-Tanya? – kérdeztem megdöbbenve. Mindenkire számítottam, csak rá nem.
-Szia, Bella! Zavarlak? – kedves mosolya megzavart. A pillangók a gyomromban most nem csapkodtak fájóan, csupán nyugtalanul zizegtek.
-Dehogy… de mit keresel te itt? Azt hittem, a Cullenek most kihasználják, hogy nem vagyok otthon, és elmesélnek mindent, amiről nem szabad tudnom – fintorogtam.
-Igen, de a történetnek már vége. Úgy sajnálom, Bella – csóválta a fejét, és átölelt. Erre számítottam a legkevésbé. Hangja és gesztusa teljesen őszintének tűnt, de a pillangóim egyszerre rezzentek össze. „Vigyázz vele, vigyázz vele.” Ezt kántálták. Én meg elhajtottam őket jó messzire.
-Remélem, mihamarabb rendbe jövök, mert már eléggé idegesít ez az egész cécó. De köszönöm – mosolyogtam rá, mikor már elengedett.
-Azt nem csodálom. Rémes lehet, hogy nem tudod, ki is vagy, kik vesznek körbe… pedig már rengeteg idő eltelt. De mesélj, milyen az élet velük? Régen én is voltam ám tettetett-Cullen! – mosolyodott el ő is.
Hosszú, hosszú ideig beszélgettünk különféle dolgokról. Vele is meg hánytam-vetettem szinte mindent, kivéve azt, ami nem számított publikusnak. Illetve ami nem szólt Edwardról. Próbálta néha felé terelni a témát, de makacsul ellenálltam. A pillangók és az ösztönök együttesen megtiltották, hogy bármit megosszak vele, ami „kedvenc vérszopómmal” kapcsolatos.
De beszélgettünk a zenéről, filmekről, Emmett poénjairól, a képességekről, a Cullenekről, a Denali-klánról, és mindenről, ami csak az eszünkbe jutott.
Hiába tagadtam volna, nagyon jól éreztem magam vele. A pillangók is békésen elhelyezkedtek a gyomromban, bár ha Edward neve felmerült, azonnal támadásba lendültek.
Alkonyodott, mikor Tanya és én észbe kaptunk, hogy milyen régóta beszélünk már, meg egyébként is részben azért jött, mert a többiek aggódtak, miért vagyok távol, ő meg nem vitt hírt rólam. Egyszóval elérkezett a távozás ideje. Majdnem.
-Tényleg ideje mennünk. De még mielőtt visszatérnénk, tudnál nekem… segíteni valamiben? – nézett rám angyalian.
-Persze, mondd csak.
-Azt mondtad, hogy mindenkivel jó a kapcsolatod… Edward Cullennel is? – a pillangók veszettül dörömbölni kezdtek a gyomromban.
-Igen… Edward is nagyon kedves, pont, mint a többiek – feleltem kimérten.
-Ó… - meglepetten nézett rám. Nagyon elegem volt már Mr. Tökéletes Kedvenc Vérszopó Edward Adonisz Anthony Masen Cullenből. Erre a napra legalábbis… úgy körülbelül még 2-3 órán keresztül…
-Miért is?
-Mert elég zárkózott, és nehezen barátkozik.
-Edward? – felkuncogtam. – Hát én nem ilyennek ismertem meg.
-Milyennek? – kíváncsiskodott.
-Hmm… tényleg zárkózottnak, és komolynak tűnhet, de hamar feloldódik, és olyankor nagyon… kedves. Meg néha túlságosan aggódó – Kedves. Hát hogyne.
Mintha direkt nekem szánta volna, a gondolatai betörekedtek az én fejembe, így hallhattam őket.
„Elmondjam neki? Ó, bárcsak megbízhatnék benne… ő olyan aranyosnak, barátságosnak látszik…”
-Mit szeretnél elmondani? – próbálkoztam csendesen, halvány mosollyal. Szája elé kapta a kezét, és nagy szemeket meresztett.
-Ó, te jó ég, hallottad?
-Igen, de bennem tényleg megbízhatsz. Nem árulom el senkinek – bíztattam.
-Hát… rendben, de ez tényleg hétpecsétes titok. Vagyis remélem, hogy az. Bár Alice már tudja, és ő nem a titoktartásáról híres… - morogta rosszallóan. A pillangókat nem érdekelte az Aliceről szóló megjegyzés, de én egyáltalán nem örültem neki. Alice volt az én legjobb barátnőm és testvérem egy személyben.
-Csak nyugodtan.
-Szóval… be kell vallanom, féltékeny voltam rád – motyogta.
Aha. Jó. Persze. Féltékeny.
HOGY MICSODA?!
-Mi-miért? – nyögtem fel az elképedéstől remegő hangon.
-Azért, amit mondtál. Hogy Edward számodra nem nyílt meg nehezen, hogy kedvesnek tartod… ahogy viselkedik veled…
-Tetszik neked Edward – ez inkább volt feltevés, mint kérdés.
-Ha csak erről lenne szó, nem mondanám el neked, hanem foggal-körömmel harcolnék érte, az előzmények ismerete nélkül –legyintett fáradtan.
-Akkor?
-Ő és én… együtt vagyunk – talán véletlen történt, de mikor ezeket a szavakat kiejtette, újabb emlékkép tört az agyamba, ami kétségkívül tőle származott. Egy ismeretlen, havas helyszínen játszódott… ők ketten, épp csókolóztak…
A lélegzetem elakadt, és úgy éreztem igenis létezik, hogy egy vámpír meghaljon. Ha más nem, elvisz a fájdalom. A pillangók egy iszonyatosan erős ütést mértek az egész testemre, majd mintha nem is léteztek volna. Meghaltak. Sosem éreztem még ekkora kínt. Meg kellett támaszkodnom egy fában, hogy ne essek össze. A látásom homályossá vált, alig álltam a lábamon. Egy vámpírt így legyengíthetne egy aprócska, összetört, működés nélküli szív? Bizonyosan.
Távkapcsolat. Ők ketten egy pár. Régen látták egymást, Edwardnak biztosan nagyon hiányzott már Tanya, és én, a tudatlan, múltjától megfosztott lányka kapóra jöttem egy kis szórakozáshoz…
A csókjai… a szerelme. Nem nekem szólt. Egy eszköz voltam csupán.
Zihálni kezdtem, próbáltam magamhoz térni.
-Bella, minden oké? Jól vagy? Mi történt? – aggodalmaskodott Tanya.
Megölni. Ez volt az első gondolatom. Addig kínozni, amíg a haláláért nem könyörögne.
De ezt hamar elmosta a tudat, mi szerint szegény nőt is ugyanúgy átverte Edward, ahogy engem. Megcsalta.
Egy utolsó szerető lett belőlem. Illetve majdnem, mert odáig sosem jutottunk el. Ezt sugallta a szívem? Ezért ne engedjek a késztetésnek?
Szegény, szegény Tanya…
-Jól, jól, csak… meglepődtem – feleltem az igazságnak megfelelően. – Ez remek Tanya, gratulálok! Remélem, boldogok lesztek. És kérlek, ne legyél féltékeny. Edward a bátyám, semmi esetre sem lenne közöttünk több ennél, ami most van… - többször is elcsuklott a hangom, ahogy könnyek nélkül zokogtam. Örültem, hogy nem bukhatok le ezen a téren.
-Köszönöm, Bella! – ujjongott Tanya, és megölelt. A pillangók már nem reagáltak. Elhaltak. Úgy, ahogy a szívem is…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó