(Bella szemszöge)

Az idő telt, és egyre jobban érzékeltem a hiányát. Valahogy magányosabbnak éreztem magam, mint valaha. Eltelt két hét, és én nem is figyeltem a külvilágra. Persze jártam iskolába, hiszen érettségi előtt nem lett volna túl jó kihagyni még akár egy napot is. De mindhiába, habár órán figyeltem, de a szünetekben minduntalan a gondolataimmal foglalkoztam, vagy csak bámultam ki a fejemből. Charlie-val pedig nem igazán beszéltem. Ha kérdezett, akkor vagy tőmondatokban válaszoltam, vagy ha olyan volt a kérdés, akkor pedig kitérő válaszokat adtam. Természetesen Charlie is látta, hogy nem igazán akarok beszélni, így egy idő után már ő se nagyon kérdezgetett. Jessica még mindig az agyamra ment a folytonos faggatásával. Megkérdezte, hogy Ő és én mért szakítottunk, valamint, hogy mért költöztek el, de persze nem mondtam semmit. Ha elmondanám a teljes igazságot, akkor se hinné el és még a végén bolondnak tartana. Mondjuk neki az is megfelelt volna, ha annyit mondok ebből az egészből, hogy Ő már nem szeret és ezért hagyott el, de nem akartam megadni Jessnek ezt az örömöt, így inkább hallgattam. A napjaim ezen kívül többnyire nyugalomban teltek. A tanárok egy órán se szólítottak fel, amiért igazán hálás voltam, és a barátaim nem beszéltek velem, ami jelen esetben nem igazán zavart. Bár ott voltam velük, ebédnél pedig egy asztalnál ültünk, de én nem kezdeményeztem társalgát és egy idő után ők is megunták, hogy nem válaszolok nekik. Sokkal inkább a gondolataimba merültem ezekben a napokban, mint hogy a barátaimmal csevegjek. Egy gondolat azonban nagyon is megmaradt a fejemben, ami úgy egy hete fogalmazódott meg bennem. Nem akartam semmit se konkrétan eldönteni, mert tudtam, hogy azt Alice látná, és ha Alice látja, akkor Ő is, így csak eljátszadoztam a lehetőség gondolatával. Az jutott eszembe, hogy talán… de mondom, hogy csak talán, megkereshetném őket és beszélnék Vele. Szeretném az Ő szájából hallani, hogy nem szeret. De nem csak ezért, szeretném látni a többieket is. Mindenkit… Még Rosalie-t is, pedig vele nem voltam jóban. Sokszor törtem ezen a fejemet, és az jutott eszembe, hogy érettségi után elmondom apámnak, hogy fel akarom keresni Cullenékat, feltéve, ha egyáltalán valahogy ki tudom deríteni, hogy hova költöztek. Az elmúlt héten is többnyire ezen gondolkoztam, hogy vajon hova mehettek, azonban ezt nem volt olyan könnyű kideríteni. Írtam egy listát, amelyen számba vettem mindazon helyeket, amelyek szóba jöhettek. Természetesen a napsütötte helyeket élből kizártam, tekintve a vámpírok ragyogását a napsütésben. De sajnos még ez sem szűkítette le túlságosan a kört. Törtem a fejem, és minden egyes nap próbáltam kihúzni egy-egy várost a listámról. Persze még arról fogalmam sem volt, hogy ez a keresgélősdi mit vonhat maga után, de reméltem, hogy sikerrel járok. Amikor épp nem tanultam, egy-egy várost „elemeztem ki”, méghozzá olyan értelemben, hogy utánanéztem a környezetnek és próbáltam elképzelni ott Cullenékat, persze a legtöbb helyen nem sikerült, így azokat kihúztam a listáról. Most épp úgy állok, hogy elfogytak a lehetőségek. És nem is csak ez az aggasztó, hanem az is, hogy holnapután van az érettségi, persze mindent megtanultam, amit kellett, de főként azért voltam ideges az érettségi miatt, mert valahogy nem akartam szóba hozni apám előtt ezt az egész keresést, mivel konkrétan nem is tudtam, hogy hol vannak. Azért reménykedtem, hogy eszembe jut valamilyen hely, amit nem írtam fel a listámra és szóba jöhet, egész nap ezen törtem a fejem, de semmi. Aztán másnap úgy döntöttem, hogy még tanulok egy kicsit és nem foglalkozok a listámmal, mert úgy hátha beugrik egy városnév, akkor, amikor nem is számítok rá. Persze miden hiába volt. Amennyire csak tudtam a tanulásra koncentráltam, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy teljesen kiűzze az agyamból a keresési ügyet. Sajnos semmi hasznát nem vettem ennek az egésznek, mármint a listám szempontjából. Végül eljött az érettségi napja. Mindenki ideges volt, engem is beleértve, de én nem éppen azért voltam ideges, mint mások. Nem az érettségi aggasztott, hanem az, hogy még mindig nem tudom, hogy hol vannak Cullenék, pedig ma mondtam volna meg apámnak, hogy meg szeretném keresni őket, de kifogytam az ötletekből és az időből is. Reméltem, hogy még ezen a napon eszembe jut valamilyen városnév, de nem sikerült semmit sem kicsikarnom az elmémből, csak a megtanult dolgokat, melyeket kérdeztek. Amint hazaértem, levetettem magam a nappaliban lévő kanapéra, ami nem volt szokásom, de most el voltam keseredve. Hallottam ugyan a néhány órával később történő ajtócsapódást, de nem voltam olyan állapotban, hogy akár egy apró mosolyt is ráerőltessek magamra.
- Kicsim, valami baj van? – kérdezte Charlie, amint meglátott engem ilyen savanyú ábrázattal.
- Nem, dehogyis – mondtam, de nem sikerült túl meggyőzően.
- Ugye nem az a bajod, hogy nem tudtál semmit az érettségin?
- Jaj, apa, egyáltalán nincs semmi bajom – feleltem kissé dühösen, pedig nem Charlie tehetett erről az egészről, de ő volt épp a közelembe, amikor betelt nálam a pohár a keresésem eredménytelensége miatt.
- Én csak aggódom érted – mondta, mire én felpattantam a kanapéról és mérgesen felbaktattam a szobámba, de azért próbáltam nem elesni a saját lábamban. Tulajdonképpen egyáltalán nem Charlie-ra voltam dühös, hanem magamra, de mint már mondtam, épp ő volt ott, amikor mindez kitört belőlem és rázúdítottam egy olyan emberre, aki ebben az ügyben egyáltalán nem bűnös, hiszen nem is tudott a döntésemről. Már éjfél körül lehetett, mikor elmentem fürdeni, majd fogat mostam, és az ágyamhoz mentem immár pizsamába öltözve. Még ezek után is elég sokáig nem bírtam elaludni, de mikor végre álom jött a szememre, akkor sem pihenhettem nyugodtan, mert ismét volt egy furcsa álmom, de nem az a „szokványos”, amiben Ő van és azt mondja, hogy: „- Tévedtem… Te sokkal jobb megfigyelő vagy, mint hittem volna.” Ez egy olyan álom volt, amilyet még nem láttam, illetve a mondatot az egyik emlékemben már hallottam, de valahogy az álmomban összepárosítottam valamilyen hellyel. Nem a rétünkön voltam, ahol ténylegesen mondta a mondatot, hanem egy hófödte vidéken és én ott ültem Mellette, miközben a fülembe suttogott. „…Másnap reggel már Alaszkában voltam.” Majd miután ezt kimondta a kép semmivé foszlott és én egyedül ültem a szobámban az ágyamon és első pillantásra úgy tűnt, mintha felébredtem volna, de mégsem ez történt. Azt motyogtam folyamatosan, hogy: „Nem biztos, de talán ott lehetnek.” Először nem igazán fogtam fel az értelmét ennek az egésznek, de aztán mielőtt bármilyen más képet láthattam volna, felébredtem… Olyan gyorsan ültem fel az ágyban, mintha rugókról pattantam volna fel. Hirtelen kezdett kivilágosodni az álmom valódi jelentése. Az első ilyen álmom jelentett valamit, méghozzá közvetve elárulta nekem, hogy valójában Ő és Anthony egy és ugyanaz a személy, de azoknak az álmoknak, amiket mostanában láttam, nem tulajdonítottam jelentőséget, hiszen már kiderült az igazság. Azonban a mostani álmom egészen más volt ilyen értelemben. Kezdtem azt hinni, hogy a tudatalattim jóval többet tud, mint a tudatos felem. Mintha próbált volna rávezetni engem arra, amire már egy jó pár napja kerestem a választ.
- A listám – suttogtam megkövülten és azon gondolkoztam, hogy vajon még mindig épelméjű vagyok-e. Hiszen mért bíznék az álmaimban?! Bár, ha jobban meggondolom, először sem hittem az álmomban és mi lett a vége! Talán megpróbálhatnám megkeresni őket Alaszkában… De hol kezdeném egyáltalán? Ekkor hirtelen megcsörrent a telefon…

(Alice szemszöge)

Két hét. Két üres hét telt el és senki sem boldog. Edward folyamatosan maga alatt van és senkihez nem szól egy szót sem. Én is szomorú vagyok, de Jasper azért próbálja bennem tartani a lelket. Esme folyton csak sír, könnyek nélkül. Talán egyedül Rosalie boldog egy kicsit, de ő is lelombozódott ezalatt a két hét alatt, mert idézem: „Nem bírok boldog lenni ennyi szerencsétlenül letargikus személy közt.” Rosalie boldogságát persze javarészt Emmett „párologtatta el”, hiszen Rose nagyon szereti őt és nem bírt önfeledt lenni, miközben a szerelme szenvedett a szomorúságtól. És Carlisle… nos ő próbálta a boldogság kicsinyke látszatát tartani, de persze mindhiába és ezt ő is tudta, de mégis minden egyes alkalommal, amikor visszaért a helyi kórházból, mindenkinek köszönt és próbált nem magába roskadni, mint mi, többiek. Esme-t is folyamatosan vigasztalta, de persze senki sem tudta megmenteni a helyzetet. Mindenki boldogtalan volt valamilyen szinten. Még a Denali-klán is. Persze ők miattunk voltunk keserű hangulatban, Tanyat kivéve, mert ő csakis Edward miatt volt letört. Nem azért, mert mi nem érdekeltük, egyszerűen csak annyi, hogy Tanya meg akarta szerezni magának Edwardot már egy jó ideje, és ha Edward szomorú volt, akkor Tanya is szomorú lett, mert „átvette” a testvérem hangulatát, mivel az előbbi okból kifolyólag mindig vele volt. Persze egy jó ideig próbálta jobbkedvre deríteni, de nem sikerült és azt hiszem ez volt az ő boldogtalanságának fő oka…
Ma is, mint minden nap, keservesen telt az idő Bella nélkül, hiszen a legjobb barátnőm volt, de Jasper miatt próbáltam erős maradni, de sajnos a látszatot se tudtam fenntartani, mondjuk Jasper úgyis tudta volna mit érzek valójában. Éppen a nappaliban ültünk szerelmemmel és némaságba burkolóztunk, de ekkor… látomásom támadt. Ki akartam rohanni a házból, de Jasper megállított.
- Hová mész, Alice? Ugye nincs valami baj? – kérdezte féltőn.
- Nem, nincs. Csak volt egy látomásom – feleltem nyugodt hangot színlelve és az érzelmeimet is próbáltam kontrollálni.
- És ennyire jó volt ez a látomás? – kérdezte és az egyik szemöldökét felhúzta.
- Ja, nem. Csak nagyon fontos felhívnom valakit.
- Áh, akkor ezért vagy ilyen izgatott! – nevetett fel, pedig ez nem volt jellemző rá igazán. – Menj csak és beszélj azzal a valakivel – kacsintott rám, miközben a mondat végét erősen kihangsúlyozta. Tehát rájött… Még szerencse, hogy nem volt senki a nappaliban és nem beszéltünk olyan hangosan, hogy meghallják, mert akkor még a végén más is rájött volna, hogy kivel akarok beszélni.
Kifutottam a házból és próbáltam az erdőben egy olyan helyet keresni, ahol biztosan nem hallanak meg, majd tárcsáztam a mobilomon egy számot és vártam, hogy beszélhessek a kívánt személlyel.

(Bella szemszöge)

- Hallo! – szóltam bele a telefonba.
- Szia, Bella. Na ki vagyok?
- Alice! – sikkantottam fel örömömben. – Éppen meg akartalak…
- Tudom. Meg akartál minket keresni – szakított félbe.
- De honnan tudod? – kérdeztem, de amint kimondtam a kérdést, rájöttem a válaszra és erre kifutott az összes vér az arcomból és az egyébként is sápadt bőröm, most falfehér színt öltött. Reméltem, hogy mégsem igaz, amire gondolok, de sajnos erről meg kellett bizonyosodnom.
- Hát „láttam” – nevetett bele Alice a telefonba. Úgy hallottam, hogy nagyon jókedve van, bár én is örültem, hogy hallom a hangját. De ez a mondat szinte teljesen bebizonyította az elképzelésem.
- És ugye Ő nem látta? – kérdeztem a remény utolsó sugarába kapaszkodva, majd vártam, hogy Alice feleljen, de az a néhány másodperc most valahogy éveknek tűnt és nem tudtam a az idegességtől kavargó gyomrom és a szememet szúró, torkomat fojtogató sírás ellen mit tenni. Úgy éreztem az utolsó esélyem is elszállt arra, hogy valaha láthatom még Cullenékat, de próbáltam magam arról győzködni, hogy csak Alice válasza után omlok össze teljesen. Azonban ez váratott magára, mert hirtelen hallottam valami pusmogást a telefonban.
- Alice? Van ott valaki veled? – Ekkor hirtelen megszakadt a vonal…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.