(Carlisle szemszöge)

Sokáig fogtam még Elisabeth ernyedt kezét, egyszerűen nem voltam képes csak így itt hagyni. Jobban a szívemhez nőtt ez a két ember, mint bárki, akivel az átváltozásom óta találkoztam. Kivéve persze Esmét, akire még ma is jól esik visszagondolni, még akkor is, hogyha csak egy pillanatra eszembe jut az a hét évvel ezelőtti rövid találkozás. Már hét éve, biztos vagyok benne, hogy most már férjes asszony, és talán gyermekei is vannak. Remélem boldog. Bár nekem is lehetne családom, valaki, akivel megoszthatom a mindennapokat, nem ez így nem igaz, akivel megoszthatom az örökkévalóságot. Talán ez a fiú lesz az, aki követi majd az én életmódomat, és hagyja, hogy fiamként szeressem. Őt tudnám úgy szeretni. Rövid ismeretségünk alatt kiderült, hogy nagyon is rendes és tisztelettudó, valamint komoly fiatalember. Meg tudná tanulni az önuralmat, de vajon meg van-e a jogom hozzá, hogy ezt tegyem vele, azért mert haldoklik. Az édesanyjának megígértem, és én még soha nem szegtem meg a szavam, úgyhogy meg fogom tenni. Megmentem a fiát, hogy megismerhesse az önállóságot, és a szerelmet, ahogy azt az édesanyja kívánta a halálos ágyán, és elfogadom azt is, hogyha emiatt esetleg meggyűlöl, de mindent el fogok követni, hogy ez ne történjen meg. Gondolataimból Edward mocorgása szakított ki.

-         Anya – nyögte elfúló, rekedt hangon. Majd nehézkesen az édesanyja felé fordította a fejét. Én pedig szomorúan néztem a szemébe. – Ugye, nem? – kérdezte, de nem is várt a válaszomra, mert az arcán rögtön legördültek az első könnycseppek.

-         Sajnálom – mondtam együtt érzően, majd elengedtem az édesanyja kezét, és Edward vállára tettem a kezem, aki két kezével rejtette el arcát, miközben gyászolta az édesanyját. Nem lehetett könnyű az élete, néhány év alatt elveszített mindenkit, akit szeret. Ráadásul ő is haldoklik. – Köszönöm – suttogta egy idő után. – Azt is, hogy vele volt, és vigyázott rá, amikor…

-         Nincs mit – mondtam őszintén.

Még mondani szeretett volna valamit, de már nem nagyon tudott megszólalni, inkább csak értelmetlen motyogásra futotta tőle. A homlokához érintettem a kezem, ő pedig felszisszent a hirtelen jött hidegtől, ami érte. A testhőmérséklete elérte a kritikus szintet, tehát már csak órái vannak hátra. Éjszaka fog eljönni az idő. Hogyan tudnám úgy megoldani, hogy senkinek se tűnjön fel, hogy a fiú már nincs a kórházban. Talán, hogyha az édesanyjával együtt halottnak nyilvánítanám, és levinném őt a halottasházba, akkor onnan észrevétlenül ki tudnám vinni az éj leple alatt. Nem lakom nagyon messze, főleg, hogyha futva megyek odáig. Öt perc alatt elintézem a dolgot, és senki nem fog észrevenni. Ahogy elkészül a tervem, adtam Edwardnak még egy kis altatót, amitől rögtön el is veszítette az eszméletét, ahogy terveztem. Néhány perccel később már a halottasházban voltam Edwarddal, Elisabeth-et pedig az egyik ápolónő volt kedves és segített lehozni. Visszamentem dolgozni, mintha mi sem történt volna, és ügyeltem rá, hogy visszaérjek majd akkorra, amikor Edward magához tér. Minden tökéletesen a terveim szerint alakult. Kivéve azt, hogy kevesebb időm volt, mint hittem. Amikor visszaértem a fiúhoz bár még életben volt, de már csak alig. Valószínűleg az édesanyja halála után, úgy döntött, feladja a küzdelmet a betegség ellen és követi őt a halálba. Már csak percei lehettek hátra, ezért nem kockáztathattam.

-         Edward, nem lesz semmi baj. Sajnálom, de ezt most nagyon fog fájni egy ideig, viszont meg fogsz menekülni, ezt megígérem – suttogtam a fülébe, miközben elfordítottam a fejét oldalra.

Nem igazán tudtam, hogy hogyan lenne jobb túlesni a harapáson, ezért úgy határoztam, hogy gyors leszek és határozott. A fogaimat a vénájára tapasztottam, borotvaéles fogaim könnyűszerrel áthatoltam a puha bőrön, a következő pillanatban pedig már éreztem a torkomon lefolyni a forró, éltető erőt. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy nem bírom abbahagyni, annyira édes, és finom volt, sokkal kellemesebb íze volt, mint bárminek, amit eddig levadásztam, de még időben észbe kaptam, hogy egy ártatlan fiú fekszik itt előttem, és nem egy szarvas, vagy medve, aminek bűntudat nélkül veszem az életét. Hirtelen rántottam el a fejem az élet forrásától, és a biztonság kedvéért néhány pillanatig kissé távolabb álltam meg az ágytól. A vére illata nem bódított el, de a mámor, amit éreztem, miközben belekóstoltam sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám, mint hittem. Mikor már biztos voltam benne, hogy nem lesz semmi baj, mert teljesen lehiggadtam, a karjaimba kaptam Edwardot és kiugrottam vele a nyitott ablakon, majd a háztetőkön átugorva rohantam vele egészen az erdő szélén álló házamig. Itt senki sem fogja hallani a panaszos, fájdalmas kiáltásokat, amikor már elviselhetetlenül fog égni az egész teste. Alig, hogy feltéptem a házam ajtaját, Edward fájdalmasan felüvöltött. Még mindig emlékeztem rá, hogy milyen volt az átváltozás, ezért tökéletes át tudtam érezni a fiú fájdalmát, hiszen én is pont ugyanígy égtem több, mint kétszáz évvel ezelőtt, sőt lassan már háromszáz éve. Szinte éreztem, hogy a lángok mardossák minden egyes porcikámat és én semmit sem tehettem ellene, csak egyre rosszabb lett.

-         Nem lesz semmi baj, csak tarts ki – bíztattam, de tudtam, hogy most nem igazán tudom meggyőzni erről, hogyha egyáltalán hallotta azt, amit mondtam neki.

Vissza kell mennem a kórházba, és el kell rendeznem, hogy eltűnhessek innen Edwarddal, hogyha átváltozott. Senki nem láthatja meg, hogy mégis életben van. Összeszedtem minden szükséges dolgot, Edwardot bezártam a házba, és már rohantam is vissza a kórházba. Az éj leple elfedte, hogy milyen gyorsan ugrálok végig a háztetőkön. Ahogy visszaértem rendbe szedtem az öltözékem, majd visszamentem a kórtermek felé. Megálltam a nővérpultnál, ahol Georgina ült, mint mindig. Nagyon kedves és megbízható asszony volt, úgyhogy bátran fordultam hozzá bármilyen kéréssel.

-         Jó estét, Georgina – mosolyogtam rá kedvesen.

-         Jó estét, Dr. Cullen – viszonozta a gesztust.

-         Megkérhetném, hogy segítsen nekem – néztem rá reménykedve.

-         Hát hogyne – vágta rá azonnal Georgina.

-         Mrs. Masentől kaptam egy borítékot, amiben elegendő mennyiségű összeg van, egy tisztes temetésre a saját maga számára. Szerette volna, hogyha a családi kriptában helyezik nyugovóra – kezdtem bele a mondandómba. Csak azt hibázott az igazságból, hogy a boríték tőlem származott, de ezt soha nem fogja megtudni senki. Viszont abban biztos voltam, hogy Mrs. Masen a családi kriptában szeretne nyugodni, mivel beszéltünk erről is rövid ismeretségünk alatt. – Megkérhetném, hogy intézkedjen az ügyben? Nem kérném erre, ha lenne más megoldás, de nem maradt már senki más hozzátartozójuk, és önben megbízom. Magam is megoldanám, hogyha lenne rá időm, de egyfolytában hozzák az új betegeket – magyarázkodtam, és tudtam, hogy erre a megbízható, és jólelkű nőre nyugodtan rábízhatom Elisabeth örök nyugalomra helyezését. Érte már többet nem tehetek, de ezt még úgy éreztem, hogy meg kell tennem.

-         Természetesen, mindent elintézek – mondta együtt érzően.

-         Köszönöm, Georgina, ön egy Angyal – mosolyogtam rá. Mire azonnal elpirult. Hát igen, az évek során, ahogy az emberek egyre kevésbé voltak babonásak a hölgyek elkezdtek engem egyre ellenállhatatlanabbnak látni, de természetesen nem használtam ki a helyzetemet. Most először hatottam egy nőre a vonzerőmmel, de ezt sem szándékosan csináltam. Bár be kellett ismernem, hogy egy kicsit tetszett a helyzet.

-         Ó, ugyan… - legyintett Georgina, és már el is kezdett intézkedni Elisabeth ügyében.

Mint, aki jól végezte dolgát indultam tovább, hogy valamilyen magyarázattal eltűnjek a városból, mivel Edwardnak, mint újszülöttnek szüksége lesz még a távolságra az emberektől. El sem tudtam képzelni, hogy milyen indokkal győzzem meg Billt arról, hogy elengedjen engem a kórházból, hiszen nagy csalódást okoznék, hogyha csak úgy itt hagyján őket a bajban. Valami nagyon jó indok kellene, de most hirtelen egy sem jut eszembe. Idegesen toporogtam barátom és munkaadóm ajtaja előtt, de semmire sem jutottam. Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem, hogy mikor jött ki az irodájából.

-         Carlisle, hallasz? – kérdezte, mire felkaptam a fejem.

-         Tessék – vágtam rá. – Kérdeztél valamit?

-         Már percek óta szólongatlak, de te csak itt állsz, és magad elé meredsz – mondta Bill határozottan.

-         Bocsáss meg, azt hiszem, hogy csak kicsit fáradt vagyok – válaszoltam. Ez elég hihető, tekintve, hogy egy hete jóformán nem is láttam a házam. Illetve ma igen, de csak néhány percre.

-         Ezen nem csodálkozom – bólintott Bill. – Igazság szerint, megint kérni szeretnék tőled valamit, de előre leszögezem, hogy nem kell elvállalnod, hogyha nem akarod – kezdett bele a mondandójába.

-         Hallgatlak – mondtam határozottan. – Mondd el, hogy mi az és megbeszéljük.

-         Rendben, szóval az lenne a kérdés, hogy hajlandó lennél-e vidéki munkát vállalni? Az egyik főiskolai jó barátom hívott, hogy náluk is kitört a járvány, de nincs megbízható orvosa, aki már találkozott a kórral. Egy kisvárosban van a kórház fenn a hegyekben, az egészet erdő veszi körül, tehát ki nem tud törni a nátha, igazából azt sem tudja, hogy hogyan érte el őket, bár lehet, hogy még régebben vitte be valaki és lappangott. Egy nehézség adódik, hogy ugyanúgy be kellene járnod, mint ide, mert az új orvosnak fenntartott ház, kicsit messzebb van a várostól, de vezet oda út, így nem okozhat gondot a közlekedés. Ha gondolod, akkor természetesen adok gondolkodási időt – magyarázta Bill, és én nagyon örültem az ajánlatnak, hiszen éppen kapóra jön, hogyha egy ilyen helyre akarnak áthelyezni.

-         Nagyon szívesen kisegítem a barátodat – vágtam rá szinte azonnal. – Ha szükségük van egy orvosra, akkor természetesen odautazom. Itt van elég embered.

-         Tehát, akkor szólhatok neki, hogy számíthat rád? – kérdezte nagyon sóhajtva.

-         Igen, természetesen – bólintottam rá.

-         Nagyon köszönöm, Carlisle – szorította meg a kezem. – Ha neked is megfelel, akkor úgy négy-öt napod lenne, hogy elrendezd itt a dolgaid, és utána kellene útnak indulnod. Természetesen, akkor a ma esti műszakod után nem kell többet bejönnöd, hogy legyen időd mindenre. Megoldható?

-         Igen, így rendben lesz – mondtam határozottan. – Akkor, ha ezt megbeszéltük, vissza is mennék a betegeimhez – fűztem még hozzá.

-         Persze, menj csak – mondta Bill azonnal. – Ne haragudj, hogy feltartottalak – tette még hozzá.

-         Semmi gond. Viszlát, Bill – köszöntem el, majd eltűntem a kórtermek felé vezető folyosón.

Hát mégis csak szerencsém volt. Ennél jobb dolog nem is történhetett volna. Nem kellett megbántanom és cserbenhagynom egy barátomat, ráadásul pedig még egy olyan helyre is mehetünk, ahol Edwardnak is tökéletes lesz a környezet az önuralom elsajátításához. Az éjjel további része ugyanúgy telt, mint bármelyik műszaké. A betegek csak özönlöttek, én pedig elláttam őket a segédeimmel. Sajnos, továbbra is ez volt minden, amit tehettem. Amikor hajnalodott bementem még Bill irodájába, hogy elköszönhessek tőle, mivel valószínűleg soha többé nem fogunk találkozni, hiszen elég gyanús lenne, hogy nem öregszem. Elszomorított, hogy ismét elveszítek egy barátot, ez mindig is így ment. Mindenkit el kell hagynom, hogy ne jöjjenek rá a titkomra. Hiába kedvel engem a Volturi, akkor is ugyanaz a sors várna rám, mint bármelyik törvényszegőre, úgyhogy jobb, ha nyugton marad a vámpír, és betartja a szabályokat. Sietősen igyekeztem a házam felé, ahol Edward valószínűleg még mindig vonaglott a kíntól. Nappal sajnos nem mehettem a saját tempómban, nehogy meglássanak, sétálva pedig eltartott egy kis ideig, de azért odaértem végre.

Minden úgy volt, ahogy gondoltam. Edward még mindig az ágyon vonaglott a kíntól és bár próbálta visszatartani a kiáltásokat, ez látszott rajta, de azért kiszöktek az ajkain át. Odamentem hozzá és megszorítottam a kezét, majd nyugtató szavakat kezdtem mormolni neki, de valószínűleg semmit sem fogott fel a szavaimból.

(Edward szemszöge)

Az egész testem égett, mintha csak a pokol legmélyebb bugyraiban lennék, pedig nem rémlett, hogy bármit is elkövettem volna életem során, amiért pokolra kellene jutnom. A kín egyre elviselhetetlenebb lett, én pedig legszívesebb rimánkodtam volna a gyors halálért, de mégsem tettem meg. Ha ez a büntetésem, akkor ki fogom bírni. Hirtelen azonban úgy érzetem, mintha valaki megszorítaná a kezem, és valamit mormolt lágy, dallamos hangon, de nem fogtam fel az értelmét, ennek ellenére valahogy mégis megnyugtatott. Mintha még a fájdalmat is enyhítette volna egy kissé. Nem tudtam volna megmondani, hogy mióta fekszem már ott, és szenvedek a lángoktól, de azt tudtam, hogy valaki van mellettem, aki folyamatosan nyugtatni próbál több-kevesebb sikerrel. Már azt hittem, hogy mindjárt vége a szenvedéseimnek, amikor valami sokkal rosszabb következett. A szívem örült iramban kezdett dobogni és lángolni, majd hirtelen megszűnt minden fájdalmam. A testem elernyedt és én boldog voltam, hogy vége van. Nem akartam megmozdulni, semmit sem akartam, csak élvezni, hogy már nem lángol a testem, minden sokkal jobb lett. Az illatokat intenzíven éreztem, hallottam, hogy kint süvít a szél, és hogy idebent nem csak az én légvételeim vannak. Valaki más is van itt. A szemem hirtelen kipattant, és valamiért úgy éreztem, hogy fel kell ugranom és meg kell védenem magam. Ösztönösen felpattantam, a falnak vetettem a hátam és támadásra kész pozíciót vettem fel, még egy morgás is elhagyta a torkomat. Morgás? Mióta morgok, mint egy vadállat?

-         Nyugodj meg, Edward – hallottam meg a nyugtató hangot. – Nincs semmi baj, tőlem nem kell félned – folytatta tovább. A hang irányába fordítottam a fejemet, és valaki olyan állt velem szemben, akire végképp nem számítottam.

-         Dr. Cullen? – néztem rá döbbenten. Mi folyik itt? Én már semmit sem értek. Az utolsó, amire emlékszem, hogy édesanyám halálát siratom, majd elsötétült a világ. Aztán valaki azt suttogta, hogy „Edward, nem lesz semmi baj. Sajnálom, de ezt most nagyon fog fájni egy ideig, viszont meg fogsz menekülni, ezt megígérem”, azután éles fájdalom hasított a nyakamba, majd a helyzet egyre csak rosszabb lett. Ezek szerint a kínjaim közben is Dr. Cullen volt itt mellettem és mormolta a nyugtató szavakat.

-         Igen, Edward, én vagyok az, ne félj – mondta nyugtatóan, én pedig felegyenesedtem.

-         Mi történt velem? Miért ég a torkom? Olyan, mintha ezer tűvel szurkálnák – kérdeztem kétségbeesetten.

-         Azért ég a torkod, mert szomjas vagy – mondta határozottan.

-         Akkor esetleg kaphatnék egy pohár innivalót? – néztem rá kérdőn.

-         Neked most vérre van szükséged. Kérlek, ülj le egy pillanatra, és mindent elmagyarázok – kérlelt.

-         Inkább állnék. Mi az, hogy vérre van szükségem?

-         Összefoglalom most röviden, hogy ne kelljen sokáig szenvedned a többit, pedig majd megbeszéljük a vadászat után – mondta határozottan, én pedig csak bólintottam. Addig sem fájt annyira a torkom.

-         Én vámpír vagyok – kezdett bele, nekem pedig elállt a lélegzetem. – Az igazság az, hogy már jócskán elmúltam kétszáz éves, sőt lassan háromszáz leszek. 1640-ben estem egy vámpírtámadás áldozatául, és az lett belőlem is. Még soha nem változtattam át eddig senkit, de édesanyádnak megígértem, hogy nem hagylak belehalni a betegségbe, úgyhogy kihoztalak a kórházból és megharaptalak, hogy olyan legyél, mint én. Más vagyok, mint a többé fajtánk béli, tudod, én csak állatok vérét iszom, embereket nem bántok, és remélem, hogy te is követni fogod a példámat. Természetesen, hogyha másképpen döntesz, akkor nem akadályozlak meg benne, de szívesen megtanítanálak, hogy hogyan tudsz uralkodni magadon – mondta el tömören a lényeget. Vámpír? Anyám kérte, hogy mentsen meg? Ez egyszerűen hihetetlen. Vámpírok nem is léteznek, illetve eddig ezt hittem, de ezek szerint mégsem csak a gyerekek ijesztgetésére kitalált lények. – Adsz nekem egy esélyt, hogy megmutathassam, hogyan élek? Kérlek.

-         Rendben – bólintottam rá. Bár még nem igazán hittem ebben az egészben.

-         Köszönöm – mosolyodott el. – Akkor most gyere, elviszlek vadászni, és utána már sokkal jobb lesz a torkod – ígérte és elindult a hátsó ajtó felé, én pedig szó nélkül követtem. Ahogy kiléptem az ajtón Carlisle után, azonnal az erdő szélén találtam magam. – Futni fogunk – fordult felém újra. – Csak hagyatkozz az ösztöneidre, nincs ember a közelben, úgyhogy engedj szabad utat a testednek – adta ki az utasítást, én pedig hallgattam rá. Egy pillanattal később már arra eszméltem, hogy száguldok a fák között. Megéreztem valami nagyon is csábító illatot és automatikusan arra kanyarodtam. Olyan volt, mintha leszállt volna a szemem elé egy vörös köd, és én csak a célpontot érzékeltem. Hamarosan meg is láttam a célomat. Egy vadmacska ült a faágon, az illata hihetetlenül csábított, úgyhogy rávetettem magam, és éles fogaimmal átszakítva a bundáját már hozzá is jutottam a számomra ellenállhatatlan folyadékhoz. Miután végeztem felálltam a tetem mellől, és szemeimmel rögtön megtaláltam Carlisle-t, aki elismerően nézett rám. Vártam, hogy mondjon valamit, és nem is kellett sokáig várakoznom.

-         Mennyire kapar még a torkod? – kérdezte megértően.

-         Már sokkal jobb, mint amilyen volt – mondtam határozottan. Tényleg így volt.

-         Akkor, ha gondolod, most menjünk vissza a házba, és mindent elmondok neked, amit csak tudni szeretnél – ajánlotta fel a lehetőséget.

-         Rendben – bólintottam és egy perccel később már futottunk is a ház felé.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.