Prológus

Már régóta figyeltem őt, egy olyan álmot testesített meg számomra a gyönyörű barátnőjét ölelve, amiben a magamfajta lányoknak sosem volt és talán sosem lesz része. Csak vágyakozhattam utána, csak csodálhattam a boldogságát.

Első gimnáziumi napomon láttam meg őt, ahogyan a testvéreivel kiszállt egy szuper járgányból, majd pajkosan évődni kezdett egy szőke lánnyal. Rögtön beleszerettem a mosolyába, a játékosságába és a könnyedségébe, a termetébe, ami azt sugározta a külvilág felé, hogy legyőzhetetlen és megingathatatlan. Nekem pedig azt üzente, hogy képes lenne megvédeni mindentől és elfelejtetni velem a valóságot.

Rövidesen tudatosult bennem, hogy a szőke lány a barátnője és történeteseten akkor sem lenne esélyem nála, ha egyedül lenne.

A gimiben ugyanis farkas törvények uralkodtak én pedig sosem voltam az a nagyhangú, szép lány. Éppen az ellenkezője, kislányos alakom, alacsony termetem és fogszabályzóm miatt rögtön csúfolni kezdtek így a továbbiakban nem is éreztem arra késztetést, hogy bárkivel is barátkozni merjek. Észrevétlen és szürke egérke voltam, akit általában csak akkor vettek észre ha célpontot kerestek maguknak a diákok.

Két éven keresztül bámultam őt áhítatosan, amikor csak tehettem, közben pedig elviseltem az osztálytársaim megjegyzéseit és pár lány lökdösődését a szünetekben. Ha tehettem kerestem egy külön asztalt az ebédlőben és az aktuális kedvenc könyvemet bújtam, néha kipislogva a mesevilágból hogy láthassam, ahogyan a testvéreivel turkálják az ételt, vagy halkan beszélgetnek.

Kissé elszomorított a tudat, hogy jövőre már nem lesz itt, hiszen végzős míg én két évig aszalódhatom itt nélküle, aki az egyetlen jó dolognak számított jelenleg az életemben. Mostanra ismertem minden mozdulatát, minden arcrándulásából olvasni tudtam. Ha valakit évekig bámulsz, óhatatlanul is nyitott könyvvé válik előtted.

Sok furcsaságot fedeztem fel rajta, néha egészen meglepő és abnormális dolgokat. Sejtettem, hogy ő és a testvérei nem mindennapi emberek. Észrevettem, hogy bizonyos napokon Emmett szeme fekete, ahogyan a többi Cullen testvéré is aztán másnap újra arany barnán tündököl az összes szempár, néha furcsa csillanásra kaptam fel a fejem, mikor pár pillanatra kisütött a nap és egy kósza fénycsóva elérte hófehér bőrüket. A mozdulataik kecsessége, tökéletességük, hogy soha nincsenek itt, ha szép az idő túlságosan is furcsa volt. Amikor 3 héttel ezelőtt Edward Cullen megmentette az új lány életét újabb bizonyosságot nyertem arról, hogy valamit titkolnak. Emmett arcán tisztán lehetett látni a meglepettséget és talán egy kis haragot is, amikor Edward elviharzott a baleset helyszínéről, ők pedig bepattantak az autóba és gyorsan elhajtottak.

Sokat tépelődtem azóta, hogy megszólítsam e őket és bevalljam, hogy tudom nem igazán emberi tulajdonságokkal felvértezett gimnazisták, de ahogyan lejátszottam a fejemben a jelenetet elbátortalanodtam. Tuti bolondnak néznének és kinevetnének. Már az is komikusnak hatna, ha én és ők egy méternél közelebb állnánk egymáshoz. A tökéletességük mellett még hangsúlyosabbá válna, hogy csak egy béka vagyok. Igaz, hogy már nincs fogszabályzóm, de ennek ellenére ugyanolyan alacsony maradtam mint voltam és az alakom sem sokat nőiesedett. Amikor tükörbe néztem újra és újra elkeseredtem, mert nem láttam mást mint egy szeplős, sápadt kislányt, akinek koromfekete haja zabolátlanul és kifésülhetetlenül kócososan omlott a vállára. Anyukám már számtalanszor megfenyegetett, hogy ő maga fog megkopasztani ha nem csinálok vele valamit, de én nem szívesen nyúltam volna hozzá, mert védelmet jelentett a számomra. El tudtam rejteni a hajam mögé az arcomat, amikor nagyon megbántottak egy megjegyzéssel vagy a zavaromat, amikor elkaptam Emmett pillantását, aki néha felém pillantott az ebédlőben.

Már megfordult a fejemben, hogy tudja, hogy odáig vagyok érte és ezért néz rám olyan szánakozva, de aztán rá kellett jönnöm, hogy csak a szánalmas ruhatáramnak szól a pillantása. Anyukám nem engedte, hogy magam vásároljam a ruháimat és így az ő ízlésvilágát viseltem magamon. Szentül hitte, hogy még mindig csak 10 éves vagyok 16 helyett és így bolyhos pulóvereket, kantáros nacikat és fehér harisnyát hordtam. Úgy láttam, hogy boldoggá teszi, amikor vásárolhat nekem és nem akartam én is megbántani, úgy mint a nővérem, aki annyi idős volt mint én, amikor megszökött. Azóta csak egy levelet kaptunk tőle, hogy jól van, de soha többé nem fog hazajönni. Anyu idegösszeomlást kapott, majd miután jobban lett minden erejével azon munkálkodott, hogy megakadályozza a felnövekedésem. De mivel, hogy ez nem ment neki engem büntetett az öregedésem miatt, amióta pedig elértem a bűvös 16-ot még rosszabb lett. Nem telt el úgy nap, hogy nem üvöltött volna velem valami semmiségért.

Utáltam otthon lenni, utáltam az iskolát és lassan már önmagamat is, egyedül Emmettet szerettem. Ő olyan biztonságos volt, olyan elérhetetlen. Nem akartam, hogy lerombolja az ábrándjaimat a valósággal.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.