Percek teltek el azzal, hogy a legsötétebb jövőalternatívákat képzeltem magam elé. Bármennyire is utáltam Edwardot ebben a pillanatban, nem kívántam neki semmi fizikai fájdalmat, pláne olyat nem, amit én okozok. De most is kicsúszhatott volna a kezeim közül az irányítás, ha Alice és Jazz nem tartanak „házi őrizetben”.
Hirtelen jeges fuvallatot éreztem, majd azon kaptam magam, hogy valaki megragad, az ölébe vesz, és már messze nem ott vagyok, ahol eredetileg ültem.
Bágyadtan pislogtam, és pár másodperc leteltével a helyükre illeszkedtek a dolgok. Edward szobájában ültem, és rejtélyes elrablóm a szoba tulajdonosa volt. Aggódva mért végig. Nem mertem a szemébe nézni továbbra sem.
-Jasper elmondta, mit érzel. Megbántottalak, csalódtál bennem, és gyűlölsz. De az okát ő sem tudja. És én sem. Szeretném, ha megmagyaráznád – kért csendesen.
-Az azért elég… gáz, ha még te sem tudod – morogtam ingerülten. Közeledett felém, lassan, megfontoltan, mintha attól tartott volna, hogy rátámadok. Nem is volt alaptalan az aggodalma.
-Igen, szerintem is baj, de nem tudom. Kérlek, segíts, hogy megérthesselek.
Makacsul elfordítottam a fejem, mint egy durcás ötéves.
-Kérlek, Bella. Kérlek… - suttogta lágyan, azzal a kérlelő hangszínnel, aminek nem tudtam ellenállni. Ezzel persze ő maga is tisztában volt. Nagy levegőt vettem, és óvatosan a szemébe néztem, felkészülve arra, hogy rögtön elveszthetem az eszem, és megkínozhatom őt, kíméletlenül.
-Tanya elmondott mindent. Arról, hogy te és ő… - motyogtam. Megdöbbenten nézett rám, hitetlenkedve, és a szemét forgatta.
-Nem létezik. Egy ilyen apróság nem válthatott ki belőled ilyen érzelmeket.
-Micsoda?! – tört ki belőlem.
-Sosem voltál féltékeny természet, mindig én voltam az, aki rámorgott arra, aki 3 méteres körzeten belül megközelített téged… - hoppá, érdekes, szóval valóban több volt köztünk barátságnál, amíg ember voltam. Bár nem értettem, hogy lehet ez. Sosem vágyott volna a véremre? Hiszen ember voltam, vagy mi a fene… De nem rágódtam ezen sokáig, mivel most más foglalkoztatott… - De ez nem ok arra.
-Nem ok rá? Nem ok? – eltátottam a szám.
-Rendben, talán kicsit én is féltem tőle, de csak azért titkoltam el, mert ez a múltadban sem volt kellemes számodra, ráadásul most kezdtek közöttünk… helyre csúszni a dolgok… - szemlátomást zavarban volt egy kissé. Én meg le voltam döbbenve, de nagyon.
-Edward, mi ketten ugyanarról beszélünk? Mert nekem igenis nagydolog, hogy te és Tanya együtt vagytok, és Tanya háta mögött engem szédítesz, meg szórakozol velem… igen, nagydolog! – fenyegető-halkan kezdtem, de a végére már nem mertem ránézni, nehogy elveszítsem a fejem. Most neki esett le az álla.
-Bella, te mégis miről beszélsz?
-Arról, hogy Tanya tegnap felvilágosított, mi szerint ti ketten együtt jártok. Sőt mit több, féltékeny volt rám, mert megsejtette, hogy több volt köztünk átlagos testvéri szeretetnél. És még mielőtt mentegetőzni kezdenél: emlékképet is mutatott. Amin ti ketten csókolóztok – sziszegtem elvetemült dühvel.
-De…
-Semmi de. Hagyjuk ezt, Edward.
-De…
-Edward, komolyan, ne mentegetőzz, mert felesleges.
-ISABELLA! – csattant fel, mire kénytelen voltam ránézni. – Én és Tanya? Milyen képtelenség ez? Bella, az istenért, használd már a szemed! Tanya hihetetlenül féltékeny rád, mert mi ketten… na, jó, nem érdekel, szóval mi ketten már akkor is együtt voltunk, amikor még nem voltál vámpír! Ez… ez… egy csapda volt. Elhitette veled, hogy együtt vagyok vele, mert tudta, hogy nem emlékszel kettőnkre. Hogy elhidegítsen téged, és ő előnyhöz juthasson… - elcsuklott a hangja többször is. Megtörten nézett maga elé.
-De az… emlék? – tétováztam. Annyira őszintének tűnt…
-Több mint 30 éve történt. Akkor próbálkozott be nálam először, és megcsókolt. Te jó ég…
-Akkor ez az egész… nem igaz?
-És sikerült neki… bevált a terve… - olyan dühödt morgás hallatszott tőle, amilyet még sosem hallottam. Meg is rémültem egy kissé.
„MEGÖLÖM!” – hallottam az elsőszámú gondolatát, miközben elindult lefelé.
-Ne, Edward, kérlek! – csattantam fel, és egy ugrással előtte termettem. – Ezzel nem oldasz meg semmit. Kérlek, ne tedd ezt, nem lesz jobb.
-Ó, dehogyisnem. Egy önző döggel kevesebb a világon – vicsorogta dühödten.
-Edward, állj le, most! – Nem volt szokásom ilyen határozottsággal beszélni, őt is meglephette ez a hangnem, mivel megtorpant. – Hagyd őt a fenébe, ha igaz, amit mondtál akkor sajnálom, én…
-Ha? Ha igaz? Még mindig nem bízol bennem, ugye? – kérdezte keserű mosollyal. A haragja hirtelenjében eltűnt, és újra csak velem foglalkozott. De nem tudtam őszintén felelni neki.
-Én… - megfordultam, és a padlóra bámultam, hogy ne nézhessen a szemembe, ami könnyedén elárult volna. Felesleges volt, így is átlátott rajtam könnyedén.
-Bella, kérlek! Be fogom bizonyítani neked, hogy semmi sincs köztem, és Tanya között. Engeded?
-Igen, de ne erőszakkal – dünnyögtem.
-Megígérem. De előtte be fogom bizonyítani neked… hogy semmi okod nincs a féltékenységre – suttogta halkan, hátulról átölelve. Összerezzentem.
-Nem is vagyok… - de itt elakadt a szavam. Most értettem meg, mit is ért Edward a 2. bizonyításon. Könnyedén megcsókolta a nyakam. Áramütésként szaladt rajtam végig az érzés, és egy halk sóhaj hagyta el a szám. Lehunytam a szemem, és az ajkamba haraptam. Miért, miért tud ennyire elbűvölni?
Ösztönösen megfordultam, és átöleltem.
-Kérlek, kérlek, könyörgöm Bella, higgy nekem. Szeretlek. Sosem szerettem senki mást rajtad kívül. 100 éven át vártam rád. Nem tudok nélküled élni – suttogta mélyen a szemembe nézve.
-Én is szeretlek – mormoltam. A szeme felragyogott, és közelebb húzott magához. Épp megcsókoltuk volna egymást, mikor…
Éles visítás hallatszott odalentről, és hátborzongató ropogás és recsegés.
-Alice! – suttogtam. Felismertem ezt a hangot. Hallottam sok más meglepődött kiáltást, de Alice-é volt a legkivehetőbb. – Mi történhetett?
-Nem érdekel – susogta Edward még szorosabban ölelve. Újra a szemébe néztem, és valamilyen furcsa módon már engem sem érdekelt a lent játszódó jelenet… újra közeltettünk egymáshoz, és ajkaink épphogy összeértek, mikor…
Kopp, kopp.
-Edward, Bella, itt vagytok? – Esme aggódó hangja szűrődött be hozzánk. Felsóhajtottam, fejem Edward vállára hajtottam.
-Nem lehet! Alice rátámadt Tanyára! Azt mondja ezzel még mindig jobban járt, mint amit tőled kapott volna! Azonnal le kell jönnötök! – hadarta kétségbeesetten és visszarohant.
Először riadtan, majd lemondóan néztem a szemébe. Ő is hasonlóképpen vizslatott engem.
-Le kell mennünk – határoztam el.
-Annyira nem sürgős. Igaza van Alice-nek. Akármit is tett Tanyával, biztosan jobban járt, mintha nem állítottál volna meg.
-Akkor meg pláne.
-Ez azt jelenti, hogy engedélyt adsz az erőszakra?
-Nem. Ez azt jelenti, hogy meg kéne beszélnünk az egészet, mert nem akarok vitákat, főleg nem olyan kis apróság miatt, mint én.
-„Olyan kis apróság…” – forgatta a szemét. – Bella, esküszöm, néha klinikai esetnek számítasz.
-Gonosz vagy. Na, most már végképp ne számíts rá, hogy marasztalni tudsz! – horkantam fel.
-Kérlek… - perzselő tekintete a londoni tűzvésszel is felért. De csak azért sem hagytam magam. Lágyan végigcirógattam ajkaimmal az övéit, de mikor az enyéim után kaptak volna, már az ajtónál jártam.
-Te vagy a gonosz – morogta.
-Kiegyezek döntetlenben! – kacsintottam rá. Átkarolt, és együtt indultunk lefelé, szembenézve Tanyával, a Cullenekkel, a Denali-klánnal, és mindennel, ami ezután jött. De bizakodva, mert végre együtt lehettünk, és csak ez számított.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó