|
10. fejezet - Az első nap kezdete
2009.10.02. 21:19
10. fejezet: Az első nap kezdete
Reggeli merengésemből Alice rántott ki, amikor hatalmas vigyorral a száján berontott az ajtón. Imádta a nagy felhajtást, nagy belépőket, s mi mindenhol eleget tettünk ezeknek.
- Jhujj, Bella, mit veszel fel?- kérdezte miközben kirángatott az ágyból.
- Jézus Alice, hány óra van?
- Nem mindegy az neked? Úgysincs szükséged pihenésre. Szóval, mit akarsz felvenni?- kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon. Az igazat megvallva soha nem foglalkoztatott, hogy mit veszek fel, de hát, mit lehet tenni Alice túlbuzgósága ellen?
- Fogalmam sincs- vallottam be.
- Ez elég szomorú. De hála egy éjszakai látomásomnak, én pontosan tudom, hogy mit fogsz felvenni!- lelkendezett Alice, s már rángatott is ki a fürdőbe. A hajamat ismét hullámokba rendezte, s egy halvány sminket is sikerült rám tukmálnia.
- Alice,- sopánkodtam, miközben púderezett- mi szükségem erre mond csak?
- Hát, ha jól tudom, Ryan végzős, és te teljesen odáig vagy érte- jelentette ki.
- Nem értem az összefüggést- néztem fel rá értetlen arccal.
- Szeretném, ha tetszenél neki, és meg is teszek ezért mindent- s már húzott is vissza a szobámba. A tükör előtt legalább gyors volt, tudta, miben fogok menni, és talán pont ezért nem is ellenkeztem már.
Egy szimpla farmert adott rám, talán csak a koptatása miatt volt különleges, és egy halványrózsaszín felsőt, ami kicsit hosszabb volt az átlagos pólóknál. Kivételesen még tetszettem is magamnak. De azt már nem értettem, hogy miért akar rámadni egy hihetetlen magasságú, halvány rózsaszín cipőt.
- Alice, én ezt nem veszem fel!- ellenkeztem azonnal.
- De miért?- kérdezte elkeseredetten Alice.
- Soha nem jártam az iskolába magas sarkúba, és ne feledd még csak másodikas leszek- mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.
Alice ugyan elég fancsali képet vágott, de nem volt mit tennie, nem voltam hajlandó sportcipőn kívül mást felhúzni. Még ebből is rám sikerült beszélnie egy elegánsabb lila és ezüst árnyalatút, ami még tornacipő is volt, így mindketten elégedetten léptünk ki az ajtómon.
Sétálva mentünk le a lépcsőn, ahol már szinte mindenki ott volt, kivéve Rosiet. Az órára pillantottam, s már fél nyolcat mutatott. Ha nem siet, rögtön az első napon el fogunk késni…
- Rosie!- kiáltott fel Emmett az emeletre- Nem gondolod, hogy le kéne jönni? Minek szépítkezel idáig? Te amúgy is gyönyörű vagy.
- Pillanat!- hallottam Rosalie hangját.
Mivel most Nessie és Jacob is jöttek iskolába, nem fértünk el egy autóban. Így ők, Alice és én mentünk egy kocsival, a többiek pedig egy másikkal.
Az enyémmel indultunk el, de mikor kikanyarodtam a földútról, már láttam, hogy a többiek is követnek minket Emmett terepjárójával.
A gyomromban a lepkék egyre erőteljesebb szárnycsapásokkal köröztek, s miközben a többiek fesztelenül csevegtek körülöttem, én a kormányt szorítottam, s az utat bámultam.
Emmett közben rámdudált. Tudtam, nem szereti, hogy lassabban vezetek náluk, de most annyira lekötöttek a gondolataim, hogy szinte észre se vettem, mikor kielőzött.
Tíz perc múlva már mi is megérkeztünk a parkolóba.
Teljesen más volt, mint régen. Valószínűleg kibővítették, mert sokkal nagyobbnak látszott.
Az utók sem a régi roncsok voltak, hanem a sokkal modernebb fajtából valók. Óvatosan leparkoltam, rögtön az épület elé.
Vettem egy mély levegőt, embertempóban kiszálltam a kocsiból, s fél szemmel láttam, hogy a többiek is ugyanígy tesznek. Emmett egy autóval odébb állt meg, így most az mögött ácsorogtak, s beszélgettek. Ahogy feléjük haladtunk, egyből szemet szúrt az ezüst Volvo.
Hát itt van, valahol a közelbe. Észrevétlenül beleszimatoltam a levegőbe, de nem éreztem az illatát. Valahol az iskolában lehet már.
Mondanom sem kell, mindenki minket bámult. Egy fiú annyira nézte Rosaliet, hogy nekiment az előtte parkoló kocsinak. Nem is csodálkoztam rajta, hogy Rosalie ekkora felhajtást okoz. Egy szűk farmert viselt, és egy mélyen dekoltált inget. Hozzá felvett egy magas sarkút. A haja lágyan és egyenesen omlott a vállára. Nem volt agyonsminkelve, mégis ő tűnt ki legjobban mindannyiunk közül.
Láttam, hogy Emmett büszkén kihúzza magát mellette, és átkarolja a vállát.
- Hát akkor, be kellene menni- jegyezte meg Jake, s már fogta is Nessie kezét, maga után húzva a főbejárat felé. Mellém odaállt Alice, Jasper, Emmett és Rosie pedig mögöttünk jöttek.
Jobb is, hogy eljöttünk a parkolóból, nem lett volna szerencsés balesetet okozni. Pláne ennyi vámpír szeme láttára…
Az iskola is ki volt bővítve, sokkal modernebb és felszereltebb volt, mint 56 évvel ezelőtt. De azért a szokott jellegét megtartották neki.
Mikor beléptünk az ajtón, odabennt is kíváncsi pillantások követték minden lépésünket.
A tanulmányi iroda felé indultunk azonnal, hogy átvegyük az órarendünket. Ez még mindig ugyanott volt, és most hosszú sor kacskaringózott ki a nyitott ajtón keresztül. Mindenki ma reggel vette át az órarendjét.
Viszonylag hamar sorra kerültünk, és megkaptuk a saját órarendünket, s mellékelték hozzá az iskola térképét is. Erre persze semmi szükségünk nem volt, de azért mindannyian átvettük a pult mögött ülő hölgytől.
Emmett és Rosie elsiettek franciára, Alice és Nessie fizikára, Jacob és Jasper történelemre.
Az én órarendem különbözött a legjobban a többiekétől, de nem volt mit tenni. Lassan, a lehető legemberibb tempómban indultam útnak a biológia terem felé.
Útközben jó néhányan megbámultak, néhány köszöntek.
Ugyanott volt a terem, mint rég. Már majdnem elértem a terem ajtaját, amikor egy hang sodródott felém.
- Bella- hallottam. Egy kisebb tömegen próbált keresztül jutni Ryan. Sápadt volt, de a szeme élénken csillogott.
Megcsapott az édes illat, ahogy egyre közelebb jutott. Nem hallottam, nem láttam senkit abban a pillanatban a folyosón. Csak ő volt és én.
Amint odalépett hozzám, hallottam, hogy majd kiesik a szíve. Megeresztett egy ellenállhatatlan félmosolyt.
- Nem hittem volna, hogy ezek után újra látlak- kezdte azonnal.
- Miért? Hiszen iskolába kell járnom- mondtam mosolyogva.
- Igen persze. De szóba állsz velem, és ennek igazán örülök.
Rámosolyogtam. Alig hittem el, hogy végre újra együtt vagyunk. Minden teljes lett, amiben eddig kételkedtem, az ismét biztos volt.
- Ebédnél találkozunk- mondta gyorsan, s elsietett, mivel beszélgetésünket megzavarta a csengő. Így kénytelen voltam egy hosszú, szőke hajú lányt követve belépni a terembe. A régi helyem felé siettem, mivel nem változott meg a padok elrendezése. Láttam, hogy teljesen üres, és ennek őszintén örültem. De azért eszembe jutott Edward. Egykor ő is itt ült mellettem, s tisztán emlékeztem, ahogy a szikrák kipattantak köztünk. De nem hagytam most sem, hogy a mélabú elragadjon.
Nem gondoltam viszont bele, hogy hogyan fogok kapcsolatot teremteni a külvilággal.
Egy hirtelenszőke, rövid hajú lány ült le mellém, és kedvesen rámmosolygott.
- Szia. Én Claire vagyok. Te pedig…
- Hello. Isabella Cullen. De hívj csak Bellanak- mosolyogtam én is vissza. Claire látszólag nem félt tőlem, úgy tűnik, egyáltalán nem lepte meg, hogy milyen hófehér a bőröm.
- Új lány vagy, ugye?- kérdezte. A tanár még nem volt benn, így az egész teremben halk duruzsolás hallatszott.
- Igen- válaszoltam szórakozottan.
- Láttalak titeket, ahogy bejöttetek a testvéreiddel. Most költöztetek a városba?- érdeklődött, miközben elővett egy füzetet a táskájából.
- Igen, most költöztünk Forksba- feleltem. Egyáltalán nem zavart Claire érdeklődése, és a közelsége sem. Ugyan hallottam, ahogy közelebb húzta a székét, hogy áramlik ereiben a vér, de nem éreztem késztetést arra, hogy megtámadjam.
- De nem láttalak még titeket a városban- mondta tűnődve.
- Hát, ha úgy vesszük, nem is lakunk a városban. A határában élünk, távolabb a belvárostól.
- Akkor már értem, hogy miért nem hallottam pletykákat új lakókról- esett le neki a tantusz hirtelen.
- Hát igen, lehet, hogy ezért nem- hagytam rá.
Időközben bejött a tanár is. Egy alacsony, fiatalabb férfi volt, inkább nézett ki diáknak, mint tanárnak. Kissé szürke alak, de nem tűnt veszélyesnek. Amikor megpillantott, csak tudomásul vette, hogy ott vagyok, nem kellett külön kimennem bemutatkozni mindenkinek.
Néha hátrapillantottak az osztálytársaim, de csöndben telt el az első óra. Még nem tanultunk, csak elmondta, hogy mi várható ebben az évben.
Miközben magyarázott, az én gondolataim elkalandoztak. A pillangók még mindig a gyomromban repkedtek, de már az ebédidőt várva.
Az óra gyorsan eltelt, s már rohannom kellett matekra. Ezen együtt voltam Jacobbal, s mikor megláttam várakozni az ajtó előtt, boldogan elvigyorodtam. Claire is ebben a csoportban volt. Jacob mellé álltam rögtön, ő pedig szúrós szemmel vizslatott.
- Bella, te izgatott vagy- jelentette ki végül.
- Mond Jacob, hogy lehet, hogy te mindent látsz rajtam?- kérdeztem, de a pillantását kerültem. A folyosót szemléltem, hátha meglátom Ryan alakját. De most nem volt szerencsém, nem találkoztam vele. Így kissé csalódottan ültem le Jake mellé, s kezdetét vette az unalmas matekóra. Soha nem szerettem, bár már annyiszor érettségiztem belőle, hogy profi matematikusnak számítottam. Egyből elkezdtük az anyagot, mondván, nagyon sok és jelentős a tananyag, így minél előbb elkezdjük, annál több idő jut mindenre. Jake néha elmosolyodott a tanár magyarázatán, de én nem is hallottam belőle semmit. Alig vártam az ebédidőt ismét, s ha rágondoltam, a gyomrom összerándult.
Így fellélegeztem, amikor túl voltam a matekórán.
De még be kellett menni történelemre és angol irodalomra is. Ez utóbbit egy nagyon szimpatikus férfi tanította, kicsit hasonlított korábbi biológia tanáromra, Mr. Bannerre. Ennek őszintén örültem, s úgy láttam, érti is a dolgát, így ezen kicsit felüdültem. Azért a szokásosnál gyakrabban tekintgettem a falon lévő órára. Tudtam, hogy ezután ebédszünet.
Mikor kicsengettek, talán kicsit gyorsabban ugrottam fel a székről, mint kellett volna. Óvatosan körbepillantottam, de nem láttam volna, hogy valaki annyira bámulna. Így most már lassabban elpakoltam a füzeteket a táskámba, és lassan elindultam.
Az ebédlőbe érve láttam, hogy még kevesen vannak ott. A családom tagjai közül még senki nem ült egyik asztalnál sem. Így kénytelen voltam egyedül beállni a sorba. Nem vettem el mást a pultról, csak egy almát, és egy ásványvizet. Komótosan elindultam az egyik üres asztal felé, amikor valaki megragadta a kezem oldalról.
Puha érintéséből azonnal ráismertem Ryanra. Felé fordultam, de majdnem ott helyben el is ájultam, ahogy ellenállhatatlanul rám mosolygott.
- Ne siess annyira Bella. Itt vagyok- s egy üres asztal felé fordított. Ő megrakodott tálcáját egyensúlyozta fél kézzel, a másikkal az enyémet fogta, s szinte húzott maga után.
Ez a kis jelenet azonban felkeltette a legtöbb diák érdeklődését. Valószínűleg Ryan az iskola egyik szívtiprója volt, még ha ő nem is tartotta magát annak. Tudtam, hogy ennél ő szerényebb, s fel sem tűnik neki, hogy hány lány epekedik utána, hiába.
- Bocsi, hogy nem vettelek észre- szabadkoztam, miután lepakoltam a táskámat, s az asztalra raktam az almát és az ásványvizet.
- Mit ne mondjak, ennyi ebédtől nem fogsz elhízni- jegyezte meg kedvesen.
- Nem nagyon vagyok éhes- vágtam rá, szinte azonnal.
- Örülök, hogy velem ebédelsz- mondta, de kerülte a pillantásomat, se egy piros csík jelent meg az arca két oldalán.
Nem válaszolhattam, mert átmenetileg megállt az élet az ebédlőben. Miután a családom belépett, s beálltak a sorba, minden szem rájuk szegeződött.
- Elég feltűnő jelenségek vagytok- mondta elgondolkodva Ryan.
Erre nem tudtam mit mondani, így lesütöttem a szemem. Csendben ültünk egy percig. Alig mertem ránézni. Mikor végre összeszedtem a bátorságomat, s rápillantottam, még mindig engem nézett.
- Mond Bella, miért vagy te a számomra ennyire különleges?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó