|
Prológus
2009.09.22. 17:17
Moonlight
Prológus
(Bella szemszöge)
Nem tudtam, hogyan történhetett mindez. Teljesen össze voltam zavarodva, nem akartam elfogadni a történteket. Hiszen ez csak egy rémálom lehet! Minden abba illik, nem pedig az én átlagos kis életembe!
Jacob nem akarja elhinni. Úgy tesz, mintha mindez meg sem történt volna. Én is bárcsak tehetném ezt, de lehetetlen. Egy pillantásomba kerül, és minden eszembe jut – ez nem csak egy rémálom. Jacob csak nehezíti a dolgom. Nemhogy mellém állna mit sem sejtő Edwarddal szemben, csak hagy engem vergődni a bűntudatban, csalódást okoz, de mindez nem érdekli őt.
Edward mit sem sejt az egészből, bár lehet, hogy ez nem is Jacobra, hanem rá tartozik. Nem tudom eldönteni, főleg, hogy most egyikük sem tud róla, vagy legalábbis nem akar tudni róla. Szidjanak, ahogyan csak tudnak, de ez a némaságot, az elhagyottságomat ne fokozzák tovább.
Így is volt elég gondom, még mielőtt ez az egész megtörtént. Minden egy óvatlan pillanaton múlott. Nem akartam. Szeretem mindkettőjüket, de máshogy. Jacob ezt nem volt hajlandó figyelembe venni. Olyan szenvedélyes volt, mintha ezt az egészet én is akarnám.
Nem is biztos, hogy emiatt történt! És ha Edward az, aki most szerintem Jacob? Akkor ő máshogy viselné azt a tudatot, ami elől Jacob megfutamodott? Eldobna magától? Az nem Edward lenne! Hisz szeret, ő maga mondta, hogy szeret! Elfogadná a történeteket, de ettől függetlenül az életünk sosem lenne olyan, mint régebben.
Minden megváltozna, és mindez egyetlen ostoba pillanaton múlott.
Ha változtathatnék a dolgokon, én is elmentem volna Edwarddal. Addig könyörögtem volna, amíg el nem visz, vagy ha szépszerével nem ment volna, beülök a kocsijukba, és nem szállok ki. Csináljon, amit akar, és vele megyek.
Ő az életem. És most talán elveszítem. Hogyan lehettem ennyire befolyásolható! Jacob csak játszik velem, vagy nem tudta, hogy az én szívem már Edwardé. Minden esetre hatalmas hiba volt…
És ezt most fogom megbánni…
Talán visszavonhatatlanul…
Minden tíz napja kezdődött. Szünet volt az iskolában, két hétig, és addig Edward elutazott a többiekkel Denaliba, meglátogatni Tanya-t és családját.
Edward – bár tudta, hogy vegetáriánus vámpírok közé mennek – nem túlságosan díjazta azt az ötletet, hogy én is velük menjek.
-Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha bajod esne! – mondta gyöngéden, mikor felvetettem az ötletemet.
-Mi bajom lehetne? – kérdeztem. – Vegetáriánus vámpírok, nem ölnek embert. Miért támadnának rám?
-Bármi történhet! Ott is felbukkanhat egy nomád vámpírcsoport. Nem akarom, hogy megint a kórházban köss ki!
-Mindenhol balesetet szenvedek! – mondtam. – Nem lenne akkor jobb, ha mellettem vagy? Képes vagyok bárhol összetörni magam, ezt te is tudod! Most pedig elmész, hogy ne is tudj róla…
-Vigyázz magadra! – mondta az indulásuk előtt.
-Szeretlek… - mondtam.
-Én is téged!
Végül utoljára megcsókolt, és elindultak. Tudtam, hogy nehezen fogom kibírni ezt az időszakot, hogy nincs mellettem, de azért bátran vágtam bele. Legbelül még mindig Edwarddal mentem volna, de kénytelen voltam neki igazat adni; jogosan féltett, ha állandó balszerencsémet nézzük.
Elvitte magával a lelkemet. És gondolatban még mindig velem volt.
Jacob kihasználta az alkalmat, és amíg Edward távol volt, egyre többet akart találkozni velem. Ezek a találkozások csak barátiak voltak, e de Jacob megelégelte ezt. Egyre többet akart tőlem.
Hiába hitte azt, hogy amíg Edward távol van, bármi esélye is lehet vele szemben. Nem tudtam megállítani őt.
Az elején mikor együtt voltunk, magam is élveztem, a közös viccelődéseket. Jacob nem annyira, mert nem barátilag akart velem mutatkozni. Nem tudtam lefékezni őt, megállíthatatlanul elindultam vele a lejtőn. Jacob pedig még gyorsabban akart menni – hogy Edward ne is érjen utol minket.
Próbált romantikus vacsorára hívni, de végül az balul ütött ki, mivel hasra estem, és feldöntöttem egy pincért, akinek a kezében épp étellel teli tányérok voltak, és azok tartalmát ráöntötte az emberekre – köztük Jacobra is.
Az eset úgy végződött, hogy Jacob paradicsomszószos fejjel hazavitt.
De nem adta fel, és pedig hiába hárítottam. Bár érezte, hogy ez az egész nem fog menni, próbálkozott tovább, aztán megtörtént a baj.
Egyszer feljött hozzám este, hogy együnk pizzát. Nem akartam bunkó lenni, Charlie már aludt, Jacob rendelt pizzát. Hamar megettük. Próbáltam hazaküldeni, hogy „nagyon fáradt vagyok” vagy „nem érzem jól magam”. De nem voltam a hazugságok királynője, így Jacob átlátott az egészen.
Aztán megtörtént…
Most pedig, ha gömbölyű hasamra teszem a kezemet, minden belém villan, és nem tudok úgy tenni, mintha csak rémálom lenne, ahogyan Jacob teszi. Nem tudom, ez a gyerek tőle, vagy Edwardtól van-e. Csak reménykedek az utóbbiban.
Az azonban nagyon nyugtalanít, hogy a hasamban a kicsi nagyon gyorsan nő. Minden tíz napja történt, mégis, napok alatt annyit nő, mint más hónapok alatt. Épp olyan gyors, mint Jacob növekedése…
Ettől csak még rosszabbul érzem magam. A kicsi Edwardtól van, vagy ha nem, akkor is ő lesz az apja! Jacob elmenekül minden elől, Edward még nem is tudja. Nem ért haza.
Bárcsak vele mentem volna. Ezen azonban már nem lehet változtatni. Döntöttem, de rosszul. Edwardnak pedig ezek után bizonyára nem kellek.
Meg tudom érteni, én is így tennék az ő helyében. De nem tudok beletörődni. Szívem minden egyes gondolatra szomorúan sajdul fel. Nem akartam, hogy ez történjen…
Edward, kérlek, bocsáss meg…
Aztán végül nem lett belőle nagy balhé. Edward elhitte nekem, hogy szeretem őt, de én tudom, hogy ezek után sosem fog bennem úgy bízni, mint eddig. Hiába próbáltam megnyugtatni, hogy nem biztos, hogy Jacob a gyerek apja. Látszólag elhitte, de én ismertem őt annyira, hogy tudjam: csak engem akar megnyugtatni. Ezek után.
Kínos volt a beszélgetés, kis híján elbőgtem magam, annyira szégyelltem, ami történt. A végén kicsordultak azon a buta könnyeim, de szerencsére sikerült minél hamarabb letörölnöm őket – bár Edward észrevette.
Nem tudom, hogy a többieknek elmondta-e, ami történt. Nem is nagyon érdekelt. Gondoljanak rólam minél csúnyábbakat – úgyis azt érdemlem. Nem érdemlem ki sem Edward, nem más szeretetét. Jacob Black pedig ilyen helyzetben szintén megutál…
Nem érdemlem meg azt, hogy bárkit is érdekeljek!
Esme és Alice kedvesek voltak velem, mintha mi sem történt volna. Vajon Edward tényleg nem mondta el ezt senkinek?
-Sosem voltam terhes – mondta Alice.
-Eddig én sem – mondtam. – A… vámpírok ugye nem szülnek?
-Nem – felelte Esme. – Bár én mindig is vágytam egy kisbabára…
Nem akartam erről a témáról beszélni, főleg, hogy Esme most szóba hozta saját gyerekét.
-Majd őt – mutattam a hasamra, és megsimogattam – ápolhatjátok! Remélem, aranyos lesz… Mondjuk azt furcsállom, hogy ilyen gyorsan nő.
-Igen, ilyen esetről én sem hallottam – tette hozzá Alice. – Különleges kicsi lesz!
-Erről jut eszembe! – szólt Esme. – Fiú lesz, vagy lány?
-Igazából fogalmam sincs – vallottam be. – Szerintetek melyik legyen?
-Nehéz döntés… - mondta Alice. – Lehet, hogy jobb lenne, ha így elsőre fiú lenne. De egy kislányt sokkal jobb lenne öltöztetni, meg…
-Szerintem Edward is fiút szeretne – szólt közbe Esme. – Látom rajta.
-Akkor mit szólnátok ahhoz, ha meglepetés lenne? – kérdeztem. – Majd megtudjátok, lány vagy fiú lesz, ha megszületett. Addig meg semleges ruhákat kap. Na?
-Ez jó ötlet! – mondta Esme. – De Alice, nehogy megnézd a jövőben!
-Jól van.
-Vagy legalább ne mondd el senkinek! Nekem semmiképp se! – tettem hozzá.
-Nekem se – mondta Esme is. – Majd kivárom, és megtudjuk!
-Te lány szeretnél, vagy fiút? – kérdeztem Edwardtól egy este. A szobámban voltunk, Charlie aludt.
-Teljesen mindegy – felelte Edward. – A lényeg az, hogy ugyanolyan gyönyörű legyen, mint az édesanyja…
-Vagy mint az édesapja! – tettem hozzá.
-Nem bánom…
-De most tényleg! – kezdtem újra. – Biztos jobban szeretnéd az egyiket, mint a másikat. Őszintén: lány, vagy fiú?
-Bella, nem érted, hogy csak legyen egészséges, és boldog leszek?
-De, persze.
-De ha már itt tartunk: te melyiket szeretnéd?
-Nem tudom…
-Bella…
-Inkább kislányt. De kisfiúnak is nagyon-nagyon örülnék.
-Na, és melyik lesz? Nem nézték meg ultrahangon?
-Alice-szel és Esme-vel úgy beszéltük meg, hogy majd akkor tudjuk meg, mikor megszületett. Remélem, addig tudsz várni!
-Persze.
Másnap este nem tudott eljönni. Pedig akkor lett volna rá a legnagyobb szükség: éreztem, hogy eljött az idő.
Amíg Charlie bevitt a kórházba, végig azon töprengtem, vajon hol lehet? Egyáltalán Charlie felhívta őt?
-Igen, igen… - felelte idegesen apám.
A kórházban aztán megláttam.
-Edward! – mondtam, hogy meghallja.
-Bella, Bella, jól vagy?
-Persze! Kutya bajom! – próbáltam mentegetőzni. Közben Alice is utolért minket.
-Bella, minden rendben? – kérdezte idegesen.
-Szerinted hogy van? – kérdezte tőle mérgesen Edward. – Mindjárt gyereket szül, de azért jól van?
-Tudom, hülye kérdés volt… - motyogta Alice. – Szorítok neked, Bella!
-Kösz, Alice! – leheltem. Egyre jobban kínoztak a görcsök a hasamban.
-A többiek? – kérdezte Edward.
-Rose és Emmett nem jöttek be. Esme és Carlisle itt vannak, de nem akartak a nyakatokba ugrani még. Van elég bajotok anélkül is! Én is csak jöttem, hogy megnézzem, hogy vagy Bella, de megyek is, nem zavarlak titeket!
És táncos lépéseivel elindult.
-Edward… - leheltem. A görcsök a hasamban kezdtek elviselhetetlenné válni. Ilyen nehéz és fájdalmas lesz megszülni egy gyereket?
-Itt vagyok Bella, melletted!
Eközben Charlie elintézte a dolgokat, így bementünk a szülőszobába, és felfeküdtem egy ágyra. Edward fogta izzadó kezemet az övével, ami most egyáltalán nem tűnt olyan jéghidegnek, mint máskor.
-Semmi baj… - mormolta.
-Itt maradsz? – kérdeztem félve a válaszától.
-Sajnos nem. Nem biztos, hogy tudnék uralkodni magamon…
Bűntudatos arccal elfordult. Pedig most nem neki kéne bűntudatosnak lennie, mikor itt áll végig mellettem, mikor lehet, hogy nem is ő lesz a születendő gyerek apja! A valódi apa pedig most valami egészen mást csinál!
-Edward! – mondtam, minden erőmet beleadva, hogy normális hangon beszéljek. – Akármi is történjék, ennek a kicsinek TE leszel az apja! Nem érdekel Jacob Black, vagy bárki más! Jó?
-Persze, de ez így…
-Nem érdekel! Jacob Black azóta fütyül rám, mióta ez az egész történt. Te pedig ahelyett, hogy otthagytál volna, mikor mindezt elmondtam… - görcs hasított belém.
-Bella!
-Hadd fejezzem be… - motyogtam. Úgy éreztem, minden erőm elfogyott. – Ahelyett, hogy otthagytál volna, megbocsátottál nekem, és mindvégig mellettem voltál! Ez nagyon sokat jelent számomra, tudod?
-Persze… De…
-A! – a fájdalmaim egyre nőttek.
-Bella! Minden rendben?
-Most kérdezed? – kérdeztem ingerülten. – Persze, minden a legnagyobb rendben. Csak szülök egy gyereket! Amúgy semmi.
Edward mosolygott.
-Tehát nincs semmi nagy baj!
(Alice szemszöge)
Amíg Bella bent volt a szülőszobába, mindannyian nagyon izgultunk érte.
Főképp Edward, meg én. Sosem fogtam még kisbabát, vagy nem itattam őket, nem öltöztettem. Egyszóval nem volt még dolgom ilyen törékeny kicsikkel, mert mi nem szülünk gyereket. Na, meg persze félő, hogy ha a kezembe veszek egy kisbabát, véletlenül széttöröm egy csontját. Csakis véletlenből!
Edwardnak nehéz dolga lesz. Végül is ő a gyerek apja.
Tisztán emlékszem a beszélgetésünkre.
-Alice…
-Igen?
-Bella terhes.
-Ez nagyszerű!
-De nem tőlem.
-Micsoda?
-Bevallotta az egészet. Jacob Black, az a kutya az apja.
-Ez bánt, igaz?
-Elhanyagoltam őt, különben nem történt volna ez az egész!
-Ez nem a te hibád! Viszont vedd figyelembe, hogy legalább ő maga mondta el, nem pedig mástól tudtad meg!
-És ez azt jelenti, hogy…
-…szeret, igen. Szerintem legalábbis.
-Akkor most mit csináljak? Nem akarok vele összeveszni. Szeretem, annak ellenére is, ami történt.
-Én azt javaslom, bocsáss meg neki!
-Azt hiszem, igazad van.
Míg ezen merengtem, észre sem vettem, hogy kinyílt a szülőszoba ajtaja, és kilépett rajta Edward.
-Na? – kérdeztem.
-Kislány – felelte Edward.
-És mi lesz a neve?
-Nevük! – javított ki Edward.
-Ezt meg hogy érted?
-Ikrek. Ketten vannak, két lány.
-Hűha! Akkor talán ezért volt olyan nagy a hasa Bellának!
-Lehet. Az egyiket Shopie-nak hívják, Bella azt mondta, volt egy ük-ük-ük-üknagyanyja, és ő előkelő volt… az neve neki is Shopie volt.
-És a másik?
-Emma. Ő tudod…
-…a nagyanyád nevét kapta. Tudom.
Edward mosolygott.
-Pontosan.
-Ez nagyszerű! – mosolyogtam. Nem tudtam nem örülni a kicsiknek. – Gratulálok!
-És kire hasonlítanak? – kérdezte Jasper.
-Még egyenlőre fogalmam sincs – felelte Edward. – De remélem, Bellára.
-Bánt, igaz, hogy lehet, hogy arra a kutyára fognak hasonlítani?
-Egy kicsit. De én attól szeretni fogom őket. Az a kutya semmit nem fog értük tenni. Ilyen aljas…
-Jól van! – szóltam sietve közbe, mert nem akartam, hogy Edward valami csúnyát mondjon pont itt. – Mikor nézhetjük meg őket?
-Most inkubátorban vannak. Nagyon soványak. Remélem, nem lesz komolyabb bajuk.
-Ugyan, mi?
-Az ikreknél gyakori, hogy az egyik problémás lesz… Fogyatékos, kórosan sovány, gyönge, meg ilyenek…
-Ne aggódj! Semmi baj nem lesz! Mindketten egészségesen élnek majd, hidd el!
-Remélem, igazad van. Nagyon aggódom értük. És persze Belláért is.
Az az egy nap gyorsan eltelt, és mikor másnap láttuk eljönni a napot, így szólt Edward:
-Lassan megnézhetjük a kicsiket. Én a magam részéről már láttam őket, de igazán nem.
-Meddig fogják bent tartani Bellát?
-Pár napig, ha minden rendben lesz.
-Az remek. És ugye közben is meglátogathatjuk? – kérdezte Esme.
-Igen, most már.
Vígan ültünk be a kocsiba, Carlisle pedig kirakott minket a kórház előtt.
-Nekem vissza kell mennem, mert bejelentettek egy súlyos sérülésű embert. Baleset volt, megint. Szóval…
-Persze! – feleltem.
-Adjátok át Bellának az üdvözletem! – mondta végül Carlisle, és elhajtott.
-Jó – feleltem végül.
-Gyere Alice! – szólt Edward. – Vagy meddig akarsz itt állni? Azt hittem Bellát jöttünk megnézni, nem a kórház parkolóját!
-Megyek, megyek.
Így aztán Edward, Jasper és én elindultunk megnézni, hogy van Bella.
Rosalie és Emmett nem tudtak eljönni, mert elutaztak kettesben tölteni a szünet utolsó napjait. Rosalie egyébként se nagyon szívleli Bellát, Emmett pedig ment vele – pedig szerintem biztosan kíváncsi lenne a kicsikre.
-Sziasztok! – mondta Bella mikor beléptünk, halk hangon. A szobájában mások is voltak, és némelyikük aludt. Gondolom, Bella nem akart emiatt nagy zajt csapni.
-Szia Bella! – mondtam.
Bellát főképp Edward érdekelte. Meg is tudom őt érteni: pont most, a szülésnél nem volt mellette senki…
(Bella szemszöge)
Mikor Edward és a többiek beléptek hozzám, olyan mérhetetlen öröm fogott el, hogy nem is bírom megfogalmazni.
-Sziasztok! – suttogtam.
A szobámban két nő aludt. Az egyikük elég kedvesnek tűnik, de nagyon nyúzott az arca, és fiatal korához képest nagyon gyengének tűnik. A másik egy kövér asszony, cigány forma. Ő meg csak fekszik éjjel-nappal, nameg persze horkol. Egész este alig bírtam bármit is pihenni – pedig nagyon fáradt voltam -, mert a horkolása bezengte az egész szobát. Hogy miért nem szóltak rá a közelében aludni vágyók, azt nem tudom. És a szoba másik felében voltam, de ott sem volt semmivel jobb. Ahhoz azonban, hogy felkeljek, nem volt már elég akaraterőm.
-Szia Bella! – csilingelt Alice hangja.
-Szia Bella! Hogy vagy? – hallottam azt a hangot, amit a világon a legeslegjobban szeretek. Edward volt az.
-Jól – feleltem.
-És a kicsik? Minden rendben? – kérdezte Alice. Őt az ikrek érdekelte főképp. Érdekesnek tarthatta, ha valaki egy kisbabával küszködik.
-Nemrég itattam meg őket. Nem isznak tejet, egyszerűen nem kell nekik. A vizet sem nagyon akarják elfogadni. Jóformán semmi nincs a gyomrukban. Nem tudom, mi bajuk lehet.
-Talán újszülött korban nem olyan furcsa ez – sietett megnyugtatni Alice.
-Remélem is!
-Akkor megnézzük őket? – kérdezte Edward.
-Igen, de menjünk ki ebből a szobából. Elvileg a folyosón kellett volna várnotok.
-Sajnálom, Bella – mondta Alice. – Nem tudtuk.
-Semmi baj. De azért menjünk ki.
Mikor kiértünk a szobából, így szóltam:
-Akkor hozom a kicsiket.
Besiettem a szobába, ahova a kisbabákat szokták vinni. De sem Emma, sem Shopie nem volt ott. Ez nem lehet!
-Shopie Cullen? – kérdezte unottan a nő, akit megkérdeztem, hol lehetnek.
-Igen.
-Nem tudom. Mi a másik neve?
-Emma Cullen.
-Olyan sincs. Várjon…
Azzal elkezdett böngészni valamit a számítógépén.
-Megvan. Emma és Shopie Cullen, ugyebár?
-Igen! – feleltem türelmetlenül.
-Ők már nincsenek itt. Nem tudta?
-Mit?
-Josh Henzibah, és a felesége pár órája vitték őket haza.
-Mi? Hova haza?
-A gyerekünket haza szokás vinni, nemde?
-De ők az én gyerekeim!
-Lehetetlen. A számítógépben is benne van.
-Akkor mondja meg őszintén: maga szerint miért vagyok itt? Levegőt szültem? Emma és Shopie anyja én vagyok! Nem azok a Hennza…
-Nem tudom.
-Akkor miért Cullen a vezetéknevük? Miért nem Emma Henzibeh…
-Henzibah! – javított ki. – Mert Cullen a harmadik nevük.
-Itt valami félreértés történt…
-Nem! Mr. Henzibah világosan megmondta, hogy kik a gyerekeik. Nem hiszem, hogy tévedtek.
-Ez akkor is lehetetlen! És akkor maga szerint hol vannak az én gyerekeim?
-Mi is a neve?
-Isabella Swan.
Újra böngészni kezdett.
-Megvan! Az ön gyereke… az éjjel meghalt. Sajnálom.
-Nem halhattak meg! Nem érti? Hazavitték őket! Újszülöttek voltak, hogyan engedhették?
-Itt az áll, hogy Shopie és Emma már négy naposak.
-Itt valami félreértés történt, nem érti?
-Értem, nem azzal nem megy semmire, ha velem ordibál.
-Mondja meg: hol lakik az a Mr. Hezni…
-Sajnos nem tehetem.
-Köszönöm szépen! Kihordok két gyereket, megszülöm őket, aztán még annyit sem érdemlek meg, hogy épségben hazavigyem őket!
A könnyeim kicsordultak. De nem érdekelt. Tudja meg mindenki, hogy így jártam. Mossák el a könnyeim azokat a Henbibah-okat is… más úgyse tudok tenni a kislányaimért…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó