Nicole gyere már! Ha nem jössz, nélküled fogjuk megtartani a gyűlést! - Hallottam Jacob gondolatait a fejemben. Miért kell mindig rád és Dorothyra várni? Kérdezte. Én magam sem értettem, hogy a többi "falka-tag" miért is nem készül olyan sokáig, mint mi. Jól van, na! Csak még keresek egy ruhát, amit magammal vihetek. Elvégre ti is mindig visztek magatokkal nadrágot. Azzal fogtam magam és gyorsan visszaváltoztam emberré, hogy egy ruhát gyorsan kikapjak a szekrényből. És még gyorsan odaszóltam szintén vérfarkas húgomnak, a szobájának ajtajához lépve: - Dorothy, gyere te is! Különben Samék elevenen nyúznak meg minket, mert ennyit késünk. - Rendben. Csak egy perc. - És hallottam, hogy valami nagyot koppan. Biztosan megint a CD lejátszójával vacakolt, mint mindig. Esküszöm, veszek neki egy újat karácsonyra. - Itt vagyok. - Azzal kilépett a szobájából egy világoskék ruhában, ami nyakba akasztós. Rajtam is ugyanilyen volt csak lila, hogy kiemeljem barna bőrömet. - Akkor mehetünk is, nem? - Azzal gyorsan levettük a ruhánkat és kirohantunk az udvarra, persze csak úgy, hogy senki se lásson meg minket. Mikor kiértünk éreztem, hogy remegni kezdek. A remegéstől nem sokkal maradt le a hatalmas fájdalom és éreztem, hogy szétrepedek és már helyettem csak egy fehér farkas pillant hátra a a foltos bundájú szintén farkas húgomra.
Na végre! - Hallottam meg Quil hangját is. Ennyire hiányoztunk? - Kérdeztem. Persze, tudtam, hogy Quil a húgomnak ezerszer jobban örül, mint nekem, de a türelmetlenséget a hangjában nem hagyhattam csak úgy, szó nélkül. Inkább gyertek, mert csak rátok várunk már tíz perce! - Hallottam meg Sam parancsát. Rendben. Már csak pár másodperc és mi is ott leszünk. - Mondta Dorothy.
Nos, akkor elkezdhetjük a mai gyűlést, mivel már mindenki itt van. Azzal szeretnénk kezdeni, hogy meg kéne duplázni az őrséget Forksnál most oda mentek azok a vámpírok. Legalábbis én és Paul ott találtunk rájuk, de azonnal elmentek. Mármint nem mentek, mert az egyik vámpírnak az a képessége, hogy el tud tűnni és persze amit éppen megfog az is megy vele. - Kezdte Sam. Hát igen, mindig ő és Paul bukkannak rá azokra a vámpírokra. - Már eddig öt embernek is nyoma veszett. Ez így nem mehet tovább.
És mégis mit tehetnénk? - kérdeztem kétségbeesetten - Mi van, ha egyikünket magukkal viszik? Mi van, ha éppen rájuk akarunk támadni és akkor az a vámpír eltűnik az egyikünkkel együtt. - Belegondoltam, hogy mi van akkor, ha Dorothy lesz az a valaki. Vagy mi van akkor, ha Quil és vele történik valami, akkor Dorothy miatt még jobban aggódhatnék. Persze ezeket a képeket az egész falka velem nézte végig csöndben. Majd Quil törte meg a "csendet".
Dorothy, ugye nem fogod ezt tenni? - kérdezte kétségbeesetten. - Ugye nem fogod magadat tönkretenni, ha velem valami történik. Ha nem is, most akkor majd tíz év múlva?
Quil, te idióta! Mégis mihez kezdhetnék majd nélküled? Ha életben maradnék, az biztos, hogy sosem lehetnék újra olyan, mint most. Szabadon Szerelmes. - és ebben igaza volt. Sosem volt még ennyire szabad. Mindig korlátoztak minket az árvaházban. Sosem hallgattak végig minket. Sosem voltak barátaink. És Dorothy is most életében először szerelmes. Miközben ezekre gondoltam megint azok az anyai ösztönök lettek úrrá rajtam, ha ezeket lehet annak mondani, amikor egy csapat farkasra akarok vigyázni.
Én nem fogom hagyni, Quil. Ha kéne még fürdeni is vele mennék. Megvigasztalnám, már amennyire is lehetne. - mondtam és hírtelen késztetést éreztem arra, hogy témát váltsak, hogy ne legyünk ilyen szomorúak. - De ez elvégre csak feltételezés. Nem kell véresen komolyan gondolni. Erősebb a falka, mint valaha. Egyelőre nincs mitől félnünk. - mondtam és éreztem a gondolatokon keresztül, hogy mindenki lenyugszik. És velük együtt én is lenyugodtam.
Ez az igazi Nikki. Addig le sem nyugszik, ameddig a családját feszültnek látja. - Gondolta Embry. Habár eddig is úgy tekintettem rájuk, mint ha a családom lettek volna, ettől még meg is dagadt a szívem a büszkeségtől. Van egy családom. Van egy családom, aki elfogad engem, aki szeret engem. - Ugyan már... Ne csinálj úgy, mintha nem tudnál róla. Amióta ti is vérfarkasok vagytok, azóta már tényleg mindenki úgy gondol a falkára, mint egy nagycsaládra. - folytatta. Én meg nem is tudom, hogy lehetek ennyire érzékeny, örömömben elkezdtem sírni.
Látod mit tettél? Annyira megbántottad ezekkel a gondolatokkal, hogy elkezdett sírni! - mondta viccelődve Jared. - Egyébként tényleg Nikki miért nem vetted eddig észre? Olyan vagy számunkra, mint egy pótanya. - Ennél már tényleg nem bírtam tovább éreztem, hogy nemsokára vissza fogok változni.
Szerintem ennyi mára a gyűlés. Menjetek addig haza, lányok! Még holnap is lesz egy. - mondta Sam és én azonnal rohantam haza, hogy visszaváltozhassak.
Este
Sírva aludtam el. A múltamra gondoltam, ami oly sokszor kínzott engem. Arra gondoltam, hogy mi lett volna akkor, ha anyáék nem halnak meg. Megint haragudtam magamra, hogy nem bírtam volna még egy kicsikét ki a nagyiéknál... Nem, nekem siettetnem kellet mindenkit... a halálba. - Ezt... Nem bí ... rom ki... - zokogtam bele a párnámba. Hagytam, hogy a fájdalom had járja át az egész testem. Hogy fájdalmaim közepette véletlenül se sikítsak fel peleharaptam a kezembe és közben szomorúan felkacagtam. - Kutyaharapás! - kuncogtam továbbra is a saját sorsomon. Ekkor Dorothy rémülten berohant a szobámba. Már át öltözött a rózsaszín hálóingjébe. - Nicole! Jól vagy? - kérdezte. Ilyen hülye kérdést. A bánat majd széttép engem belülről, de ezt sajnos csak én érzem és senki sem látja. Ugyanolyan lendülettel, mint amilyennel bejött lehuppant az ágyamra, és csak várt. De mégis mire? Hogy beszéljek? Miközben levegőt is alig tudok venni? A fájdalom lassan kullogott a gyomromból egyre följebb. Mire észrevettem, hogy ez nem "csak" a fájdalom addigra már eszeveszettül rohantam a WC - felé. - Nem kell akkor már válaszolnod. - hadarta szomorúan Dorothy. Már megint mit tettem? - Most már sokkal jobb. - hangom hallatán nem nagyon akartam és nem is tudtam bemesélni magamnak ezt a rémes hazugságot. Rekedtes volt. Esküszöm, ezzel a hanggal akár egy horrorfilm castingjára is elmehettem volna. - Csak egy kicsit beparáztam. - azzal magamra erőltettem egy fájdalmas mosolyt. - Azt hiszem, kimegyek, rohangálni egy kicsit, ha nem baj. - Nem. Menj csak nyugodtan. - mondta aztán alig hallhatóan sóhajtott egyet. Én már kint is voltam. Éreztem, ahogyan a lassú remegés végig kígyózik a testemen, aztán pedig már csak a ruhacafatokat és a mancsaimat láttam. Remek, a héten harmadszorra mehetek majd vásárolni. Mivel nem hallottam a többieket a fejemben csak reménykedni tudtam abban, hogy elég messze vannak ahhoz, hogy ez így is maradjon. Már nem is bírtam tovább az egyhelyben állást. Futni kezdtem. Mancsaim eszeveszett gyorsaságban érintették a talajt. Nem is tudom, mióta futhattam, amikor hírtelen szagokra lettem figyelmes. Követtem a nyomokat és akkor már nemcsak az orrom után mentem. Hangokat hallottam. - Alice! - egy gyönyörű férfihang szólalt meg elég távolról ahhoz, hogy ne vegyen észre. Már akkor tudtam, amikor megéreztem a szagokat, hogy ezek nem emberek. Hanem vámpírok. - Igen Edward? - kérdezte az említett lágy, dallamos hangon. Hírtelen nem tudtam, hogy mit is tegyek, támadjak rájuk? De hát többen vannak! És ha most meghalnék, akkor kimondaná el a falkának, hogy nemcsak két vámpír található negyven km - es körzetünkben? És akkor döntöttem: gyorsan lelapultam. Olyan gyorsan és halkan, hogy csoda lett volna, ha meghallják. Fülelni kezdtem. - Nem hallod azt, amit én? - kérdezte elgondolkodva az a bizonyos Edward. - Egy lassú szívverésre gondolsz? - válaszolt kérdéssel a vámpírlány. - Most már gyorsabb... - mondta izgatottan a vámpír. Vajon meddig tarthat nekik, hogy rájöjjenek, nem csak ketten vannak az erdő ezen részén. És akkor hírtelen késztetést éreztem arra, hogy ne csak hallgatózzak. Kipillantottam az előttem lévő bokor mögül. Mindketten gyönyörűek voltak, mint a legtöbb vámpír. A fiún kék hosszú ujjú ing volt fekete nadrággal. Teste szinte azonnal rabul ejtett. Izmos, nyúlánk és magas. A felsője csak még jobban kiemelte bronzos haját. Aranyszínszeme a távolba nézett így szembe volt velem. Tudtam, hogy el kéne fordulnom, de nem tudtam. Amikor levettem róla a tekintetem csak azért, hogy a lányt is megnézzem szinte fizikailag fájdalmat okozott nekem, a külsejének hiánya. A lány sem volt csúnya, de a fiú volt a legszebb kettőjük közül. Alice alacsony volt, törékenynek tűnt, mint egy porcelánbaba. Szürke csőszárú farmer volt rajta topánkával és királykék színű toppal. Fekete rövid haja tüskésen állt. Neki is gyönyörű aranyszín szeme volt. - Edward, látom, hogy ki a vendégünk. - mondta és egy szökkenéssel ott termett a bokor előtt. Vajon most mi lesz? A fiú is kecses mozdulatokkal követte és leguggoltak elém. Barátságosan rám mosolyogtak, de ez a mosoly mégis annyira megrémített engem, hogy azt hittem, hogy a felgyorsult szívdobogásomba fogok belehalni.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó