Hihetetlenül dühös voltam, amikor megláttam, hogy az a fennhéjázó szajha kikapja a kezéből a füzetet, amit olyan áhítatosan olvasott. Pár pillanattal ezelőtt Edward is hasonló arckifejezéssel bambult maga elé, majd Bella nevét suttogta. Jellemző… Persze, amikor meghallotta annak az Irinának a kicsinyes gondolatait Ő is figyelemmel kísérte az eseményeket. A nevem említésénél egyszerre éreztem bosszúságot, amiatt hogy felhívja ránk a figyelmet és meglepettséget. Verset írt volna? Hozzám?
Még soha egyetlen nő sem tett nekem ilyen vallomást, még Rosalie sem. Ha jobban belegondolok talán, ha 13 évvel ezelőtt mondta nekem utoljára, hogy szeret. Ez a lány pedig…
„vérem, s az Igazságom ajánlom olcsóságnak…”
Ó, ha tudnád! Nem írnál ilyesmit. Bár amilyen pillantással Edward illetett megfordult a fejemben, hogy valamit sejthet a kicsi Alina.
-Tudja? – üzentem neki gondolatban.
-Én is épp ezt próbáltam kifürkészni, de csak te zakatolsz a fejében, no és persze hogy ismét megszégyenül az egész suli előtt – suttogta emberi fül számára hallhatatlanul.
Amikor ismét eredménytelenül próbálta visszaszerezni a füzetét nem hagyhattam szó nélkül, úgy éreztem, hogy ezek után már pláne meg kell védenem. Rosalie sértődött tekintetétől kísérve közelítettem meg a két lányt.
Hangtalanul álltam meg Alina mögött, az orromat betöltötte vérének illata és soha nem tapasztalt szomj fogott el, még soha nem voltam ilyen közel hozzá, mindig csak a távolból kísértem figyelemmel emberi valóját, de most szinte őrjítő vágyat éreztem arra, hogy a vérét vegyem, ahogyan Ő is ajánlotta a versében. Alig sikerült türtőztetnem magam, amikor az illata még intenzívebbé vált, ahogyan elpirult és átvette a füzetet.
Abban reménykedtem, hogy ha eltávolodik tőlem elmúlik a borzalmas kaparás a torkomból, de nem így lett. Mikor kirohant a teremből a mélységes hiányérzet, na és a szomjúság uralta a testemet. A szörnyeteg, ami táplálékként tekintett rá rögtön utána akart volna rohanni, de a vállamra nehezedő kéz megállított. Edward mindentudó tekintetével találtam szembe magam.
-Nem mehetsz utána ebben az állapotban. Haza kell menned.
-De…
-Emmett, most azonnal menj haza. Ha nem teszed meg, a lány meghal –duruzsolta Alice tőle szokatlan komolysággal. Jasper együtt érzőn hátba veregetett, majd a többiekkel együtt elvonult a következő órájára.
Én tényleg haza akartam menni, erőnek erejével küzdöttem el magam a bejáratig, de az udvaron megtorpantam. Láttam, ahogyan az erdő felé szalad, éreztem vérének illatát keveredve a sós könnyekkel. Ezúttal nem a szörnyeteg akart utána menni, hanem én, Emmett, akinek a verset írta. Nem értettem, hogy mi ez az érzés, ami belém hasított, de arra késztetett, hogy védjem meg bármilyen veszélytől. Azzal a gondolattal már nem törődtem, hogy jelen esetben én vagyok számára a legnagyobb veszély.
Nem telt bele pár pillanat és beértem, hangtalanul közelítettem meg és simítottam végig a karján. Bizonyosan fázott a vékony pulóverben, mert reszketett. Elfelejtette kihozni a kabátját.
Az ijedtségtől sikkantott egyet és megpördült a tengelye körül, de a nyirkos talajon megcsúszott és elvesztette az egyensúlyát, el is esett volna, ha nem tartom meg.
-Nyugi, csak én vagyok – mondtam, miközben az állam a feje búbján nyugtattam, de mivel ismét iszonyú kaparást éreztem a torkomban elengedtem és hátráltam vagy fél métert.
Világosbarna szemei szomorúan csillogtak, az arcáról még nem száradtak fel a könnyek. Legszívesebben letöröltem volna őket, de úgy tűnik őt is zavarta ugyanis a pulóvere ujjával sietősen eltüntette őket. Még mindig reszketett.
-Fázol?
-Kicsit. Ottfelejtettem a kabátomat – sóhajtotta lemondóan.
Mulattatott a megrökönyödése, amikor levettem a dzsekimet és a vállára terítettem.
-Igazán nem kell…
-Ugyan, én nem fázom.
-Hát, akkor köszönöm – mondta tanácstalanul.
Kissé haragosan nézett rám, amikor belebújt a kabátba és én kinevettem, mert legalább háromszor akkora volt, mint Ő maga. A kabát ujjait fel kellett hajtani, de az aljával nem lehetett mit tenni, mert az leért a térdéig.
-Ne nevess ki –mérgeskedett.
-Ne haragudj, de olyan komikusan festesz. Kis törpe –azzal felborzoltam egyébként is kusza tincseit.
Fel sem tűnt, hogy mit csinálok, csak mikor már túl késő volt. A szörnyeteg, aki eddig elnyomva nyöszörgött bennem ismét teret kapott, amikor megérezte az elpiruló lány vérének illatát. Teljesen elfelejtkeztem magamról és a vámpír ösztöneim kiélesedtek. Már nagyon régen nem használtam a csáberőmet, ritkán kellett egy embert elbűvölnöm, de most a szörnyeteg Alina-t akarta és a vérére szomjazott, nem bírtam tovább ellenállni neki. Érezni akartam őt, az ízét, az illatát, ajkaim alatt akartam tudni a lüktető erecskét a nyakán, felsérteni vékony bőrét éles fogaimmal és a vékony patakocskákban csorgó vért lecsókolni puha bőréről.
-Szóval szerelmes vagy belém –doromboltam, közelebb lépve Alina-hoz.
Talán megérezhette a hangulatváltozásom mögött húzódó okot, mert hátrébb lépett és félősen tekintett fel rám. Már egészen egy fáig hátrált és én egyre csak közelítettem. Mindennek ellenére csodálatot láttam a szemében, a szíve pedig úgy verdesett mint egy kismadáré. Egy csapdába esett kis madárkáé.
-Köszönöm a verset. Mit is írtál benne? „Csókból, simításból varázsolt fényt körém az álom”?
Alina ettől az egy mondattól, no és persze a csábító hangtól, amit produkáltam talán azt is elfelejtette, hogy hol van. Már ismertem, hogy az emberek hogyan reagálnak egy vámpír csábítására. Újszülött koromban sajnos egy vadászat közben megéreztem pár túrázó illatát és Rosalie nem volt elég erős ahhoz, hogy visszatartson. A másik még mindig élő példa Bella volt, akinek Edwardtól ködösödött el így a tekintete, ha testvérem el akart érni nála valamit.
Már egészen a fának szorítottam törékeny testét, olyannyira hogy mozdulni sem tudott volna, ha akar, akkor sem. Kis kezei remegtek, ahogyan a mellkasomra fektette őket. Akkor kaptam észbe, mikor szájával felém közeledett és meleg, elnyíló ajkait finoman az enyémhez érintette.
A vérszomjamat legyőzve ugrottam hátra, Ő pedig mintha mély álomból ébredt volna tette fel a kérdést.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó