Még sosem örültem annak annyira, hogy Edward nem tud olvasni a gondolataimban, mint most. A vadászat után csatlakoztunk a családhoz, akik szokás szerint a nappaliban voltak. Mostanáig meglepett, hogy mindig van valami témánk. Azt hittem, egy idő után elszíntelenedik majd a beszélgetés, ehelyett egyre több és több megbeszélnivaló hozódott fel.

Irina volt az egyetlen, akit szemlátomást untatott az egész szituáció. Rettentően sajnáltam őt. Iszonytató volt belegondolni, hogy Jacob, és a többi vérfarkas megölte azt, akit szeretett. Bár Laurent elméletileg gonosz volt, és akkor még nem volt béke a „vérszopók és kutyuskák” között, mégis teljességgel meg tudtam érteni Irina ellenérzését.

Arra viszont végképp nem tudtam rájönni, Edward miért gondolja úgy, hogy Laurent megérdemelte, amit kapott. Talán bántotta volna őt, vagy valamelyik Cullent? Kizárt. Azt Irina sem hagyta volna, ebben száz százalékig biztos voltam. Akkor meg mi lehet az oka? Hiába ismertem Laurent-t valahonnan, semmi konkrétumra nem tudtam visszaemlékezni, tehát nem is lehetett olyan fontos szereplő emberi létemben.

Másnap délelőttig el sem mozdultunk a helyünkről. Ekkor jelentette be Alice, hogy szeretne vadászni, így Jasperrel eloldalogtak. Rosalie és Emmett is elmentek, bizonyára… hmm… más okokból. Carmen és Kate pedig kórusban kérlelni kezdték Edwardot, mint az ovisok.

-         Kérlek, kérlek, elmehetünk ma is? Már nem maradunk sokáig, csak 3 napig, de nem tudunk vele betelni – könyörgött Kate.

-         Bizony, Edward, kérlek! – nyafogott Carmen. Tanya meghúzta magát, de őt is foglalkoztatta a dolog, csillogó szemeiből ítélve. Eleazar kinevette a lányokat.

-         Oké, akkor te nem jössz, de mi akkor is akarjuk…

-         Rendben, megyünk – hallgatta el Kate-et a mondat közepén Edward, gyors pillantást lövellve felém.

Beharaptam alsó ajkamat, és elmerengtem. Komolyan gondoltam, hogy el fogok lógni a „főhadiszállásra”, de nem tudtam, mikor lenne a legjobb. Nyilván addig kell megejteni az akciót, amíg a Delani-iak itt vannak, mert utána valószínűleg visszatérnek az egész napos ügyeletek, és lehetetlen lesz kicselezni őket. De arra nem számítottam, hogy már csak 3 napom van a cselekvésre. Mindent jól ki akartam tervelni, de erre már nem volt idő. Vagy most cselekszem, vagy hagyom az egészet. De azt nem tehettem! Nem értettem, mi ez a késztetés, de erősebb volt nálam; rendes, szófogadó vámpírlányka énemet teljesen elnyomta.

-         Akkor Irina kivételével mindenki? – csendült fel újra Edward hangja. Ki tudja, miről maradtam le?

-         Igen – vágtam rá magamhoz képest sunyi mosollyal.

-         Helyesbítek: A Denali-iak közül Irina kivételével mindenki? – sóhajtott nagyot Edward. Égnek emeltem tekintetem.

-         Pontosan – kuncogott Eleazar. Viccesnek találhatta az iménti kis közjátékot, de Carmen, és Kate eléggé letörtnek tűntek, sőt még Tanya is szánakozóan nézett rám, amíg észre nem vette, hogy őt nézem. Ekkor gyorsan lesütötte szemét.

-         Sajnálom, Bella – mormolta Edward. Tényleg sajnálta, lerítt róla. Megenyhültem pillantásától.

-         Tudom, tudom – dünnyögtem. Edward látta, mennyire le vagyok sújtva, vigaszdíjként átölelt, és futólag megcsókolt. Hmm… megérte csalódottnak lenni… majd gyakorolom a tükör előtt…

A többiek tapintatosan elfordultak a pár varázserejű másodperc erejéig. Hálás voltam nekik, mert eléggé könnyen zavarba jöttem, még Edward oldalán is.

- Bella, addig van kedved vadászni? Mi is most szándékozunk menni – tett ajánlatot Esme kedvesen. Jaj, ne! Erre most nagyon nem volt szükségem.

- Köszönöm, Esme, Carlisle, de tegnap voltam. Azt hiszem, meglátogatom Jacobot – feleltem tartózkodóan.

- Őt is tegnap láttad… - motyogta Edward. Valamiért az volt az érzésem, hogy egy kicsit féltékeny. De hogy mi oka volt rá, az rejtély volt számomra. Mint sok minden más is, ha már itt tartunk…

- Igen, de most újra elmegyek. Azt mondja, túlságosan hanyagolom – forgattam a szemem. Ekkor jutott eszembe, hogy tényleg fel kell keresnem őt, mert hihető alibit kell magamnak biztosítanom arra az esetre, ha valami… történne.

- Akkor induljunk – intett Edward. Ujjaival lágyan végigsimított arcomon, amitől libabőrös lettem, de jó értelemben, és a Denali-klánnal a nyomában elindult.

Kénytelen voltam várni egy kicsit, nehogy túlzottan gyanús legyen a hirtelen lelécelésem. De Carlisle és Esme megkönnyítette a dolgom, mert rögtön kiléptek Edwardék után, más meg nem tartózkodott abban a percben odalenn. Szorongva indultam utánuk. Féltem a lebukás veszélyétől, és attól is, amit látni fogok. Elvégre nem véletlenül titkolták el előlem azt a… valamit. Bármi is legyen az.

Meglepően könnyű volt a nyomukra bukkanni. Edward illatát követve száguldani kezdtem, de nem a megszokott gyorsasággal, kicsit lassabban és óvatosabban, nehogy idő előtt lelepleződjek. Az erdőn át vezetett az út, jártam már errefelé, nem találtam benne semmi szokatlant, vagy különöset, pedig igencsak nyitva kellett tartanom a szemem. Egy ideig tehát teljes lelki békében futottam, míg el nem érkeztem egy ismerős területhez.

Jártam már itt, nem is egyszer. A találkozónk helye, Jacobbal. Pontosítva a találkozóhelyünk után bő 10 méterrel. Ettől távolabb még sosem jutottam ebben az irányban. Egyszer, még vámpíri életvitelem elején itt akartam vadászni, de Edward nem engedélyezte. Persze az okot nem árulta el…

Tovább haladtam, most már sokkal szemfülesebben, és még inkább csökkentettem a tempót. Hamar kinn találtam magam az erdőből, nagy meglepetésemre egy tágas, szeles vidéken, ahol jól látható volt a tenger.

Azonnal éreztem, hogy míg ember voltam, nem egyszer megfordultam erre. A sűrű fenyvesekből elterülő síkság, ahol nyugodtan fújhat a szél, a hullámos tenger, és az annak hátterében kimagasló nagy sziklák…

„Én. Repülök. Milyen szép! Hogy tépi a hajam és a ruhám a szél! Megnyugtató emlék. Nem erre számítottam… hé! Nem repülök! Zuhanok! Bele a vízbe! És nem jövök elő…”

Erősen tört rám a felismerés. Alice emléke. Mikor kérdeztem, miért akart Edward öngyilkos lenni, ezzel az emlékképpel válaszolt. Szóval itt történt… de mi is?

Nem volt időm nosztalgiázni, újra el kellett indulnom. Alig félpercnyi futás után már hallottam a hangjukat.

-         Annyira gyönyörű! – lelkendezett Carmen.

-         Nagyon fog hiányozni, ha elmegyünk – motyogta Kate.

Már láttam, honnan jön a hang. Egy fakunyhónak tűnt, teljesen hétköznapi építménynek. Mégsem lehetett az, hiszen odabenn vámpírok, és talán vérfarkasok is voltak.

Az lehető legközelebbi fára kapaszkodtam fel, és megbújtam a tövises lombsátor alatt. Kitűnően beláttam mindent, hála az ablak szerencsés fekvésének. Volt bent pár idegen, biztosan a vérfarkasok, és persze a követett társaság.

-         Édes, kicsi Renesmeé… - suttogta Edward olyan hanghordozással, ahogy még sosem hallottam őt beszélni. Akkor láttam meg, mit is titkolnak előttem. Egy kislányt, aki látszólag 2 év körüli. Sápadt, tökéletes kisgyermek. Már-már földöntúlian sápadt. Vámpír lenne? Megharapták őt? Miért titkolták el előlem ezt a tüneményes kis teremtményt?

Mikor meghallottam a kislány nevét, a gyomrom összerándult, és kis híján a fáról is leestem. Renesmeé…

„- Ha fiú, EJ, ha lány, Renesmeé…” – hallottam a hangom jóval mélyebben az eredetinél, és homályosabban az emlék miatt.

A gyomrom újra összerándult, és mintha a szívem is dobbant volna. Az egyensúlyom megint megingott, de ezt most a fa mozgó ágai is elárulták…

Odabent az összes bent lévő teremtmény kibámult, keresve a furcsaság forrását… Renesmeé-vel és Edwarddal együtt, akik valamilyen furcsa véletlen folytán a legfontosabbak lettek a számomra egy pillanat alatt.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.