5. fejezet - Kiderül
2009.10.24. 22:43
Egyáltalán nem értettem, hogy mi folyik itt. Egyik döbbenetből a másikba estem és az egyedüli dolog, amiben biztos voltam már korábban is, bár most töménytelen bizonyítékot kaptam, hogy a Cullenek nem közönséges emberek. Csak arra nem sikerült még rájönnöm, hogy micsodák. Szuperhősök? Ők a hihetetlen család? Mert, hogy hihetetlennek, hihetetlenek afelől nincs kétségem. Amit pedig Dr. Cullen mondott, hogy én valami latuaizéje vagyok Emmettnek, arra figyelmeztetett, hogy FUSS, MENEKÜLJ minél messzebbre, ha nem akarsz belekeveredni valamibe, amiből tuti hogy soha többet nem tudsz kimászni.
- Latua micsoda vagyok én? – kérdeztem értetlenül.
- Talán jobb lenne, ha a legelején kezdenénk – sóhajtott a doktor.
- Szerintem, ha Bella mesélné el neki nem kapna rögtön sikító frászt –javasolta Jasper, de ahogy észrevettem már egy ideje nem vett levegőt és úgy szűrte a fogai között a szavakat.
- Öhm… Jasper? Miért nem lélegzel? – fordítottam felé az arcom.
- Előbb hallgasd meg Bella történetét és erre is fény derül –húzta össze macskaszemeit megvetően Rosalie.
Én pedig végighallgattam. Bella az elején még bátortalan hangján egyre lendületesebb szenvedéllyel avatott be Edward és az Ő történetébe, a megismerkedésüktől elkezdve, egészen addig, hogy ki nem derült az Ő gondolataiban képtelen olvasni, továbbá hogy hogyan jött rá a titkukra.
- Miután megvettem azt a könyvet a törzsi legendákról rájöttem, hogy miért olyan erős és gyors, miért olyan hideg a bőre és miért változik a szemszíne. Edward és a többiek is a szobában, minket kivéve persze, vámpírok.
Nem tudtam, hogy mit mondhatnék erre a tényre. Bár már Edward gondolatolvasó képessége is sokkolt, most végképp padlót fogtam. Viszont rögtön elhittem, hogy igaz. Elég bizonyítékot tapasztalhattam akár csak az elmúlt egy órában is. Viszont nem tudtam, hogy most mit kellene mondanom, vagy mit kellene gondolnom. Azt hiszem, hogy a szerelmem Emmett iránt jócskán felülírt bennem minden józan észt és ezért egyáltalán nem jutott eszembe nagy hírtelen, hogy a vámpírok vérrel táplálkoznak és esetleg félnem kellene. De Bella sietősen megnyugtatott a család vegetáriánus életmódjáról. Emmett felvont szemöldökkel vizsgálgatott, Edward pedig Bella vállát átkarolva megértően mosolygott rám. Ő tudta, hogy mi zajlik le bennem.
- Az isten szerelmére! Mondj már valamit! – elégelte meg Emmett a némaságom. – Ez nem normális reakció, ha egy emberben tudatosul a tény, hogy egy vámpíroktól hemzsegő szobában van.
- Én…én, nem félek tőletek – nyögtem ki nagy nehezen. - Már bánthattatok volna az erdőben is, ha akartok.
- Te nem érted, hogy mekkora kísértést jelent számunkra a véred illata! Nem tudod átérezni, hogy mennyire szomjazunk az emberi vérre! – kiáltotta indulatosan, miközben számomra felfoghatatlan sebességgel termett előttem és szorított a kanapé matracába.
Úgy éreztem, hogy a rám nehezedő izmos mellkasába olvadva örökre itt bírnék maradni és belélegezni a csodálatos fűszeres, mentás illatot. A csuklómat fél kézzel a fejem fölé kényszerítette, miközben koromfekete szemeit az enyémekébe fúrta. Mégsem féltem tőle, annak ellenére sem hogy éppen most ecsetelte hogy mennyire szomjazik a véremre és talán a családjának a többi tagja is. Pár pillanat múlva már mardosó hiányérzettel, pihegve hevertem ugyanabban a testhelyzetben. Jasper és a doktor két oldalról tartotta Emmett karjait, Edward pedig Bella nyakába fúrta az arcát kuncogva, a többiek csak megrökönyödött pillantást váltottak egymással, míg Esme gyengéden felültetett és megsimogatta az arcomat.
- Szegény kislány.
- Elengedhetitek, csak rá akart ijeszteni, hogy fogja fel végre a helyzet súlyosságát. Majdnem ugyanarra tett kísérletet mint én, amikor Bella rájött a titkomra. Ő sem fél tőlem, ahogyan Alina sem Emmettől.
- Na végre – fújta ki a levegőt támadóm, majd megkönnyebbülten lépett el két önkéntes védelmezőm mellől, ahogy azok elengedték.
- De azért mégis csak! Hogy ijeszthettél rá ilyen csúnyán? – hallottam Esme megrovó hangját mellőlem. – Hallom, hogy a szíve még mindig úgy kalimpál, mintha kilométereket futott volna.
Edwar újabb apró nevetést hallatott, majd megeresztett egy kacsintást felém, mire én teljesen elpirultam. Jasper pedig újra visszatartotta a lélegzetét. Talán soha nem fogom megszokni, hogy képes olvasni a gondolatok között és már a legelejétől tudta mit érzek, valamint hogy azzal is teljesen tisztában van, hogy nem az ijedelem miatt dobod ilyen gyorsan a szívem.
Bellától a szót Dr. Cullen vette át, aki megkért hogy szólítsam Carlisle-nak. Elmagyarázta az életmódjukat, a vámpírok képességeit és adottságait majd rátért a legkényesebb témára, vagyis a vérre. Legalább megtudtam, hogy Jasper miért nem vesz levegőt Bella és az én jelenlétemben.
- A vérrel kapcsolatban, pedig itt van a közted és Emmett között fennálló legnagyobb probléma. Mivel te vagy a La tua cantante, vagyis a véred énekel a számára így hihetetlenül nagy vonzerőt jelentesz neki, hatalmas akaraterőről tett tanúbizonyságot Ő is és Edward is, hogy mikor elragadta őket a vámpír ösztön meg tudtak állni, különben már halottak lennétek mind a ketten Bellával.
- Halottak? Akkor az erdőben Te…? Te azért jöttél utánam, mert meg akartál ölni? – tettem fel a kérdést Emmetthez lépve.
- Azt hiszem, hogy ezt jobb lenne, ha már négyszemközt beszélnénk meg. Velem jössz? – nyújtotta a kezét én, pedig elfogadtam és pár másodperc alatt a házon kívül találtam magam egy gyönyörű tisztáson.
Közben Esme aggodalmasan ölelte át Carlisle-t.
- Nem lesz bajuk?
- Emmett bebizonyította, hogy tud uralkodni magán. Már, ami a vérszomját illeti… - mosolygott kétértelműen.
- De Rosalie…
- Ugyan Emmett Rosalie-t szereti, Alina pedig szinte még gyerek. Nem fog megsértődni.
Senki nem vette észre, hogy Rosalie sértődötten és féltékenyen suhant fel az emeletre, majd pár perccel később a gardrób ajtó csattogásának és egy bőrönd cipzárjának elhaló hangjaitól kísérve kiugrik az ablakon és az ellenkező irányba kezd el rohanni, mint amerre Emmettet és a kis békát sejtette.
|