönnyebbülés öntött el, hogy egy pillanatra elgyengültem, de végül sikerült állva maradnom.
- Jól vagy? – aggodalmaskodott.
- Persze… én csak annyira megkönnyebbültem. Nagyon megijedtem, hogy… hogy… mindegy. Ne tedd ezt velem többé, kérlek.
- Ne haragudj, többet nem fordul elő. Jasper igazat mondott. Tudom, hogy nem maradhatsz velem, hiszen az nem lenne éppenséggel egészséges kapcsolat, de örülök, hogy egy kicsit visszakaptam belőled, még ha kis időre is.
- Annyira sajnálom, hogy elhagytalak – suttogtam és átöleltem. – Bárcsak igazán ölelhetnélek.
- Nem számít, csak az számít, hogy kaptunk egy kis időt még. De miért pont most? Két év…
- Tudod… Akik meghalnak, először alszanak, úgymond kipihenik az élet fáradalmait. Valaki hónapokat, valaki éveket, valaki évtizedeket vagy még többet van ebben az állapotban. Én két évig aludtam, és annyira sajnálom, hogy magadra hagytalak. Tudnom kellett volna, hogy szeretsz, de az önsajnálat és egyben az önutálat elvakított és te is tudod, hogy milyen abnormálisan viselkedtem.
- Miattam.
- Igen, de attól még nem a te hibád.
- Dehogynem. Azt hittem, hogy a kevésbé rosszat választom a távozásommal, de tévednem kellett. Soha ilyen szörnyűséges döntést még nem hoztam. Meddig leszel itt?
- Nem tudom. Lehet, hogy egy percig, lehet, hogy hetekig. Nem rajtam múlik – simítottam végig a szép arcon. – Csakis rajtad és az égieken.
- Kérdezhetek még valamit?
- Mit?
- A vámpíroknak is megadatik a túlvilági élet? Vagy akik közülünk meghalnak, azoknak nincs tovább?
- Miért kérdezed ezt? – gyanakodtam, de végül válaszoltam. – Nektek is ugyanolyan esélyetek van a Mennyországra, mint akármelyik földi lénynek.
- Tehát ha meghalok, együtt lehetünk? – kérdezte, és én megrémültem. Már tudtam, hogy hova vezetnek a kérdések.
- NEM! Nem halhatsz meg… nem, nem, nem – tiltakoztam.
- De miért? Bella, miért nem? Boldogok lehetnénk, ez az egyetlen lehetőségünk.
- Mert neked létezned kell! Nem adhatsz fel mindent értem! Ott a családod!
- Bella, én már két éve vagyok olyan állapotban, mint aki nem is él, és nem tudok magamra kellemes érzéseket parancsolni. Jasperre kifejezetten rossz hatással vagyok és rajta keresztül mindenkire. Tudom, hogy fájna nekik, de elfogadnák a döntésem. Biztosan tudom. Eddig nem is tudom, hogy mire vártam. Talán tudat alatt tudtam, hogy egy nap eljössz hozzám.
- Ne csináld ezt, kérlek…
- Bella, én már korábban is mondtam, hogy nem akarok létezni nélküled. Lehet, hogy tudnék, de nem akarok. Mindenről te jutsz eszembe és az, hogy mit dobtam el magamtól. Te vagy a legnagyobb csoda az öröklétem során, és nem akarlak még egyszer elveszíteni. Nem biztos, hogy odafent egy helyre kerülünk, de mindent megteszek, hogy együtt legyünk újra. Tudom, hogy te is akarod, mert azt mondtad, hogy szeretsz.
- Tényleg szeretlek, nem is sejted mennyire, de hogy miattam öngyilkos légy…
- Te miattam lettél öngyilkos.
- Az más – tiltakoztam, de tudtam, hogy ezt a harcot megint én vesztettem el. A vágyaim legyűrtek, hiszen én is vágytam arra, hogy végre együtt legyünk gondok és fájdalom nélkül.
- Miben? – mosolygott rám kényszeredetten.
- Hogy hogy ilyen közel éltek Forkshoz? – tereltem el a témát.
- Megmutassam? – kérdezte komoran. Bólintottam, és felültem a hátára. Persze, követhettem volna is, de így kellemesebb volt. Mosolyogva simultam hozzá és a fejemet a testére hajtottam. Mindkettőnknek élvezetes volt. Szerintem szánalmasak voltunk, hogy ennyire fent próbáltuk kelteni annak a látszatát, hogy itt vagyok, mikor a testem valahol a föld alatt porlad.
Aztán megérkeztünk és kinyitottam a szemem, és megpillantottam… a síromat.
Értetlenül kászálódtam le a szerelmem hátáról és megrökönyödött tekintettel léptem közelebb a sírkőhöz. Ő nem szólalt meg, csendben figyelt. Tehát ez lenne az oka, hogy nem mentek messzire? Hogy minél közelebb legyen a testemhez?
- Hogy minél közelebb legyek hozzád, nem tudtalak itt hagyni – fejezte be a gondolatmenetemet. – Mindennap kijárunk a sírhoz, néha a szüleiddel is összefutunk, ezért próbálunk idősebbeknek látszani a korunknál. Nehogy gyanút fogjanak, de nem szoktak olyan szemléletesen tanulmányozni.
A sírom gondos állapotban volt. Friss virágok fedték a testemet fedő földet, és a sír végében egy gyönyörű márvány sírkő magaslott, amin szép ívű betűk hirdették:
Isabella Swan
(1987- 2006)
Itt nyugszik egy tisztaszívű lélek,
Kit elvett tőlünk az élet.
Kit mindenki szeretett
És aki mindenkit szeretett.
Könnyes szemmel néztem, és éreztem, ahogy a kéz öleli át a derekamat. Lágyan ringatóztunk, és abban a pillanatban arra sem figyeltem, hogy már felkelt a nap, és bárki megláthat. Csak érezni akartam azt a szerelmet, amit két évvel ezelőtt elvesztettem.
- Nagyon szép – suttogtam meghatottan. Az egész sír maga, elképesztően hatott rám. Meghatódtam, hogy a halálom után is ennyien szeretnek.
- Alice tervezte meg magát a sírt, bár ő is nagyon maga alatt volt akkoriban. A legjobb barátnőjét vesztette el, és bánta, hogy nem látta előre. A temetésed volt Forks nagy gyász eseménye, rengetegen eljöttek. Szinte itt volt a kisváros minden lakója és Phoenixből is érkeztek anyukád rokonai. Gyönyörű szép volt, hiszen Alice tervezte a szertartást is, mégis életem egyik legborzalmasabb élménye volt. És nem csak nekem. Hiányzol mindenkinek, még ha tudták is, hogy jobb helyre kerültél. Az emberek önzők, és a vámpírok is. Nem az volt a legrosszabb, hogy meghaltál, hanem, hogy soha többé nem látlak. Maga az elmúlás és az elválás a legrosszabb része. És bár tudom, hogy nem hiszed, de már te is a családhoz tartoztál, mindenki így gondol rád. Köszönöm, hogy bár rövid ideig, de átélhettem a csodát, amit nekem, és nekünk nyújtottál.
- Annyira szeretlek – suttogtam sírva és megcsókoltam. Mikor elváltunk, én szólaltam meg. – Semmit sem bánok jobban, mint hogy gyáván megfutamodtam. És ti is nagyon hiányoztok. Köszönöm, hogy voltál, hogy vagy nekem.
Miután elhallgattam, felnevetett. Annyira meglepődtem, hogy vele nevettem. Gyönyörű pillanat volt, és sejthettem volna, hogy az ilyenek nem tartanak örökké.
- Min nevetsz? – kérdeztem végül.
- Kell rá ok? Szeretlek, és az, hogy itt vagy most… Boldoggá tesz. Boldog vagyok – felelte mosolyogva, de én abban a pillanatban tudtam, hogy vége. Kimondta. Boldoggá tettem. Véget ért a feladatom.
- Szeretlek – suttogtam rémülettel a hangommal, és éreztem, hogy kezdek eltűnni. A következő pillanatban már csak Edward Cullen állt a temetőben Bella sírja mellett. Döbbent ábrázattal. Egyedül.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó