7. fejezet- Csak nekem

Miután felvették a rendelésünket, kényelembe helyeztük magunkat. Próbáltam normálisan beszélgetni és odafigyelni arra, mit is mond Alice, de túl izgatott voltam. Félpercenként a nyakamat tekergettem, hogy hol is lehet Ryan.

Időközben a bár megtelt, és egyre hangosabb lett. Alice és én persze csendben beszélgettünk, hisz kifinomult hallásunknak köszönhetően így is mindent tökéletesen hallottunk.

Egy csapat tizenéves lány lépett be az ajtón. Mindegyik agyonsminkelve és agyoncicomázva. Persze ők is jól megbámultak minket. Különösen az a lány, aki előző nap délelőtt beszélgetett Ryannal. Az ő tekintetéből jól kiolvasható volt a féltékenység és a düh. Sokáig méricskélt minket, de ahogy elfoglalta a helyét, már nem tekingetett olyan feltűnően az asztalunk felé.

Pár perc elteltével már nem volt elég ülőhely a bárban, ezért oldalt, és a hátunk mögött csoportokban álltak az emberek. Mindenfelől könnyű beszélgetések foszlányait hallottam, a fiatalabbak körében az iskola volt a fő téma.

- Ma nem csak Ryan lép fel- jegyezte meg Alice. Láttam, hogy hozzá sem ért az asztalokon lévő programfüzethez. Valószínűleg újabb látomása lehetett.

- Alice,- fordultam felé- igazán köszönöm, hogy eljöttél.

- Bella, ne köszöngesd. A legjobb barátnőd vagyok. Természetes, hogy eljövök. És biztos nagyon jó muri lesz- jegyezte meg.

Alig egy perc múlva megjelent a tulaj a színpadon. Megtörölgette a fejét egy zsebkendővel, és megütögette a mikrofont. Mivel az nem akart működni, kiintett oldalra a hangosítónak. Próbaképp most belefújt az immár tökéletesen működő mikrofonba.

- Köszöntök mindenkit- szólt bele, kissé zihálva. Ahogy láttam, kapkodja a levegőt, izgulhatott a sok ember láttán.

- A mai este szomorú és boldog is egyben. Szomorú, hiszen vége a nyárnak, a szünetnek, de boldog, mert ennyi ember együtt lehet. S tudják, sok jó ember, kis helyen is elfér. A mai este több helybéli fiatal is fellép, szólóban illetve csoportban, együttesben. Nem is szeretném tovább húzni az idegeket. Az első fellépőnk a The News. Köszöntsük nagy tapssal!- s a közönség tapsolni kezdett. Még három együttes lépett fel, ezek közül talán csak egy ütöttem meg a normális mércét.

Volt két ének, amik közül az egyik kiemelkedő volt, egy fiúé. Neki tényleg tehetsége is volt ahhoz, amit művelt a színpadon.

A másik lány nem is értettem, miért áll ki ilyen magabiztosan és bátran. Amikor elkezdett énekelni, az leginkább egy macska nyivákolásához volt hasonló. Alice és én összenéztünk, s alig tudtuk elfolytani a hatalmas vigyort, és a fel-fel törő neveréshullámot.

- Most pedig következzen a mi őstehetségünk, Ryan Bennet- szaladt fel a tulaj egy pillanatra, s már futott is le a színpadról. Ahogy elment Ryan mellett, megveregette a vállát, s bíztatóan rámosolygott. Ryan felsétált a színpadra, a közepére lépdelt, s megállt. Valakit keresett a tekintetével, csak remélni tudtam, hogy engem.

Alice közben megütögette a karomat, s egy távoli asztalra mutatott. Az a lány ült ott, amelyik a barátnőivel annyira megbámult. Most negédesen mosolygott, s integetett a színpadon álló Ryannak. Elfogott az émelygés.

De Ryan tekintete átsiklott felette, s megállapodott rajtam. Elmosolyodott.

Halk sóhaj hagyta el a száját, és én is kipaszíroztam a tüdőmből az eddig benntartott levegőt. Egyet biccentett a közönséghez fordulva, majd a zongora felé indult, s leült.

Ismét elkápráztatott. Most a saját szerzeményeivel kezdte, amiket még nem ismertem annyira. Mégis, ahogy leütötte az első hangot, bizseregni kezdtek az idegek a testemben. Kimondottan könnyebbnek éreztem magam, mintha lebegtem volna. Valami kábulat hatása alatt lehettem. Alig bírtam koncentrálni arra, ami körülöttem volt a zenén kívül.

Oldalra pillantva láttam, hogy Alice félig elnyílt szájjal hallgatja, ahogy játszik, s még levegőt is elfelejt venni. Szinte az egész bárban megállt a mozgás. Feszült figyelemmel hallgatta az egész közönség Ryan játékát.

Már eljátszotta az összes számát az altatómon kívül. Ekkor megállt, és leplezetlenül kinézett rám. Elmosolyodtam. Tudtam, hogy most csak nekem fog játszani, hogy ez most csak nekem fog szólni, és senki másnak. Ő visszamosolygott rám, és elkezdte játszani a dalomat.

Most nem akartam lehunyni a szemeimet. Látni akartam, mit csinál. Figyelni a mozdulatait.

Ő pedig lehunyt szemmel, csodaszépen zongorázta az én altatómat. Melegség járta át a testem, ismét lebegtem, úsztam a dallal. A mostani játéka tele volt érzelemmel.

Tényleg nem szólt másnak, csak nekem, s hiába hallotta annyi ember, mégis a sajátomnak éreztem.

Mikor vége szakadt, azt hittem, hogy elmúlik a varázs.

A közönség hatalmas ovációba tört ki. A folytatást várták, de ő kurtán biccentett, lelépett ismét a színpadról, s felém sietett. Nem tudtam mit akar csinálni, mert én csak a szemére tudtam koncentrálni. Éreztem, hogy bekúszik orromba a jól ismert illat, s elfoglalja elmémben a szokásos helyét. A torkom már nem égett az illatra, csak kapart. Ezt most sokkal könnyebb volt elviselni. Nem tudtam elszakítani a pillantásomat róla. Nem is akartam. Élveztem szeme csillogását. Ahogy közelebb ért, egy apró, de annál huncutabb mosolyra húzta a száját. Nem ült le, csak megállt a asztalunknál.

- Bella…- kezdte, de elakadt. Láttam, hogy félve végigtekint rajtam- Egyszerűen, gyönyörű vagy. Nem is találok szavakat.

- Akkor talán ülj le- ajánlotta egyből Alice, s már nyújtotta is a kezét- Alice Cullen vagyok. Gratulálok a koncerthez. Lenyűgöző volt- csilingelte angyali hangon.

- Igazán köszönöm, Alice. És köszönöm, hogy eljöttetek- mosolygott hálásan.

- Ugyan. Bella nem is bírta volna ki, hogy ne jöjjön- jegyezte még meg. Dühösen villantottam felé a szemeimet. Arra gondoltam, hogy kitekerem Alice nyakát, mihelyt hazaértünk.

Félve Ryan felé pillantottam. Fogalmam sem volt, Alice milyen hatást ért el nála a kijelentésével. Szemlátomást nem jött zavarba, inkább lázasan csillogni kezdtek a szemei.

- Igazán?- nézett rám kérdő tekintettel.

- Szeretem hallgatni, ahogy játszol- vallottam be kényszeredetten. Most már szinte biztos voltam benne, hogy Alice nem ússza ezt meg egykönnyen.

- Tényleg, Ryan- kezdte Alice- Mióta zongorázol?

Ez a kérdés engem is nagyon érdekelt, így érdeklődve Ryan felé fordultam. Nem lepte meg a kérdés, és rámvillantott egy féloldalas mosolyt. Erre persze én majdnem ott helyben elolvadtam.

- Kicsi korom óta. Volt a nagymamámnak egy régi zongorája. Kiskoromban sokat játszott rajta, és én mindig csodálattal hallgattam. Valószínűleg tőle örököltem a muzikalitásomat is. Szinte magától adódott, hogy amikor nála voltam, én is odaüljek a zongora elé. Tulajdonképpen ő szerettette meg velem a zenét.

Alice érdeklődve hallgatta, mit mond Ryan. De ahogy láttam, kissé csalódott volt. Ryan teljesen őszinte volt, ez biztos. Én örültem a válasznak, s még egy pipát raktam a képzeletbeli listámra, a miért lenne jó Ryannal oldalra.

- Régóta itt élsz?- kérdezte Alice ismét.

- Igen, én itt születtem. A szüleim fiatal korukban jöttek ide. Majdnem elköltöztünk, miután anyu meghalt- halkult le a hangja.

- Oh! Ryan, annyira sajnálom- mondtam gyorsan. Jobb lesz, ha Alice befogja a száját.

- Nem is nagyon emlékszem rá. Nagyon fiatal voltam még. Ötévesen az ember még nem fogja fel, hogy meghalt az anyukája. És apára mindenben lehet számítani- tette hozzá jókedvűen.

Miután Ryan befejezte a mondatot, Alice már nem kérdezett többet, s nekem sem volt mit hozzáfűzni. Egy percig csöndben ültünk.

- És ti? Testvérek vagytok?- kérdezte érdeklődve Ryan.

- Nem egészen- válaszoltam gyorsan- Mostohatestvérek.

- Azok a lányok is, akikkel, bejöttetek az étterembe?

- Igen. Jobban mondva, Nessie Bella húga. És még van rajtunk kívül három fiú- sietett a válasszal Alice. Hát igen, az inkognitónak tökéletesnek, és hitelesnek kellett lennie. Ryan szemöldöke felhúzódott, ezzel ráncba gyűrve a homlokát. Láttam rajta, hogy lenne még jó pár kérdése, de nem tette fel most még őket.

- Hát Bella- szólalt meg hirtelen Alice. Láttam, hogy éppen akkor rakja el a mobilját a táskájába.

- Mi a baj?- kérdeztem ijedten.

- Semmi,- válaszolta gyorsan- csak Jasper mindjárt itt van értem. De te maradj nyugodtan- mondta sietve, és már fel is állt.

- Itt hagyom neked a kocsit. Gyere nyugodtan azzal haza- majd észrevétlenül rámkacsintott, még mielőtt bármit szólhattam volna. Hát igen, ő volt Alice. Mindig mindent tökéletesen elrendezett. Örülnöm kellett volna, hogy kettesben lehetek Ryannal, de nem tudtam ezzel a hitelen jött szabadsággal ennyi kihagyott év után mit kezdeni.

Alice sietve elhagyta a bárt, jó pár férfiúi tekintet kíséretében.

Közben észrevettem, hogy a fiatal lány pár asztallal odébb szúrós és irigy szemmel méreget ismét. Most már biztos voltam benne, hogy tetszik neki Ryan.

- Ketten maradtunk- jegyezte meg félénken Ryan.

- Igen- hagytam rá. De pár pillanat után hozzáfordulva folytattam.

- Sajnálom, hogy Alice annyit kérdezett. Ő már csak ilyen…- kezdtem, de leintett.

- Ugyan, semmi gond- kezdte. Nem figyeltem, és pár centiméterrel közelebb kerültünk egymáshoz. Éreztem édes leheletét. Megszédültem, s alig tudtam odafigyelni arra, amit mond.

- Nem tudhatta, hogy ez lesz a válasz. És különben is- rántotta meg a vállát- Alice nagyon klassz csaj.

- Igen, tényleg az- hagytam rá.

- Figyelj, Bella. Van kedved itt lenni? Vagy nem bánod, ha elmegyünk valahova máshova. Persze, csak ha van kedved velem eltölteni az estét- nézett rám, s megeresztett egy ellenállhatatlan félmosolyt. Hátrapillantottam, s megint csak a gyűlölködő szempárba meredtem. Az igazat megvallva semmi kedvem nem volt egy olyan helyen ücsörögni, ahol valaki ennyire utál.

- Nem, oda mehetünk, ahova akarod- mondtam halkan. Erre ő kicsúszott a boxból, s már el is ment fizetni. Én addig próbáltam megnyugodni. Először is, le kellett győznöm az izgalmamat, másodszor azért kontrollálni kellett, nehogy megtámadjam. Nem engedhettem túl közel magamhoz. Még ennyi idő után is fennállt a veszélye, hogy bárkit megtámadhatok. Bár talán az összes vámpír családtagom közül nekem volt a legnagyobb önuralmam. De éreztem, hogy Ryan túl nagy hatással van rám, akkorával, mint még egyetlen ember sem.

Egy perc múlva megérkezett, s én is kicsúsztam a boxból. Magassarkúban voltam, de még így is jóval magasabb volt nálam. Ismét megcsodáltam, hogy mennyire tökéletes az alakja, még így, a fekete ingjén és nadrágján keresztül is.

Magabiztosan lépkedett mellettem, halványan mosolyogva. Fura érzés volt ennyire közel tudni magamhoz. Mivel nagy tömegen kellett átverekedni magunkat, szorosan hozzám simult. Hallottam, hogy hevesen dobog a szíve, ahogy egyre közelebb kerül hozzám. De azért mindketten odafigyeltünk, hogy ne érjünk a másikhoz.

Minden szempár ránk szegeződött, ahogy egymás mellett kisétálunk a bárból.

Mikor kiértünk a parkolóba a kocsija felé irányított. Nem messze állt tőlünk. A légzésem kihagyott egyet, mikor megláttam.

 Ugyan egy újfajta, de azért ezüst Volvo. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy az arcom ne áruljon el semmit.

- És elárulod, hova megyünk?- kérdeztem, próbálva egy könnyedebb hangnemet megütni.

- Az én titkos helyemre. De bízz bennem Bella. Nem esik bántódásod.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.