Erre a kérdésre megint nem tudtam, mit is válaszolhatnék, ezért a családom felé fordultam. Láttam, hogy Alice mosolyog, de miután Rosie felé pillantottam, nyeltem egy hatalmasat. A tekintetéből egyszerre több mindent olvastam ki. Egyértelmű, hogy a düh, a féltés és a méreg keveredett a pillantásban, ahogy felém néz. A többiek csak mosolyogva sétáltak a megszokott hely felé. Emmett sem foglalkozott szerelmével, úgy tűnik, kimondottan élvezte a lányok sóvár tekintetét.
De Ryan nem hagyta magát könnyen lerázni.
- Nem tudom, hogy miért, de más vagy, mint a többiek.
- Én sem- mosolygott félszegen rám - de nem akartalak megbántani. Ha így történt, kérlek, ne haragudj rám.
- Csak nem tudom, miről beszélsz- válaszoltam.
- Mindegy, Bella. Felejtsd el. Csak légy mellettem. Érzem, hogy egymás mellett kell lennünk- jegyezte meg halkan. Nem nézett rám, de láttam, hogy fél attól, mit is válaszolok erre. A csengő mentett meg. Ismét nem figyeltem, így kicsit gyorsabban kaptam fel a táskámat. Ryanra pillantottam, s rémülten vettem észre, hogy a szeme megvillan- valószínűleg most nem volt akkora szerencsém, mint az osztályban.
- Mennem kell- mondtam gyorsan, s most ügyeltem minden mozdulatomra.
Tudtam, hogy Ryan meglátta, hogy mennyire gyors voltam, s azt is, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot.
Sietősen haladtam a tornaterem felé. Jake csapódott mellém, s szinte halálra rémültem, ahogy megérintette a vállamat.
- Hé, Bella! Minden rendben?- kérdezte aggódva.
- Persze - válaszoltam.
- Hogy sikerült az ebéd? Láttam, hogy jól elvoltatok-jegyezte meg mosolyogva.
- Igen, azt hiszem igen- mondtam, de legbelül éreztem, hogy valamit nagyon elszúrtam.
- Ha valami baj van, nekem bátran elmondhatod- kezdte Jake, de csak egy fintor volt a válaszom. Időközben az öltözőhöz értünk, így én besétáltam. Gyorsan átöltöztem. Éreztem az irigy pillantásokat, amivel a többi lány engem méregetett. Ezzel nem akartam, és nem is tudtam foglalkozni. Csak Ryan járt a fejemben.
Claire öltözött mellettem. Felrázott merengésemből, hogy lassan menjek majd be a terembe, mert én csak ültem, s magam elé bámultam. Hálás voltam neki ezért, s barátságosan rámosolyogtam. Ő visszamosolygott, s elindult befelé.
Ahogy lassan felálltam, s Claire mögött sétáltam, próbáltam gyorsan átgondolni a dolgokat. Nem tudhattam, hogy Ryan mit is érthet azon, hogy más vagyok. Jobban mondva persze, pontosan tudtam, hogy ő is érzi rajtam, nem vagyok olyan, mint a többi velem egykorú lány.
Nem tudtam mit kezdeni ezzel, így csak mentem magamba fordulva.
A tesióra emberi létembe kínszenvedés volt. Lassú, és ügyetlen emberként nagyon sokat szerencsétlenkedtem.
Most kicsit más a helyzet. Arra kellett figyelnem, nehogy túl erőset üssek röplabda közben, vagy ne túl gyorsan fussak a labda után. Mindenesetre az a csapat nyert, amelyikben én is játszottam, s kifelé menet többen pacsizni akartak velem.
Miközben öltöztem, ismét rámtört a szorongás. Nem tudhattam, hogy Ryan mit is akar, mi is lesz a következő lépésünk
Így igencsak meglepődtem, amikor a falnak dőlve ott várt rám az öltöző mellett. Elkapott a fura, de javue érzés. Megálltam mellette, de nem tudtam, mivel is kezdhetném. Jake elsétált mellettem, s egy elfojtott mosolyt láttam az arcán.
Ryan felé fordultam, s próbáltam nem túl kétségbeesett arcot vágni.
- Bella, nagyon sajnálom, ha faragatlan voltam veled. Nem akarom elrontani az egészet azzal, hogy ilyeneket mondok neked.
Elöntött a megkönnyebbülés. Nem gondoltam volna, hogy ő kér majd tőlem bocsánatot. Ebben is nagyon hasonlított Edwardra.
- Ugyan, semmi baj. Igazából én tartozom bocsánatkéréssel.
Időközben elindultunk, s ismét kíváncsi pillantások kísérték minden lépésünket.
- Megint be kell vallanom valamit- mosolyodott el, s rámpillantott. Én belenéztem barna szemeibe, s nem is tudtam levenni róla a tekintetemet.
- Félek- erre a szóra nem számítottam. Ez az én számból is elhangzott már, de Edwardnak szántam emberi létemben. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt nekem fogja mondani egy halandó fiú.
- Oké- nyögtem ki erőtlenül. Nem tudtam, hogy reagáljak rá, de azt már éreztem, hogy Edward régen milyen nehéz helyzetben volt. Ryan megállt egy csendesebb sarokban, felém fordult, egészen közel hajolt hozzám. Éreztem bőre melegét, lehelete finom illatát, hallottam szíve dobogását.
- Félek, hogy valamit rosszul csinálok, hogy egyszer csak eltűnsz. Annyira finom lélek vagy, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetlek. Ne kérdezd kérlek, hogy honnan szedem mindezt, egyszerűen csak tudom- suttogta lágy hangján.
Azt hiszem, elfelejtettem lélegezni, s gondolkozni is egyszerre. Csak bámultam rá, s nem tudtam betelni vele. Azzal, hogy itt áll, hogy ezt mondja nekem, hogy így gondolja, pedig alig ismer. Pedig nem tudja rólam a teljes igazságot. Alig, hogy ezt végiggondoltam, máris elkapott a bizonytalanság, s rámtört a lelkifurdalás. Nem vagyok hozzá teljesen őszinte, miközben ő minden érzését, gyengeségét bevallja nekem.
Így a lehető legrosszabb dolgot tehettem. Elfordultam tőle, s elindultam az ellenkező irányba. Hallottam, hogy a nevemet ismételgeti, hogy fut utánam. De nem akartam megállni. Nem érdemeltem meg ezt a fiút. Túl jó volt nekem, túl tiszta a lelke. Nem játszhattam az érzéseivel.
El akartam az iskolából menni, el innen messzire, s nem akadályozhatott meg ebben senki.
Mikor elértem az autómat, eszembe jutott, hogy nem egyedül jöttem, hogy itt van a lányom is, itt van az egész családom, s hogy ők azt akarják, legyek boldog. Nélkülük most nem lehetnék itt, s nem akartam csalódást okozni nekik. Ahogy felpillantottam, egy kis fekete foltot láttam elsuhanni mellettem.
- Bella,- csilingelte a kis Alice- elárulnád nekem, hogy miért nem vagy órán, és hogy miért hagytad így faképnél Ryant?
Láttam, hogy igazából nem mérges rám.
- Úgy érzem, hogy mindenkit becsapok azzal, ha ezt az egészet hagyom elfajulni- eredt meg a nyelvem, s kihallottam a saját hangomból, hogy az mennyire kétségbeesett.
Leültem a parkoló melletti padkára, s a fejemet a felhúzott térdeim közé hajtottam. Éreztem, hogy Alice leült mellém, átkarolta a vállamat. Hálás voltam neki, hogy nem kezdi el a szokásos rábeszélő szövegét előadni.
- Bella,- kezdte nyugodt hangon- tudod nagyon jól, hogy akárhogy döntesz, mi támogatunk. Tégy úgy, ahogy jónak látod, ne muszájból csináld. Ha vele akarsz lenni, akkor tedd azt, ha nem, akkor pedig nem kell. Akkor se maradsz egyedül.
Hálásan néztem Alicera. Tudtam, hogy rá számíthatok, hogy ő mindig mellettem lesz. Átöleltem, ő pedig visszaölelt.
- Milyen órád van?- kérdezte mellékesen.
- Történelem- válaszoltam.
Behunyta a szemét, és a következő pillanatban már ki is nyitotta.
- Nem maradsz le semmiről, a tanár kimegy majd az óra közepén, mivel elered az orra vére- mondta kajánul Alice. Így még jobb okom volt arra, hogy távol maradjak az óráról.
- Neked milyen lenne?- kérdeztem Alicet. Nem akartam, hogy miattam kerüljön bajba nővérem.
- Biológia. De elkéretőztem, mondván, hogy rosszul vagyok- vonta meg a vállát Alice.
Így csöndben ott maradtunk, és ültünk egymás mellettem. Ez lett volna az utolsó órám, ezért nem akartam hazamenni, s itt hagyni a többieket.
Alice megmerevedett mellettem, s maga elé bámult. Először azt hittem, hogy valami baj van, vagy talán látomása lett. De aztán követtem a pillantását. Az iskola bejáratára meredt, s láttam, hogy Ryan lép ki rajta.
A tekintete szomorú és meggyötört volt.
Alice felpattant, nem szólt egy szót sem, hanem elindul az iskola felé. Én nem mozdultam, hanem csak ültem a padkán. Odaköszönt Ryannak, de nem mondott neki semmit. Őszintén hálás voltam neki, hogy ezt a helyzetet most mennyire jól kezeli.
Miután Ryan megpillantott, megtorpant, s szomorú tekintettel rámmeredt. Nem mozdult, de éreztem, hogy ezt most nekem kell helyrehoznom, mivel én szúrtam el.
Ügyelve, hogy minden mozdulatom emberi legyen, felpattantam, s felé sétáltam. Nem akartam elsietni, időközben több döntést is meghoztam. Mire odaértem, kész terv állt a fejemben.
- Órán kellene lenned- jegyeztem meg, miközben felnéztem rá.
- Ahogy neked is- nézett le rám szúrós szemmel.
- Igaz. De nem lenne kedved eljönni velem a titkos helyedre?- kérdeztem. Ahogy neki is, nekem is fontos volt a rét. Ennél jobb és csendesebb helyre nem is mehettünk volna.
- Épp oda tartottam- jegyezte meg. Elmosolyodtam.
- Ha nem zavarna, én is veled tartanék?- kérdeztem.
- Dehogy- erre már ő is elmosolyodott. A kezét kinyújtotta előttem, s az ezüst Volvo felé invitált. Bizsergett minden porcikám miközben a kocsi felé indultunk. Nagyon közel sétált hozzám. A teste csak úgy sugározta a hőt felém.
Kinyitotta a kocsi ajtaját előttem, s én beszálltam. Az egész autót belengte édes illata. Kényelmesen elhelyezkedtem az ülésben. Ő beszállt, s azonnal indított.
Gyorsan haladtunk, most nem szóltam neki, hogy gyorsan hajt. Minél előbb túl szerettem volna lenni ezen a beszélgetésen.
Figyeltem az elsuhanó fákat, élveztem a száguldást, s próbáltam nem figyelni az izgalomra, ami kezdte átjárni minden porcikámat. Az elsuhanó házak egyre ritkábbak lettek, ahogy a külvárosba értünk. Mindketten a gondolatainkba mélyedtünk. Nem szóltunk, de a csönd kettőnk között soha nem volt kínos.
Elfogytak a házak, s már csak a zöld erdőség vett minket körül. Tudtam, hogy lassan a földúthoz fogunk érni.
Alighogy ezt kimondtam magamban, már rá is fordultunk. Zötykölődtünk egy kicsit,s már meg is érkeztünk az apró sövényhez. Kiszálltunk mindketten, egymásra néztünk, elmosolyodtunk. Megint csak azt a különös nyugodtságot éreztem, amit mindig, ha mellette voltam. Elindultunk az ösvényen, s meg sem álltunk a kör alakú rétig.
A rönkökhöz mentünk, s leültünk rá.
- Szóval, ha jól sejtem, akkor most el fog dőlni minden- kezdte halkan, lágyan búgó hangon Ryan. Nem bírtam ránézni. Tudtam, hogy amire most készülök, annak két éle van. Vagy nagyon boldog leszek, vagy pedig mehetek amerre látok.
Vettem egy mély levegőt, a tüdőm ezzel megtelt Ryan bódító illatával. Elhatároztam magam, így most már talán Alice is tudja, mire készülök. Nem tud már benne megakadályozni.
- Ryan, valamit el kell mondanom. Tudom, hogy furának tartasz, engem is és a családomat is. Ahogy te mondtad, különleges vagyok. Nem vagyok benne biztos, hogy nekem van lelkem. Ezt csak remélhetem. De azt tudom, hogy mit érzek, s tudom, hogy veled szemben őszintének kell lennem. Nem is lehetek ebben a helyzetben más, mint őszinte. Veszélyes vagyok a számodra- lassultam le, s halkult is ezzel egyidőben a hangom.
- Bella, te miről beszélsz? Te veszélyes vagy rám?- hitetlenkedett, de a szeme megtelt félelemmel. Nem akartam így látni, nem akartam ezt látni a szemeiben. De már nem visszakozhattam.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó