|
2. fejezet - Jacob és Ő
2009.10.25. 10:47
Három év.
Ennyi ideje nem vagy velem. Én ennyi ideje vegetálok, és csak létezem. Mert nem lehet életnek hívni azt, amit én csinálok. Ez csak… létezés.
Miután elmentél próbáltam úgy viselkedni, mint akinek semmi baja. De nem ment. Bár a barátaim segíteni próbáltak nem tudtak. Nem, mert engem csak egy valaki gyógyíthatna meg teljesen. Beszélgettem velük, de más lettem. Nem mosolyogtam, nem nevettem. Csak voltam. Érettségi után mindenki egyetemre ment. El innen Forksból.
Én nem mentem. Nagy veszekedés is volt emiatt Charlie-val. Szerintem ő is tudja, hogy csak azért nem megyek el, mert rád várok. Várok a lehetetlenre, hogy vissza gyere. Tudom, hogy nem fogsz, de mégis. Reménykedem a reménytelenben. Én itt maradtam és állást vállaltam a kórházban. Titkárnő lettem. Soha nem gondoltam volna, hogy egy titkárnői fizetésből fogok élni, és nem megyek egyetemre. De ez lett. És én nem is nagyon bánom.
Jó így nekem.
A vizes úton mentem éppen La Push felé. Jacobot látogatom meg. A heti egy találkozás rendszeres volt. Mellette könnyebbnek néz ki az élet. Soha nem fogja azt a helyet elfoglalni, amit Edward foglalt el, de a legjobb barátom. Nála nincs jobb.
Persze a három év alatt sem maradtam mesebeli szörnyek nélkül, hisz kiderült Jacobról, hogy vérfarkas. Jellemző rám. Amit elmegy egy veszedelmes és mitológiai lény, rögtön magamhoz vonzom a másikat. Jacob mesélt erről a bevésődésről is. Amikor először mesélte, azt hittem azért mondta, mert én meg ő… Szóval, hogy ő belém vésődött. De akkor nem értettem, hogy hogy szerethetem annyira Edwardot, ha ennek a bevésődésnek kölcsönösnek kell lennie. De csak azért mondta el, hogy tudjam. És nem én vagyok bevésődésének tárgya. Szerencsére.
La Push határán álltam meg a kocsival. Szeretek gyalogolni. Főleg esőben. Olyan érzésem van, mintha a természet is velem sírna… És ez jól esett. Már vagy két éve egy könnycseppet sem ejtettem Edward miatt. Legalábbis úgy nem, hogy fel voltam. Néha álmomból arra ébredek, hogy sírok. Megtanultam fegyelmezni az érzéseimet, és tettetni, hogy normális vagyok. Az erdőn át indultam meg Jacob házához. Kedves ismerősként köszöntöttem a rám törő emlékeket, és fájdalmas mosollyal néztem a kezdődő vízióm.
Edward ás Bella sétált az erdőben, és Edwardnak hatalmas vigyor volt az arcán. Bella inkább bosszús képet vágott.
- Nem hiszem el, hogy már megint rávettél erre. Mondtam, hogy nem vagyok jó túrázó. – Bella csúnyán Edwardra nézett, míg a fiú csak még jobban mosolygott.
- Ugyan, Bella. Visszafelé majd futunk. – A lány közben megint elbotlott és Edward a kezét nyújtotta Bellának. A lány megfogta a kezét és próbálta elrejteni mosolyát… Nem sok sikerrel.
- Ez már nem La Push? – kérdezte Bella és összeráncolta a szemöldökét.
Közben Edward hátulról átölelte a lányt. Bella örömmel simult a fiú karjaiba és boldogan mosolyodott el, amikor Edward megpuszilta a haját. A fiú a fejét a lány vállára támasztotta, és ha lehet még jobban magához szorította.
- Ha még két métert megyünk, akkor igen – mondta Edward és arcon csókolta Bellát.
- Akkor itt maradunk – mondta Bella és kezével megérintette Edward arcát.
- Így maradunk – mondta Edward és nekem összeszorult a szívem a rengeteg szerelemtől, amit kihallottam a hangjából. - Örökre. – És megint megpuszilta a lány arcát.
Ezekkel az emlékekkel sikerült túlélnem három évet. Ezek után valahogy jobban érzem magam. Úgy érzem, mintha szeretett volna, és nem csak hazugság volt az egész. Mert vagy ezekben a pillanatokban vagy ott az erdőben, amikor azt mondta nem kellek neki, valamikor hazudott. Vajon végig tudott-e hazudni több hónapot? Vagy csak akkor az egyszer kellett neki?
Nem tudtam a választ, de már azt is sejtettem, hogy soha nem fogom tudni. Mert csak ő tudná megmondani.
Mentem tovább, keresztül az erdőn, és örömmel tapasztaltam, hogy nem botlok meg soha. Már hozzászoktam a túrához. Hamarosan Jacob házához értem. Odabentről egy női kacajt hallottam. Lehet, hogy nem kéne bemennem. Ha Jacob hölgytársaságban van, akkor biztos, hogy nem.
Már éppen indultam volna vissza, amikor valaki a nevemet kiáltotta.
- Bella! De jó, hogy jöttél. – Egy hatalmas Jacob jött felém kitárt kezekkel. Megöleltük egymást és Jake a vállamnál fogva visszavezetett a házhoz. Szerettem őt megölelni. Egyszerűen jól esett. Talán ez az egyetlen hely az egész Olympia-félszigeten, ahol a mosolyom őszinte. Mert nem erőltetem. Egyszerűen szívből jön.
- Hát jöttem… - suttogtam, mert féltem, hogy meghallja a nő - De elmehetek, ha zavarok.
- Dehogy zavarsz! Be szeretnék mutatni valakit – mondta és álmodozó kifejezés jelent meg az arcán. Olyan, amilyet soha nem láttam tőle. Tőle nem, de mástól igen. De azt is csak a vízióimban. Jacobnak szerelmes arca volt.
- Jake! Csak nem…? – Néztem rá mosolyogva. Ő megértette, hogy mit akarok kérdezni és mosolyogva csak annyit mondott.
- De – mondta és még hatalmasabb lett a mosoly a száján. Közben bementünk a házba és egy kedves lány mellé sietett. Átölelte a derekát a lány meg mosolyogva simult hozzá.
- Bella. Hagy mutassam be Mary-t, a menyasszonyom. Mary, ő Bella.
Mary csinos volt és nagyon kedves arccal rendelkezett. Róla is sütött a szerelem, és úgy nézett Jacobra, mintha ő lenne az egyetlen férfi a világon. Hosszú, fekete haja volt, és fekete szemei hatalmas szempillákkal.
- Örülök, hogy láthatlak Bella. Jake nagyon sokat mesélt rólad – mondta Mary és megszorongatta a kezem.
- Én még nem hallottam rólad – mondtam és Jacobra néztem. Jó volt őt boldognak látni. Folyamatosan mosolygott, és le se vette a szemét Maryről. Vajon mikor kérte meg a kezét? Egy hete jártam itt. Azóta így felgyorsultak az események? Nagyon úgy néz ki, hogy igen. Vagy lehet, hogy nem mesélt róla Jacob, és már előbb ismerte.
- Megyünk sétálni? – kérdezte Jacob és levette a szemét Maryről.
- Én maradok – mondta Jacob menyasszonya.
- Vigyázz magadra! – mondta Jake, megcsókolta Maryt és már tolt is ki az ajtón.
Pont mit egy előre begyakorolt jelenet. Olyan gyorsan történt, hogy reagálni se volt időm. Jacob a part felé sétált és még mindig mosolygott. Én mellette mentem és csöppet se zavart, hogy csend van. Vele még a némaság is jó.
- Mikor ismerted meg? – kérdeztem végül, mert tényleg érdekelt, hogy mi is történt.
- Két hónappal ezelőtt – mondta Jake és megint elmosolyodott. – Mary Embry nővére. Hazajött az egyetemről. Most 20 éves.
- És hogy hogy nem meséltél róla?
- Mary meg én úgy gondoltuk, hogy együtt mondjuk el.
Jacob még a nevét is olyan szeretettel ejtette ki, hogy szabályosan fájt hallgatni. Nagyon boldognak nézett ki. Vajon, ha Edward itt marad, akkor már én is az ő jegyese lennék? Ahogy őt ismerem, és ahogy a saját akaraterőm, ha róla van szó, akkor valószínű.
- Gratulálok Jake! Olyan jó téged boldognak látni – mondtam és átöleltem a derekát.
Ő is átölelte a vállam és így maradtunk egy kis ideig.
- Tényleg nagyon örülök nektek! – mondtam, és komolyan is gondoltam. Az arcomra mosolyt varázsolt a szemének csillogása. Egyszerűen jó volt őt boldognak látni. – És mikor lesz az esküvő? – kérdeztem, és cinkosan vigyorogtam.
- Pár hét múlva – mondta Jake és elfordította a fejét. Láttam, hogy elpirul.
- Hogy hogy ilyen hamar? – kérdeztem, mert sejtettem, hogy miért van ez a nagy sietség. – Csak nem babátok lesz? – közben úgy néztem rá, mint aki nagyon haragszik. Persze a szám sarka megrándult szóval ő is sejthette, hogy semmi düh nincs bennem.
- De – mondta és még jobban elmosolyodott. Megint megjelent az arcán az ábrándozó kifejezés és a tekintete megint szerelmes lett. - Ma tudtam meg én is.
- Úristen, Jake! – sikoltottam és megint megöleltem – Akkor már kétszeres a gratulációm! Ez hihetetlen. Nagyon örülök neked.
Éreztem, hogy valami ki akar törni belőlem. Valami, ami nem éppen ide illő. Igyekeztem elfojtani és nem is gondolni rá. Annyit csináltam már ezt az elmúlt években, hogy teljes sikerrel jártam. Megint arcomra varázsoltam mosolyom, és úgy néztem Jacobra.
- És mikorra várható a baba? – közben Jacob megint megindult a házuk felé. Én követtem, és megint mosolyogva léptünk be a házba. Mary ott várt a nappaliban és aggodalmasan nézett felém. Nem értettem, hogy miért.
- Gratulálok, Mary! – mondtam mosolyogva és megindultam felé, hogy megöleljem - Jacob most mesélte. Ha bármiben segíthetek, csak szóljatok. – közben karjaimba zártam és ő is magához szorított.
Még pár órát ott maradtam. Mary elmondta, hogy Jacob is és ő is félt, hogy rosszul fogok reagálni a babára meg az esküvőre is, és ezért volt aggodalmas. Persze én ezt teljesen butaságnak tartottam. Én nem szólok bele, hogy Jake-nek legyen-e gyereke vagy nem. Ez teljesen az ő dolga. Meg most már Mary-é is.
- Bella. Olyan jól nézel ki. Jacob azt mondta, hogy 21 éves vagy, de nem annyinak nézel ki. Mit használsz? – Mary tényleg őszintén kérdezte ezt. De nem tudtam rá felelni. Nem használtam semmi kencét, amit reklámoznak. De igaza volt. Már én is észrevettem, hogy nem öregszem. Ugyanúgy nézek ki, mint három és fél évvel ezelőtt. Azt hittem csak képzelődöm, de most, hogy más is észrevette, azt hiszem kezdhetek aggódni.
Megcsörrent a telefon. Jacob elment felvenni, és meg viccesen visszaszóltam Marynek, hogy titok a csodaszer neve. Bár jómagam se tudtam, hogy miről beszélek.
Jacob hangja nagyon komoly lett.
- Igen, itt van. Miért keresi? Rendben adom. – Jake telefonnal a kezében felém indult. – Téged keresnek a kórházból.
Elvettem a kagylót. Egy férfi kérte, hogy menjek be sürgősen. Én rögtön lecsaptam a kagylót és rohantam, ahogy csak tudtam.
- Bella! Mi a baj? – Jake rémülten nézett rám.
- Charlie szívrohamot kapott – mondtam és száguldottam a kocsim felé.
Nem akartam arra gondolni, hogy Harryvel mi történt, de akaratlanul is ez jutott eszembe. Mi lesz velem, ha apa… De nem akartam erre gondolni.
Az út a kórházba végtelennek tűnt. Láttam, hogy Jacob is mögöttem jön Maryvel együtt. Úgy száguldottam végig a kórház folyosóim, mint egy őrült.
- Bella – Dr. Paul megállított.
- Mi van apával? – kérdeztem hadarva. Féltem. Dr. Paulnak olyan hangja volt. Olyan, amit csak akkor használnak az orvosok…
- Bella. Sajnáljuk.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó