Edwarddal az oldalamon ugrottam be a házikó ablakán. Mindenkit erőteljesen sokkoltunk. A vámpírok körülállták Jake-et és Renesmeé-t, Seth, és Embry Emily előtt termettek.
-Tudtam – bukott ki Tanyából. Edward lesújtó pillantással jutalmazta.
-Hé, srácok. Én nem fogom őt bántani. Tényleg nem. Én… - torkomon akadtak a szavak, mikor a szemébe néztem. Gyönyörű, csokoládébarna, csillogó szemek, tele értelemmel, kedvességgel. Az illatát megérezve valóban nem volt számomra vonzó- ételképpen. Isteni illata volt, mint Edwardnak, vagy a többi Cullennek, de másképp. Mint a számomra kitalált parfüm, és nem a legfinomabb ételkülönlegesség.
Ez a kis csodalény könnyedén megérintette Jacob arcát, aki összerándult, és furcsa arckifejezést vágott. Olyan volt, mint amikor Alice-nek látomása volt.
-Igen, ő az – mondta Jake Renesmeé-nek.
-Odamehetek hozzá? – kérdezte a tünemény csilingelő, gyermekies, lágy hangján, amitől szebbet sosem hallottam.
-Persze, kicsim – szólalt meg Alice. Alice?! Igen, ő volt az Jazzel, és a többi családtaggal az oldalán. – Nem lesz semmi gond. Láttam.
-Bella, cselességből 10 pont – vigyorgott Emmett. – De a lopakodást még jó lenne gyakorolni…
Nem figyeltem rájuk. Renesmeé földöntúli kecsességgel a padlóra ugrott, és pár pillanat múlva már a karjaimban volt. Furcsa érzés kerekedett rajtam fölül. Büszkeség, féltés… Senki sem volt még rám ilyen hatással… csak Edward. Aki boldogan nézett minket.
Renesmeé kezét ugyanúgy az arcomhoz érintette, mint az imént Jake-nél. A várt hatás nem maradt el.
Magamat láttam. Emberként, ahogy egy fehér ágyon fekszek, és hánykolódok. Alig vagyok eszméletemnél, és mindenem csupa vér.
Hátrahőköltem.
-Megijedtél? – kíváncsiskodott kedvesen és együtt érzően.
-Nem… mi volt ez? – motyogtam.
-Meg tudja mutatni a gondolatait. Ez a képessége – felelt Carlisle.
-Szóval ő is egy… magunkfajta? De dobog a szíve! Vagy nem jól hallom?
-De igen. Félig ember, félig vámpír. Ő Renesmeé Cullen – mutatta be nekem a kislányt Rosalie. – Biztos, hogy…
-Nyugodj meg, Rose. Jacob, te is. Több hónapot vártunk. Higgyétek el, nincs benne ártó szándék. Szereti őt – bizonygatta igazam Jasper.
-Köszönöm – hálásan elmosolyodtam Jazz irányába, de Renesmeé-t figyeltem. Annyira gyönyörű volt! Elképesztő, milyen erős szeretetet ébresztett bennem. – De hogyan lehetséges ez? Hogy félig…? Vámpírgyerek nem lehet, mert azt tiltja a törvény és akkor nem működne a szíve… gondolom – emlékeztem még a család történeteire a vérszomjas vámpírgyerekekről, akiket tilos volt teremteni. Tanyáék anyja is ezért halt meg, mert létrehozott egyet.
-Nem, nem az. Ez úgy lehetséges, hogy… - kezdte el Esme, de elhallgatott.
-Ne csináljátok ezt velem! Renesmeé-t is eltitkoltátok, ez a pár információ igazán nem lehet olyan súlyos! – morogtam, de csak visszafogottan duzzoghattam, mert nem akartam megriasztani a karomban csücsülő félig emberi lényt.
-De hidd el, az lehet – motyogott Jacob.
-El kell mondanotok neki – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Alice.
-Rendben, de akkor most elveszem Nessie-t, oké? – kérdezte idegesen Rosalie, és kikapta a kezemből a kislányt.
-Nessie? Nehogy már… a Loch Ness-i szörnyről kapott becenevet? Olyan különleges neve van, és képesek vagyok így becézni? Brr… borzalom – mindenkit meglephettem a kifakadásommal. Többen kuncogtak.
-De a Renesmeé olyan hosszú! – ellenkezett Jake.
-Ó, szóval a te műved? –forgattam a szemem. Renesmeé-nek láthatóan tetszett, hogy leszóltam a Nessie- alakot, mert szélesen mosolygott, kivillantva apró, tökéletes fogait.
-Túleshetnénk már rajta? Edward mindjárt kirohan a világból – sürgetett bennünket Jasper. Kíváncsian néztem rájuk. Senki sem szólalt meg. Jazz hamar megunta a várakozást, és felelt a kínos kérdésre.
-Félig ember és félig vámpír lénnyel még egyikünk sem találkozott soha. Valószínűleg nincs még egy ilyen teremtmény, aminek oka is van. Ilyen gyermeket egy embernő és egy vámpírférfi hozhat csak létre, mivel a vámpírnők nem szülhetnek gyereket.
Elakadt a lélegzetem az információáradat hallatán.
-Hogy mi?! Úgy érted, Renesmeé apja egy vámpír, anyja ember, és… szóval biológiai úton született?
-Pontosan.
-És az anyja ember…
-Ember volt – helyesbített.
-Nyilván… biztosan nem a szokványos terhesség lehetett. – nagyot sóhajtottam. – Ezek szerint nem élte túl az anya, igaz? De ki az apja?
Ezúttal már Jasperre sem számíthattam. Kínos csend telepedett a társaságra. Amíg vártam, hogy valaki megtörje a jeget, Renesmeé-ben gyönyörködtem. A tökéletes vonásai… kiköpött…
-Edward – suttogtam elfúló hangon. Ő az apa. Teljességgel bizonyos. – Nagyon… hasonlít rád – minden erőmet összeszedve rá pillantottam. Te jó ég! Edward gyermeke…
-Igen – felelt halkan az apa. – De a szeme az anyjáé.
Összerezzentem, és ösztönösen hátráltam pár lépést.
A szemei… a csokoládébarna szemei…
Az én szempárom nézett vissza rám.
-Anya, mi a baj? – csilingelte Renesmeé.
Zihálni kezdtem. Anya. Elöntöttek az emlékképek. Ahogy dacolok Edwarddal. Ahogy szenvedek a terhességtől… ahogy Renesmeé megszületik… és én meghalok emberként.
Ekkor változtattak át. „Meghaltál volna, ha nem teszi meg.”
-Bella! – hallottam a hangjukat elmosódva. Többen szólongattak. Nem érdekelt már. A saját tulajdon lányomtól taszítottak el hónapokkal ezelőtt! Azt hitték, meg fogom ölni! Hogy tehették ezt?! Na, és Edward? Az ő lánya is… ő és én…
Elbotladoztam az ajtóig, és azt felcsapva elmenekültem. Sosem futottam még ilyen gyorsan. A kétségek, kérdések, és emlékek hajtottak.
„Ahogy Edward az ujjamra húzza a gyűrűt… az esküvőnk… a nászéjszaka… Esme szigete…”
Az erőm teljesen elhagyott, már nem tudtam merre járok. Próbáltam továbbmenni, de nem bírtam. A lábam összecsuklott, és az elvesztettem az eszméletem.
De több dolgot is nyertem. Egy férjet. Egy kislányt. Egy új érzést. És a legfontosabbat: Az összes régi emlékemet.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó