Futás közben is éreztem azt a fajta elektromosságot, aminek nehéz volt ellenállni, főleg, mivel a karjaiban tartott. Ajkaimat összepréseltem, és nem vettem levegőt. Nem akartam úgymond „kísértésbe vinni” Edwardot. Legalábbis addig, amíg megmutatja a meglepetést, biztosan nem.
Hál’ Istennek hamar odaértünk. Kíváncsian figyeltem az épületet, melyhez tartottunk. A hold fényében szürkés-levendula színűnek tűnő kőkunyhó-szerűségnek tűnt. Lonc futotta végig az épületet, a kicsiny kertben rózsák illatoztak. Tátott szájjal bámultam rá, miközben kicsusszantam Edward karjai közül. A szemem sarkából láttam, hogy kíváncsian vizslat.
-Tetszik?
-Hmm… - ennyit tudtam kinyögni. Csodálkozva figyeltem a kövekkel kirakott kis ösvényt, és a gyönyörű épületet.
-Légy őszinte, Bella. Ha nem, akkor tudunk rajta változtatni…
Végre elszakítottam a kunyhótól a pillantásom, és megütközve néztem Edwardra.
-Kérlek, hagyd már ezt a hegyi beszédet! Nyálcsorgatva bámulom a világ leggyönyörűbb szülinapi ajándékát, te meg azon problémázol, hogy tetszik-e?
Felkacagott, és karon fogott.
-Belülről még nem láttad.
Bólintottam, és követtem őt. Az ajtóhoz érve azonban megtorpant, és újból az ölébe vett. Felvont szemöldökkel pillantottam rá.
-Ó, tudod, a küszöbökön való átcipekedés az én reszortom – magyarázkodott. Most belőlem tört ki a nevetés, de nyomban el is halt, mikor belülről is megpillantottam a házunkat.
Az Esme-szigeti villa tökéletes mása volt, legalábbis a bútorok nagy része. Főleg az ágy, és a párnák… a bútorokkal átellenben teljesen vidékies hangulata volt a kunyhónak. Mintha direkt nekem tervezték volna… ami igaz is volt.
A szobánkat feltérképezve továbbhaladtam Nessie szobájához. Még nem volt teljesen berendezve, csupán egy gyönyörű ágy állt benne. Volt még egy ajtó, de a vészcsengők az agyamban azt jelezték, hogy inkább ne nyissam ki.
- Hű… - sóhajtottam. – Eszméletlen…
- A tervezés Esme munkája.
- Nem fogom tudni neki eléggé meghálálni – rebegtem.
- De Alice ajándékát még meg sem nézted – figyelmeztetett.
- Dehogyisnem. Még a szülinapomon. A gardróbjában az a rengeteg ruha…
- Azóta Alice és Rosalie újra kitettek magukért – bökött az ajtó felé.
- Nem mondod… - suttogtam elhűlve. – Ajaj. Félek.
- Nem csodálom – újra felnevetett, halkan és elbűvölően. A kellemes borzongás végigfutott a gerincemen, és hirtelen elpárolgott az összes félelmem, ami a ruhamennyiség miatt fakadt bennem. Megpördültem a tengelyem körül. Mögöttem állt, szemei izzottak, ahogy rám nézett. Azonnal áthidaltam a közöttünk lévő távolságot, és megcsókoltam. Ő sem volt tétlen. Ugyanott folytattuk, ahol a nappaliban abbahagytuk… és most nem volt megállás…
Reggel 7 felé járt már az idő. Eddig háromszor próbáltam indulásra bírni Edwardot, de mindig ugyanott kötöttünk ki. Nem mintha a legkevésbé is bántam volna… De most már tényleg „későre” járt az idő.
-Edward, mennünk kell. Renesmeé mindjárt felkel. Sőt, lehet, hogy már ébren is van.
Lágyan végigsimított az arcomon, mire én önkénytelenül is a szemébe néztem. A vibrálás ismét elviselhetetlenné fokozódott.
-Edward Cullen, ne húzz fel! Vadásznom is kell, nem akarom bántani Renesmeé-t – oltottam őt remegő hangon.
-Nehéz elmenni innen… - mentegetőzött.
-Meg sem próbálod.
-Te sem.
-Mert nem hagytad – füstölögtem, ő meg csak csibészesen mosolygott rám, a pillangók meg verdestek, és verdestek… Én meg igyekeztem minél csúnyábban nézni.
-Sajnálom, igazad van. Elvégre ott van a ma este, aztán a holnap… - boldogan az ajkamba haraptam. A végtelen csak a miénk. Furcsa volt szokni a gondolatot.
-Úgy legyen. De… Edward, ó, istenem, már megint?! – hördültem fel, mikor megpillantottam az ágy lábánál heverő valamit, ami az én kék ruhadarabjaim roncsa volt. – Legközelebb, esküszöm, cafatokra tépem az összes ruhádat, és akkor jaj neked!
-Múltkor te is eltépted az enyémeket. Egyébként meg nem kell aggódnod, elvégre itt van Alice és Rose ajándéka.
-Á, kizárt. Én oda be nem megyek most – ráztam a fejem hevesen. – Ilyen jól még sosem indult a napom, nem akarom most elrontani.
-Örülök, hogy egy véleményen vagyunk – suttogta, és újra megcsókolt. Már épp ledöntötte az ellenállásom, mikor elhúzódott. – Hogyisne, hogy aztán megint rajtam üss, mondván visszatartalak?
-Fú, hogy az a… - nem fejeztem be, de gondolatban mindennek elhordtam drága kicsi férjemet. Ő csúfondárosan rám vigyorgott, és a következő pillanatban már el is tűnt, hogy az azutániban felbukkanjon, a karján az én új ruháimmal. Közönséges farmer, és egy pamutpóló. Legalább nem kötekedik velem ma többet… - Köszönöm – motyogtam, és gyorsan belebújtam a ruhadarabokba. Ő is követte a példámat.
-Akkor, megyünk haza?
-Nem, először vadászni szeretnék.
Bólintott, kézen fogott, és épp elindultunk volna, mikor Edward mobilja megcsörrent.
-Alice? Mi a helyzet? – Vámpíri hallásomnak köszönhetően tökéletesen hallottam mindent.
-Edward! Vadászat után azonnal hozd haza Bellát, érted? Meglepetésben lesz része!
-Miben?
-Mondom, hogy meglepetés. Hallja minden szavunkat.
-Idegesítő, hogy telefonon keresztül nem hallom a gondolataidat – morgott szerelmem.
-Viszlát, otthon! – Alice röhögve tette le a telefont.
Kíváncsian néztünk egymásra, erre nyilván egyikőnk sem számított. De mivel Alice-nek sugárzóan jó kedve volt, biztos voltam benne, hogy ez csak valami pozitív dolog lehet (kivéve, persze ha új ruhákat kapok. Jaj, ne!), ezért mindennemű aggodalom nélkül, csupán kissé izgatottan indultunk vadászni.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó