Az éjszaka fennmaradó részében alig bírtam magammal. Földöntúli boldogság kerített hatalmába. Volturi? Emlékezetkiesés? Hol voltak már! Egyetlen mondat motoszkált csupán a fejemben: „Szeretlek, Isabella Cullen.” Szeret.
De mi lesz mostantól? Ő és én? Mi ketten?
Pontban reggel 7 órakor gondoltam úgy, eleget járattam már az agyam ezen, ezért összekaptam magam, és kiléptem a szobám ajtaján. Épp indultam volna lefelé, mikor ismerős hang csendült közvetlenül mögöttem.
-Szép reggelt! – suttogta a várva várt bársonyos hang a fülembe. Megpördültem. Edward volt az, teljes életnagyságban, tökéletesen.
-Köszi, neked is – mosolyodtam el, és kivételesen emberi tempóban indultam el lefelé.
-Milyen volt az éjszakád? – kérdezte cinkos mosollyal.
-Hmm… túl hosszú – motyogtam összepréselve az ajkaimat, nehogy eláruljon felfelé görbülő szám.
-Akárcsak nekem – ő bezzeg meg sem próbált színlelni, kedvenc félmosolyomat villantotta rám. Örültem, hogy meg is érkeztünk, mert még mindig az előző este hatása alatt álltam.
Mindenki odalenn volt, még Alice is, pedig ma ő volt soron, hogy intézze a… dolgát, amit még máig nem tudtam, mi az.
Az összes Cullen ránk mosolygott, sokat sejtetően, mintha mindenről tudnának, és szemtelenül vidáman. Lesütöttem a szemem. Rettentően zavarba hozott a helyzet, sokadszor adtam hálát a jó Istennek, hogy nem tudok elpirulni.
Hirtelen Jasper hangját hallottam, de távolról és homályosan, ami arra utalt, hogy a gondolatai törtek be a „védőfalam” mögé.
„Ez szuper! Alice terve bejött! Hű, micsoda érzések…! Edward szinte sugárzik a boldogságtól, Belláról nem is beszélve. Mennyire szeretik egymást! De szerintem többnek köszönhető ez a harmónia, mint amit Alice látott… vajon mi történt az éjszaka?”
Elkerekedett szemmel néztem Jazzre. Micsoda?! Mégis miért mér már le megint? Alice terve? Tényleg ez… ez van közöttünk? Gondolatmenete végére érve kitört belőlem a köhögés.
-Bella, minden oké? – kérdezte Esme aggódva. Ja, nyilván, mert vámpírok nem szoktak köhögni.
-Khmm… hmm… persze. Csak túl sok porszemet nyeltem le… azt hiszem – motyogtam. Edwardra pillantottam a szemem sarkából, és meglepetten láttam, hogy vigyorog.
-Vagy inkább túl sok mindent hallottál, olyat is, amit nem akartál – incselkedett, de egy kicsit ő is zavarban volt. Jaspernek ekkor eshetett le, mire célzott Edward, mert a szája elé kapta a kezét.
-Jézusom, Bells, sajnálom, én nem… izé… - mentegetőzött.
-Elmondanátok, milyen gondolat hozta ennyire zavarba újdonsült hugicánkat? – kíváncsiskodott Emmett.
-Alice! Hogyhogy itthon? – ütöttem el kérdéssel a kérdést.
-Látomásom volt, mi szerint látogatóink jönnek – most Edward kapott köhögő rohamot. Megpróbáltam beférkőzni Alice gondolataiba, de talán direkt, talán véletlen egészen máson, pontosan a zavarba jövetelem esetleges okain.
-Nocsak, Edward, most te nyeltél le túl sok porszemet? – élcelődött Rosalie. Edward sötéten nézett rá.
-Nem, csak meglepődtem. Nem is olyan régen láttuk egymást.
-Kiket is? – szúrtam közbe.
-A Denali-klán mond neked valamit? – kérdezte Carlisle. Pár pillanatig töprengtem, de semmi nem ugrott be róluk.
-Azt hiszem, ez most nem fog összejönni… - motyogtam csalódottan.
-Rajtunk kívül egyetlen egy vegetáriánus család van. Ők azok. Tanya, Irina, Kate, Carmen és Eleazar – világosított fel Alice. Mintha a régi emlékeim csak erre a kezdőlökésre vártak volna. Rögtön feltűntek bizonyos képek, bár szemcsésen és homályosan.
-Nem tartott sokáig rájönnöd – kuncogott Jasper.
-Emlékszik? – nyögött fel valamiféle rejtélyes ok miatt kissé csalódottan Edward.
-Igen, de csak négy személyre. Szerintem ők azok. Egy kivilágított, meseszép helyiségben vagyunk. Sokan. De te állsz mellettem, Edward, meg ők négyen. Hű. Csodaszépek. Meg izé… - gyorsan elharaptam a mondatot. – miért is voltunk így kiöltözve? Gyönyörű ez a fehér ruha.
Máskor mindig örültek annak, ha emlékezni tudtam valamire, most vegyesek voltak a reakciók. Nem, ez így nem igaz. Most is mindenki örült neki, csak furcsán reagáltak. Mintha csalódottak, és szomorúak lettek volna. Olyan fontos ez a dolog, ami miatt ünneplőben voltunk, és ekkora baj, hogy nem tudom, mi az?
-Oké… egyszemélyes kaland. Értem én. De miért csak négy alakra emlékszem? És mikor jönnek? Edward miért ilyen kétségbeesett? – tettem hozzá az utolsó kérdést csupán Rose kedvéért, aki imádta, ha Edward zavarban volt. Most is rám kacsintott. „Ügyes, Bella, nagyon ügyes.”
-Azért, mert Irinát még nem ismered – felelt Esme. – De jó kérdés, mikor is jönnek, Alice?
-Hmm… alig 10 perc múlva.
-Micsoda? – kérdezte elkerekedett szemmel Edward.
-Az igen… - vigyorgott Emmett.
-Ejnye, srácok, majdnem elfelejtettük az utolsó kérdést – hívta fel a figyelmet Rosalie. Nem hagyta veszni az ügyet.
-Nem felejtettem el – morgott Edward.
-Ezt sem szabad tudnom, vagy túlzottan magánügy?
-Régen tudtad, és most is szabad lenne tudnod, ezért nem értem Edward viselkedését – vágta rá Rose.
-Köszi, Rosalie, elég, ha én tudom, mit miért teszek.
-Felesleges titkolózni, mindig vannak kiskapuk, és mivel nem árthat az egészségemnek, és nagyon érdekel a dolog… - próbálkoztam.
-Meg ne próbáld! – csattant fel Edward.
-Ó, dehogyisnem – kuncogtam. Vicces volt látni Edwardot ilyen kétségbeesetten.
-Jaj, ne már, srácok, úgy viselkedtek, mintha házasok lennétek – kuncogott Emmett. Rosalie a jelenlétemben harmadszor vágta oldalba. Furcsa késztetést éreztem, hogy nevessek. Jasper… biztos ő tette…
Közeledő léptek zaja hallatszott odakintről.
-Már jönnek is! – mosolygott Carlisle.
-Várjatok, szólnunk kéne nekik Bella állapotáról, nem? – tette szóvá Jazz.
-Nyugalom, nem felejtem el – morgott Edward újra. Rágrimaszoltam, de mielőtt rám nézhetett volna, elfordítottam a fejem. – Ne hidd, hogy nem láttam – figyelmeztetett. Mindnyájan nevetni kezdtünk, de legbelül feszültséget éreztem. De vajon miért?
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó