(Edward szemszöge)

Kissé furcsa volt ennyi idő után, hogy ismét használom a képességem, de a megszokása néhány másodperc alatt sikerült. És akkor már mindent hallottam. Csak azt nem értettem, hogy miért gondol mindenki egy dologra. Talán titkolnának előlem valamit? Megérezték, hogy ismét hallom a gondolataikat és egy „véletlen” folytán mindenkinek ugyanaz jutott eszébe? Vagy én hiszek összeesküvéseket ott, ahol nincsenek? Tulajdonképpen már lassan szinte semmit sem értettem, így már csak arra vártam, hogy Alice hazajöjjön, és végre megbeszélhessem vele a dolgokat és tisztázódjon minden.

(Alice szemszöge)

Elindultam Bellához a szállodába. Közben azon gondolkoztam, hogy vajon Edward tényleg rájött-e végre, hogy miért mérges rá mindenki. Reméltem, hogy igen, mert akkor egyszerűen csak bólintanom kell, és még mindig nem beszélek hozzá. Persze Carlisle és Esme továbbra is azt mondogatják, hogy adjak Edwardnak egy esélyt, hogy elmagyarázza, és hogy próbáljam meg vele megbeszélni, de én húzódozom ettől. Egyszerűen nem hiszem el, hogy még az ő pártját fogják azok után, amit tett. Jó, talán kicsit igaza van Jaspernek és túlreagálom, mint ahogy ezt volt szíves legalább ezerszer elmondani az éjszaka folyamán, de nekem Bella a legjobb barátnőm és nem tehetem meg, hogy úgy viselkedek Edwarddal, mint előtte, ha egyszer így tönkretette Bellát. Azt még elfogadtam, hogy szakított vele, bár nem helyeseltem, de akkor is belenyugodtam. Na de az, hogy most már Tanyával jár, túlmegy a határon. Jó, persze nem tudom, hogy járnak-e, de azok után, amit láttam…
Jól van, Alice, azért csak ne kombinálj! – mondogattam magamnak.
De azért igencsak kíváncsi leszek, hogy hogyan akarja magát Edward kidumálni… azaz hogy nem leszek, mert nem érdekel… vagyis… Áhh, hagyjuk…
Ekkor megérkeztem a szállodához. Bementem és mielőtt felléphettem volna a lépcsőre, a recepciós megállított.
- Kihez jött látogatóba, kisasszony? – kérdezte.
- Isabella Swanhoz.
- Várjon, megnézem, hogy itt van-e. – Visszament a recepciós pulthoz és pötyögött valamit a számítógépen, aztán ismét ott állt mellettem.
- Sajnálom, kisasszony, de akit Ön keres, jelenleg nem tartózkodik a szobájában, sőt a szálloda területén sincs. Tegnap leadta itt a kulcsokat és azóta nem kérte vissza.
- Önök arról a barna hajú hölgyről beszélnek, aki tegnap elment? – kérdezte egy másik szállodai dolgozó, aki épp elment mellettünk, de mikor meghallotta a beszélgetésünk, megtorpant.
- Igen, legalábbis, ha Ön ugyanarra a személyre gondol, mint én. Látta kimenni, ugye? – kérdeztem.
- Igen, láttam. Bár mit ne mondjak, elég késői órát választott a sétához, mert gondolom azért ment. Még utána is szóltam, hogy ne menjen messzire, mert sötét lesz, de szerintem nem hallotta. - Akkor biztosan Bella volt az, hiszen a recepciós nemrég mondta, hogy tegnap este óta nem kérte vissza a szobája kulcsait.
- Talán egy barátjánál aludt – szúrta közbe a recepciós.
- Rajtam kívül nincs több ismerőse itt, Denaliban, szóval ez kizárt dolog – feleltem és a hangom már remegett, persze ezt csak én hallottam, emberi fül nem. Úgy aggódtam Belláért. Az nem lehetett, hogy csak úgy felszívódott. De miért nem láttam előre?
- Biztos, hogy nem jött vissza? – A hangom már kicsit kétségbeesett volt.
- Biztos. Sajnálom – hajtotta le a fejét a másik illető.
Akkor vajon hol lehet?
Ekkor fogtam magam és mégiscsak felrohantam Bella szobájához, közben magamon éreztem a furcsálló tekintetek hadát, de engem ez cseppet sem érdekelt, csak az, hogy Bella épségben előkerüljön, azonban a szoba ajtaja be volt zárva és hiába kopogtam.
Az nem lehet, hogy Bella elutazott volna? Bár búcsú nélkül? Nem, ez rá vall – ráztam meg a fejem.
Bella, hol vagy? Remélem nem esett semmi bajod. És miért nem volt látomásom?
Leszaladtam, vissza a földszintre, ahol még mindig ott álltak, akikkel az imént beszéltem.
- Ha tudnak valamit, akkor hívjanak fel – mondtam lehajtott fejjel, majd a recepciós pulthoz mentem, felírtam a számom egy papírra és már ki is mentem a szállodából.
Mikor kiértem a lábaim egy ideig nem akartak mozdulni, csak álltam a bejárat előtt és nem mozdultam, de aztán minden erőmet bevetettem és végül már csak azt vettem észre, hogy hangtalanul sírok a Denali-klán háza előtt.
- Mi a baj, Alice? – jött ki Jasper, majd megölelt.
- Bella… Bella eltűnt. Tegnap este óta nem látták a szállodában – suttogtam elgyötörten.
- Biztos nem lesz baja – nyugtatgatott szerelmem. – Nem láttál esetleg valamit?
- Ez a legrosszabb az egészben, hogy most cserbenhagyott a képességem. Nem láttam semmit.
- Talán csak túl ideges voltál és azért nem volt látomásod. Bella pedig biztosan elő fog kerülni. Gyere be a házba és szedd össze magad. Még Edwarddal is beszélned kell. – Bólintottam, majd hagytam, hogy Jasper maga után húzzon a házba, közben pedig próbáltam arra koncentrálni, hogy a többiek ne tudják meg idő előtt Bella eltűnését és reméltem, hogy csak Jasper vette észre az előbbi összeomlásom.
- Na, végre! – mondta Edward, mikor meglátott. – Beszélnünk kell.
- Rendben. Mondd! – feleltem, mert ebben a helyzetben nem voltam rá képes, hogy ne szóljak Edwardhoz.
- Tehát, mint mondtam, tudom, hogy miért vagy rám dühös. Tanya csókja miatt, de nem úgy van, ahogy gondolod.
- Hanem, akkor talán rossz a szemem? – kérdeztem gúnyosan.
- Nem, de… nézd, én nem csókoltam vissza, egyszerűen csak meglepődtem, ezért nem húzódtam el rögtön, de utána viszont igen. És meg is mondtam Tanyának, hogy soha nem fogom szeretni és aztán elmentem vadászni. Szóval, nem úgy történt, ahogy szerinted történt. Kérlek, ne legyél ilyen mérges rám, mert nem csináltam semmi rosszat.
- Ne legyek mérges?! És Bellának, hogy fogod megmagyarázni ezt? Szerinted ő mit érzett, amikor meglátott Tanyával? – Tudtam, hogy olyasmi is kicsúszott a számon, aminek nem kellett volna, de túlságosan dühös voltam Edwardra és aggódtam Bella miatt.
- Bella? Bella itt volt? – kérdezte, az arcán fájdalom suhant át. – De azt mondtad, hogy nem szeret.
- Igen, itt volt. – Kezdtem úgy érezni, hogy Edward tényleg nem hazudott és csak Tanya csókolta meg. – És sajnálom, amiért hazudtam, de Bella kérte, hogy mondjam ezt neked. Mentségére szóljon, hogy azt hitte, hogy te nem szereted már.
- Mi? Hogy? Nem értem. Hogy hihette ezt? Hiszen hányszor elmondtam neki, hogy mennyire szeretem. Te mondtad neki ezt a sületlenséget?
- Nem… Nos, Carlisle azt mondta, hogy próbáljak vele úgy beszélni, hogy közben ne mondjak olyanokat, hogy Bellának nehezebb legyen elengednie minket. Persze nem én mondtam konkrétan Bellának, hogy már nem szereted. Csak ő egyből ezt hitte, amikor elmondtam, hogy nem jössz vissza Forksba, én pedig Carlisle tanácsára, meghagytam ebben a hitben, hátha könnyebb lesz neki a felejtés. Nem gondoltam, hogy ilyen kavalkád lesz ebből az egészből. És amikor az ajándékról beszéltem… Végig ő volt az ajándék, akinek megbántottad az érzéseit. Érted már? – Edward csak hitetlenkedő tekintettel bámult és nem szólt egy szót sem.
- És most hol van Bella? – kérdezte néhány másodperccel később. – Tisztáznom kell vele az érzéseimet és a történteket.
- Én elhiszem, Edward, de… - Lesütöttem a szemeimet, hogy ne lássa az aggodalmat és a szomorúságot rajtam.
- Mi történt? – kérdezte.
Bella eltűnt. Tegnap este óta nem ment vissza a szállodába – tódultak be a gondolataim az elmémbe, és mikor felnéztem, hogy válaszoljak neki valami füllentésfélét, láttam, hogy Edward megfeszült, tehát akkor visszatért a képessége használatához. Ez bizonyos fokig jó volt, mert legalább nem kellett hangosan kimondanom ezt a borzalmat és hazudnom sem kellett, de láttam a bátyámon, hogy őt is mennyire megviseli ez az egész helyzet.
- Ezt miért nem mondtad előbb? – kérdezte kiabálva, mire mindenki odaözönlött, hogy megtudja az okát ennek a nagy ricsajnak.
- Mert nem akartam, hogy bárki megtudja idő előtt. Nekik nem kellett volna feleslegesen idegeskedniük – mutattam körbe a többieken.
- De miért nem láttad? – kérdezte Edward ingerülten.
- Héj, miről folyik a vita? – kérdezte Emmett.
- Bella eltűnt – szűrte a fogai közt Edward.
Ekkor megcsörrent a telefonom.
- Vedd fel Alice, hátha fontos – jegyezte meg Jasper, aki éppen a szomorúságot és a feszültséget próbálta meg oldani a képességével.
- Hallo! – szóltam bele a mobilba.
- Jó napot, kisasszony! A szállodából telefonálok, ahol Ön elméletileg Isabella Swant kereste. Igazam van ugye, Ön az?
- Igen, én vagyok. Mi van Bellával? Mit tudott meg róla? – kérdeztem sürgetőn.
- Nos, nem igazán jó hír, kisasszony. Úgy tudjuk, hogy az ismerőse kórházban van, de nem túl súlyos az állapota, nemsokára ki is engedik, viszont azért gondoltam felhívom, hogy ne idegeskedjen tovább.
- Nagyon jól tette. Köszönöm szépen! És meg tudná mondani, hogy melyik kórházban van? – kérdeztem.
- Sajnálom, de nem írtam fel. – Hallottam, ahogy kutat az íróasztalán. És tényleg sajnálta, lerítt a hangjáról. – Oh, én igazán sajnálom. De úgyis hazaengedik hamarosan, hiszen mondtam. Ráadásul bizonyosan felhívja Önt.
- Nos, akkor visszhall! – mondtam, majd letettem a telefont.
Körbenéztem a családomon, mindenki arcán ezer érzelem látszódott.
- Talán megkérdezhetném azt a kórházat, ahol én dolgozom, hátha ott van – jelentette ki Carlisle, majd tárcsázta is a számot.
Mint kiderült, szerencsénk volt, hogy legelőször itt kérdezősködtünk, mert Bella valóban abban a kórházban volt. Edwarddal el is indultunk, hogy ha már kiengedik, akkor mi hozzuk el.

(Bella szemszöge)

Nem hittem volna, hogy Tanya… pont ő fog megmenteni Victoriától, persze sikerült elmenekülnie, de legalább Tanya egy időre keresztülhúzta a számításait.
Ezért a tettéért hálás voltam neki, bár a halált se bántam volna.
Nos, tulajdonképpen nem is volt olyan rossz a helyzet, ahhoz képest, hogy Victoria hogyan dobált össze-vissza. „Csak” horzsolások, bár az megjegyzem, hogy nagyon sok, egy felrepett száj, meg egy kificamodott boka és egy enyhe agyrázkódás „boldog” tulajdonosa voltam, de semmi egyéb, ezért az orvosok azt mondták, hogy ma már haza is mehetek.
Haza… De mégis hova haza? – gondoltam, mikor megtudtam, hogy kiengednek. – Vissza a szállodába? Esetleg Tanyáékhoz, hogy szembesülnöm kelljen Edwarddal, aki már lehet, hogy azt is elfelejtette, hogy létezem? Vagy Forksba menjek?
Egész délelőtt ezen agyaltam, de nem jutottam sehogy sem kompromisszumra magammal.
Már délután fél három volt és a doktor éppen most hozta be a zárójelentésemet.
- Az agyrázkódása miatt azért még kicsit aggódok, de a többivel nem lesz gond. A horzsolások hamar begyógyulnak. A bokája… Nos, mindig hordja, három héten át azt a bokarögzítőt, és akkor azzal se lesz gond. – Bólintottam, majd szóltam Tanyának – igen, még mindig itt volt velem – hogy tegye meg, hogy elhozza a szállodából a ruháimat. Valahogy most, mikor megmentette az életemet, sokkal kedvesebbnek láttam, aki megérdemli Edwardot, nem úgy, mint én. És én csak azt akartam, hogy Edward boldog legyen. Ha minden egyéb elpusztul, és ő megmarad, én is tovább élek; ha minden egyéb megmarad, és ő megsemmisül, hatalmas idegenné válna minden: nem érezném, hogy a része vagyok.* Tehát, nekem most annyi is elég volt, hogy tudjam, Edward él. Más nem számított. Időközben Tanya visszaért a cuccommal, majd lekísért engem a kórház ajtajáig, hívott egy taxit és megvárta velem, amíg ideér, ugyanis ekkor már döntöttem.
A döntésem vajon hogyan alakítja az életem?
Nem tudom, csak azt, hogy szeretem Edward Cullent, de ha igazán szeretsz valakit, tudd, hogy mikor kell elengedni.
- Ezt csak akkor add oda Edwardnak, ha esetleg már tudja, hogy itt voltam – nyújtottam át Tanyának egy levelet, amit még a kórházban írtam. – Ha nem tud az ittlétemről, akkor egyszerűen égesd el úgy, hogy ne maradjon nyoma – mondtam, majd beszálltam a taxiba, miközben egy kósza sós vízcseppecske legördült az arcomon.

*Emily Brontë - Üvöltő szelek

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.