Nem bírtam türtőztetni magam, a zongora sem volt képes lenyugtatni a gondolataimat. Bocsánatot akartam kérni, de féltem. Ő már nem az én Bellám volt, hiszen még az iskolából is lógott. Vagy talán rosszul lett? Történt valami? Mi van, ha valami komoly oka volt a lógásra? Mi van, ha a maszk alatt még mindig ugyanaz lány rejtőzik? Változtat az valamin? Hiszen teljesen mindegy. Vagyis nem, de áh…
- Edward? – lépett be a szobámba Alice lehajtott fejjel. Megijedtem, hogy valami szörnyűség történt, és gyorsan olvasni kezdtem a gondolatok között…
„Edward! Nem értem, hogy mi van velem, már egy ideje… vagyis nem olyan régóta, talán pár napja nem látom tisztán Bella jövőjét, sőt a képek egyre rosszabb minőségben jelennek meg, vagy éppen késve. A veszekedéseteket is később láttam meg, és más dolgokat is. Nem értek semmit. Félek.”
- Mi az, hogy nem látod Bella jövőjét? – csattantam fel, és mindenféle rémkép jelent meg a szemem előtt. – Vagyis… hagyjuk. Nem számít. Semmi közöm Bellához. Bocsánatot kérek tőle, és többé nem beszélünk. Ennek így kell lennie – győzködtem őt is és magamat is.
- Nem gondolod komolyan – jelentette ki higgadtan, csípőre tett kézzel.
- Nem. Valóban. Tudom, hogy nem fogom megállni, de próba szerencse, nem igaz?
- Edward… ez nem te vagy. Őszintén kéne beszéljetek, mert ez így nem állapot. Mindketten csak szenvedtek, és tönkreteszitek magatok. Talpra kéne végre állni. Bocsánatot szeretnél kérni tőle? Hát menj, Edward. Azt hiszem, hogy otthon van. Nem veszíthetsz semmit, de ez a beszélgetés kell a továbblépéshez…
- Igazad van, Alice – értettem egyet és magamhoz vettem a kocsi kulcsomat. Lerobogtam a lépcsőn, majd villámgyorsan bepattantam a kocsimba, és elindultam. Igaza van Alice-nek, minél hamarabb cselekednem kell, és lezárnom a kapcsolatunkat. De miért vonakodom megtenni? Mitől félek? Mi ez a különös idegesség, amit érzek?
Muszáj volt megállnom az út mellett egy pillanatra, mert túlságosan ideges lettem. Nem magam miatt aggódtam, csak féltem, hogy valakinek a halálát okoznám, hogyha őrült száguldásba kezdenék. Nagyot sóhajtva fékeztem le az országút mellett és vettem egy mély levegőt. Ez így nem jó. Minél előbb beszélnem kell Bellával, és tisztáznom kell a kialakult helyzetet, mert úgy érzem, mintha valami belülről szaggatna darabokra. Biztosan haragszik rám, amiért azokat a dolgokat a fejéhez vágtam. Nem hihette el! Vagy mégis? Mi van, ha megpróbál kárt tenni magában? Nem. Azt biztosan nem tenné! Nem teheti!
A következő pillanatban egy élés dudahangot hallottam és egy tűzpiros ferrari fékezett le mellettem. Pontosan olyan, amilyenre Rosalie mindig is vágyott. A volán mögött egy göndör barnahajú lány ült, és engem nézett meglepetten.
- Edward? Tényleg, te vagy az? – kérdezte döbbenten, én pedig rájöttem, hogy még csak azt sem tudom, hogy ki ez a nő, és honnan ismer. Az agyam túl fáradt volt ahhoz, hogy kiigazodjak a kusza gondolatok között, így sikeresen kizártam a fejemből. Még jó, hogy megtanultam rá a módszert. – Nem emlékszel rám, igaz? – vált szomorúvá az arca és én elszégyelltem magam. Volt benne valami ismerős, de nem bírtam rájönni, hogy ki ő. Némán leparkolta a kocsiját az enyém mellett és kiszállt. Én is így tettem.
- Ne haragudj, én… Ismerjük egymást? – kérdeztem, de nem igen ment az udvarias társalgás. A gondolataim messze jártak, és csak nagy nehezen sikerült a jelenre koncentrálnom.
- Hát… inkább kezdjük az elején. Kathleen McHolen vagyok. Mond valamit ez a név? – kérdezte mosolyogva, én pedig sokkolva vettem szemügyre újra. Csak most jöttem rá, hogy honnan olyan ismerősek ezek a vonások. A sötétbarna szemek, amik egykor rabul ejtettek… Arca lágy vonásai… Testének karcsú, nőies alakja… És a fejembe vésődött a szépséges éjszaka, amit soha nem felejtettem el. Bár emberi emlékeim rengeteget halványultak az idő során, de őt soha nem felejtettem el. Csak mélyen eltemettem magamban, egy olyan helyre, ahová még én sem akartam eltalálni. Mert fájt emlékeznem a szép percekre, és fájt emlékeznem, mikor el kellett válnom tőle… mikor meghaltam a spanyolnátha újabb hullámában.
De ő nem lehetett itt, hisz régen meghalt már. Én már csak tudom, hisz utánajártam mindennek, ami vele volt kapcsolatos. Tőle született gyermekem, akit még csak meg sem ismerhettem. Sőt… a gyermekünk dédunokája Bella, akibe olyan halálosan beleszerettem.
És most itt állt előttem… ez lehetetlen.
- Kathy? – nyögtem ki végül esetlenül. – Hogyan? Tényleg, te vagy?
Kathy felnevetett. – Örülök, hogy megismersz, Edward. Hogy hogyan? Ezt pont te kérted? Vámpír vagyok már egy jó ideje, ahogy ha jól tudom te is.
Bólintottam.
- Csak nem hittem volna… - magyaráztam, és egy pillanatra elfeledkeztem minden gondomról és bajomról.
- Tényleg, érdekes véletlen. De most hadd öleljelek meg, hiányoztál – mondta halkan és átölelt. Viszonoztam és feltörtek bennem a régi emlékek. A lopott percek, a tiltott órák és a megismerkedésünk pillanatai.
Valahonnan messziről hallottam, ahogy egy autó száguld el mellettünk, de most nem foglalkoztam vele. A döbbenet és a viszontlátás furcsa érzelmei uralkodtak el rajtam. Nem tudtam, hogy miként érzek.
Csak néztem rá és a szavak cserbenhagytak. Apró kezei gyengéden simították az arcom vonalát és én behunytam a szemem. Rengeteg kép rémlett fel előttem, és egyre erősebben emlékeztem. De Bella arca is intenzíven lebegett előttem és biztos voltam benne, hogy amit iránta érzek sokkalta erősebb, mint amit valaha is Kathy iránt éreztem. Az is szerelem volt, valóban, de Bella különlegesebb… És én még mindig őt szeretem.
Nem tehetem, hogy áltatom magam és engedek Kathynek, mert szemmel láthatólag most próbál elcsábítani. Vagyis… visszacsábítani. És hiába lehetetlen a kapcsolatom Bellával, nem tehetem, hogy hiú ábrándokat ébresztek Kathyben. Hiszen őt is szeretem… szerettem.
- Ne – szólaltam meg végre, és kicsit hátrébb húzódtam a női kényeztetés elől. Egy pillanatig láttam az arcán a csalódottságot, de aztán újfent elmosolyodott.
- Miért nem folytathatnánk ott, ahol abbahagytuk?
- Mert évtizedek teltek el azóta, és mindketten sok mindenen mentünk keresztül. Megváltoztunk. De ne itt beszéljük ezt meg… elviszlek hozzánk.
- Hozzánk?
- A családomhoz – feleltem magyarázatképpen és elindultam, hogy beüljek az autómba.
- Család? Na nem… képes lennél a feleségeddel egy házban tartani? – csattant fel.
- Nem, ugyanis nincs feleségem.
- Ó… - szégyellte el magát azonnal. – Ne haragudj. Akkor mehetünk. Én majd követlek a kocsimmal, rendben?
Bólintottam, és beültem a kocsiba és elindultam hazafelé. A bocsánatkérés Bellától megint nem jött össze. A sors is ellenünk van.
Nagyot sóhajtottam, mikor megpillantottam a házunkat és egyből megcsapott a többiek illata. Bizonyosan azt gondolták, hogy jobb kedvvel és Bella bocsánatával térek haza, de tudhatták, hogy valami nem oké, mert még alkonyat sem volt. Kiszálltam a kocsiból, majd Kathyvel elindultam az ajtó felé, nem szólaltam meg, és Kathy is túl meglepett volt ahhoz, hogy bármit is mondjon, pedig mindig cserfes volt.
Az ajtóban állt, nem szólt semmit. Meglepetten nézett Kathyre, engem pedig dühösen méregetett.
- Kathy, ő Alice. Alice, ő Kathy – mutattam be halkan, Kathleen barátságosan nyújtotta a kezét nővéremnek, majd beléptünk a nappaliba.
Mindenki ott volt, és minket nézett. Hallottam a meglepett és értetlen gondolatokat és felsóhajtottam.
- Kathy, ők a családom. A szüleim, Esme és Carlisle Cullen, és a testvéreim Emmett, Rosalie, Alice és Jasper.
- Szülők? – döbbent meg. – Testvérek?
- Igen – vette át a szót Alice. – Carlisle teremtette meg Edwardot, ezért az apja. Esme pedig Carlisle felesége, ezért az anyja. Mi pedig csatlakoztunk a családhoz…
- Ó, értem – mosolygott.
- És te ki vagy? – hangzott fel Rosalie ellenséges hangja.
- Edwarddal nagyon rég ismerjük egymást. A nevem Kathleen McHolen, örvendek – mutatkozott be, mire Carlisle döbbenten felkiáltott.
- Mi?
- Igen, Carlisle – szólaltam meg. – Ő az. Vámpír lett, ő is.
Carlisle csak tátogott, még soha nem láttam, hogy elvesztette volna a nyugalmát, de most nem bírta türtőztetni magát. Aztán lehiggadt, de a gondolatai zavarosak voltak.
- Mi is megtudhatnánk, hogy miről van szó? – csattant fel Rose.
- Nyugi, édes – nyugtatta Emmett szelíden.
- Te csak ne nyugtatgass, nem beszélek veled, nem emlékszel? – mondta hidegen, majd rám nézett. – Tehát?
- Kathy és én… szóval… Amikor még ember voltam ismerkedtünk meg a szüleink által, és azonnal egymásba szerettünk, persze titokban. Sokáig együtt voltunk, de aztán megfertőződtem a spanyolnáthával.
- És Edward meghalt – vette át a szót Kathy halk hangon. – Utána vettem csak észre, hogy teherbe estem. Tényleg, ezt te honnan tudod?
- Hosszú történet. Sajnálom, hogy cserbenhagytalak.
- Ez így nem igaz, a halálodért nem te vagy a felelős. És most már teljesen mindegy.
A többiek döbbenten figyeltek minket, de tudtam, hogy most már tiszta számukra a helyzet.
- És minek köszönhetjük a felbukkanásod? – kérdezte Rose ellenségesen.
- Hogy érted?
- Nem különös, hogy pont most jelensz meg, ennyi év után?
- Véletlen. Miért azt gondolod, hogy elterveztem valamit? – vált ellenségessé a hangja.
- Pontosan. Igazán különös véletlen szerintem. És mit akarsz? Edwardot talán? Vagy?
- Nem akarok én semmit! Én csak… örültem, hogy összefutottam Edwarddal.
- Hol?
- Az országúton, én Forks felől jöttem, ő pedig innen – felelte, mintha tudta volna, hogy mire kíváncsi mindenki. Hogy találkoztam e Bellával. Alice kérdőn nézett rám, és bólintottam, miszerint tényleg így volt. Alice csalódottan sóhajtott fel.
Éppen alkonyat volt és én kiültem a teraszra, hogy gyönyörködjek a naplementében, mikor Kathy leült mellém.
- Valami bánt – jelentette ki.
Bólintottam, hiszen nem volt értelme tagadni.
- Van valaki más.
Némán bólintottam.
- De nem vagy vele boldog.
Keserűen felnevettem. – Nem erről van szó. Azért nem vagyok boldog, mert hiányzik.
- Meghalt?
- Nem… tudod… ő… a fiunk dédunokája – vallottam be halkan és hallottam a meglepett gondolatokat. – Igen, de nem innen tudok a fiunkról… Miután átváltoztam, egyszer láttalak a temetőben a síromnál, és akkor már áldott állapotban voltál. Később nyomoztam is, hogy mi lett veled, de nem mertem a közeledbe menni, utána meg eltűntél. Aztán megpróbáltam mindent elfelejteni és új életet kezdeni.
- Hogy hívják?
- Kit?
- A lányt, akit szeretsz.
- Bella, de ő ember – feleltem szomorúan, és az együtt töltök szép percekre gondoltam. És arra az időre, amikor még biztos voltam benne, hogy ismerem.
Egyedül ültem a nappaliban, mikor megcsörrent a telefon. Vártam, hogy valaki felvegye helyettem, de végül rávettem magam és a kagyló után nyúltam.
- Halló? Cullen lakás.
- Edward Cullen? – szólalt meg egy férfihang. Charlie volt az.
- Igen, én vagyok, Mr. Swan.
- Szólnál Bellának, hogy ideje lenne hazajönnie? – kérdezte határozottan. Nem értettem először a mondatértelmét, hiszen számomra érthetetlen volt.
- Tessék? – kérdeztem vissza.
- Jól hallottad, Cullen. Én elhiszem, hogy nem akar hazajönni, hogyha kibékültetek, de aggódok érte, ezt te is megértheted. Legalább hadd beszéljek vele.
- Mr. Swan… - válaszoltam idegesen, mikor rájöttem, hogy mi a szavak értelme. – Bella nincs itt, és nem is jött el hozzánk.
- De hát… - ellenkezett bizonytalanul. – Melanie-val azt üzente, hogy elmegy hozzátok, hogy bocsánatot kérjen tőled.
HOGY MI?
- Bocsánatot? Miért?
- Nem tudom, Melanie azt mondta, hogy összevesztetek az iskolában, és Bella rosszul érezte magát miatta és elindult hozzátok. A kocsija nincs itthon, a mobilját nem veszi fel. És már órák óta itthon kéne lennie… Nincs ott? – kérdezte egyre növekvő idegességgel.
A kezemmel a szék karfáját szorongattam, ami egyre inkább behorpadt az erőm hatására.
- Nincs… Mr. Swan, kérem, szóljon, ha van valami hír róla, én addig… megkeresem.
- Köszönöm Edward.
Sokkoltan meredtem a kezemben tartott telefonra, ami már percek óta néma volt. Nem bírtam feldolgozni az imént hallott információkat. Bella bocsánatot akart kérni tőlem, és elindult hozzánk, de nem érkezett meg. Valami történt. Várjunk… csak az országúton jöhetett, és én egyetlen kocsit hallottam elszáguldani mellettem. Csodálkoztam is, hogy milyen kihalt az út. Mit csináltam éppen?
Kathleent öleltem át…
Te jó ég! Mi van, ha látta? Ha valami őrültséget csinál? Nem! Meg kell, hogy találjam! Meg kell, hogy akadályozzam, hogy baja essen!
Villámgyorsan magamhoz vettem a kocsim kulcsát és rohanni kezdtem. Útközben összefutottam Carlisle-val.
- Meg kell, hogy keressem Bellát – mondtam neki gyorsan. – Eltűnt. – magyaráztam és már be is pattantam a járgányomba, majd tövig nyomtam a gázpedált és őrült sebességgel száguldottam, hogy mielőbb megtaláljam.
- Megtalállak Bella… Istenem, miért szeretlek még mindig ennyire? – kérdeztem, de nem vártam választ. A rettegés a torkomba kúszott és elárasztott. Némán pásztáztam a tájat, hátha megpillantom Őt, de a legbelül ordítottam az aggodalomtól és a bűntudattól.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó