- Edward! – hallottam, hogy szólnak, de semmi kedvem nem volt menni.

- Edward! Gyere már ide! – Alice hangja meglepően dühös volt. – Tudom, hogy itt vagy!

Megadtam magam a sors akaratának, és leugrottam a fáról éppen Alice elé. Most egymással szemben álltunk, és fogadott húgom nagyon csúnyán nézett rám.

- Már megint mit keresel itt? Már több napja nem találtunk. Mondd meg Edward, mi értelme ennek a folyamatos bujkálásnak? Úgy viselkedsz, mint egy idióta.

- Tudom – mondtam és megmasszíroztam az orrnyergem. Hangom saját magamnak is idegen volt. Már nem csengett benne semmi. Emberek számára még mindig ugyanolyan volt, de a családom észrevette a változást. Semmi örömöm nem volt. Csak voltam, és még az órákért is harcoltam, hogy nélküled éljek.

Alice-re néztem, de nem bólintottam vagy intettem. Nem, mert fölösleges volt. Ő is tudja, hogy igen. Már évek óta nem láttalak. Már évek óta nem ölelhettelek meg. Annyira hiányzol. De a saját érdekedben nem megyek vissza. Élned kell!

És ha velem maradsz, akkor nem élsz.

Némán futottunk vissza a házunkhoz. Egy idegen kisvárosban éltünk Kanadában. És bár a város nagyon aranyos volt, nekem nem tetszett. Nekem semmi nem tetszik, ahol te nem vagy. Ahonnan te hiányzol. És mindenhonnan hiányzol.

Sehol nem jó. Mindenhol téged kereslek, de soha nem talállak. Tudom, hogy hol vagy, de oda nem mehetek. És hiába tudom, hogy hol vagy, én nem lehetek ott. Mégis mindenhol téged kereslek, mert szükségem van rád.

De nem lehet. Egyszerűen nem szabad. Miattad. Mert élned kell… Nélkülem.

Meglepődve vettem észre, hogy a házunk előtt Rosalie kocsija csomagokkal van tele. De nemcsak Rosalie kocsija állt indulásra készen, hanem Emmett terepjárója is meg volt pakolva. Meglepődve Alice-re néztem. Ő szándékosan kerülte a pillantásom, és egyenesen a kocsikhoz ment. Mellette ott volt mindenki. A Cullen család.

- Edward! Boldog vagyok, hogy az öcsémnek mondhattalak – mondta Rosalie és megölelt.

- Mi? – Bevallom. Megzavarodtam. Ez nem elköszönés… Ez búcsúzás. - Nem jöttök vissza?

- Egy ideig nem. – Rosalie arca zavarodott volt. Talán jobban, mint az enyém.

Rose elengedett és Emmett jött felém. Ő is megváltozott. Nem vigyorgott, úgy, mint mindig. Ő is szomorú volt. A hangjából eltűnt a szokásos jókedv. Mindenkit megfertőztem a családban. Mindenki boldogtalan…

- Öcskös – mondta és ő is megölelt. Nem is megölelt, inkább megveregette a hátamat. Azt hiszem szerencsés vagyok, hogy nem ember vagyok, mert már a sebészeten lennék valószínűleg. Emmett hátveregetése még nekem is fájt egy kicsit.

Rosalie Carlisle elé lépett.

- Köszönök mindent – mondta, bár én személy szerint ezt egy kicsit képmutatónak tartottam. Nem szeret az lenni, ami. Akkor miért köszöni meg? A női logika. Soha nem fogom megérteni.

Rose elbúcsúzott Esmétől is. Esme nem akarta elengedni. Láttam a szemeiben a könnyeket. Ha nem lettem volna biztos benne, hogy ez lehetetlen, akkor azt hittem volna Esme sír. De lehetetlen.

- Találkozunk Párizsban, húgi! A divathetet ki ne hagyd! – mondta Rose és Alice-t is átölelte. Az egyetlen dolog, ami összekötötte a két lányt, a divat utáni lelkesedésük.

- Ott leszek – mondta Alice is, és elbúcsúzott Rose-tól. - Egyszer megint egy család leszünk, Rosalie. És én örömmel várom azt a pillanatot.

Rose megölelte Jazzt is majd beszállt a kocsijába. Hátra se nézett, csak ült. Vajon neki fáj, hogy el kell mennie? Most nem úgy megy el, hogy tudja, hogy visszajön. Most tényleg elmennek. Úgy, hogy soha nem jönnek vissza. Vagy csak sokkal később… Nem hallottam a gondolatait. Talán azért, mert nem is gondolt semmire. Vagy azért, mert késleltetett sokk érte. Ha a vámpírokat érheti sokk…

Emmett csak állt, és nem mozdult. Nem indult meg egyikünk felé sem. Csak a cipője orrát nézte, rá nem jellemző módon. Talán életében és létezésében ez volt az első pillanat, amikor nem tud mondani semmit. Amikor nem tudja viccel elintézni a dolgot.

Esme megindult felé és remegő karokkal átölelte a derekát. Esme olyan apró volt mellette. A nyakáig is alig ért. Emmett átölelte Esmét, és megpuszilta a fejét.

- Viszlát, anya – mondta Emmett. Esme kiszakította magát az ölelésből és könnyek nélküli zokogással befutott a házba.

- Viszlát Emmett – mondta Carlisle és ő is megölelte nagyra nőtt fiát. Végül Esme után ment a házba.

Jazzel és Alice-szel némán karolták át egymást. Annyira fájdalmas volt nézni, hogy az én hibámból kiszakad egy darab a családból. Miattam. És most teljes mértékben én vagyok a hibás. Megfertőztem mindent és mindenkit. Senki nem tud örömmel a másikra nézni, senki nem érzi jól magát, csak miattam. Kábulatomban észre se vettem, hogy Emmett áll előttem. Már csak mi ketten álltunk a kocsi előtt.

- Miért mentek el? – kérdeztem végül, amikor megtaláltam a hangom

- Rose és én úgy döntöttünk, jól fog esni egy kis magány – mondta Emmett. - Tedd rendbe az életed Edward! Hozd rendbe, amit elrontottál, és majd még találkozunk.

Nem kérdeztem meg, kire gondol. Mindenki szerint vissza kéne mennem Bellához. Még Jasper szerint is. Őt készítettem ki a legjobban a három év alatt. Egyszerűen nem bír a közelemben maradni. Emmett még haragszik is rám, hogy otthagytam Bellát. És nem csak azért, mert szerette nézni, ahogy Bella mindenben megbotlik. Szerinte tönkretettem az életem. El-szalasztottam a boldogságom.

Emmett is beült a terepjárójába és némán néztem, ahogy két autón elhajt két családtagom. Mert tényleg nem fognak visszajönni. Ez nem a szokásos pár év, amikor házaspárnak adják ki magukat. Azt se tartanám kizártnak, hogy soha nem jönnek vissza.

Csak álltam és néztem a poros utat. Nem akartam ezt. Nem akartam, hogy miattam ez történ-jen.

Lehajtott fejjel mentem be a nappaliba. Esme köré gyűlt mindenki, és vigasztalni próbálták őt.

- Ne aggódj, Esme! Valamikor újra egy család leszünk. – Alice átölelte fogadott anyánkat.

- De mikor, Alice? Mikor? – Esme hangja annyira tele volt fájdalommal, hogy el se tudtam hinni. Nem gondoltam volna, hogy ekkora fájdalmat okoz neki az, hogy elmennek a többiek. Persze én megértem. Én vagyok ennek az egésznek az oka. Ha én nem vagyok ennyire magam alatt, akkor nem mennek el a többiek. Akkor még mindig egész a család. De így…

Esme észrevette, hogy ott vagyok, odajött hozzám, és átölelt. Én átfogtam a derekát. Éreztem, hogy fejét a nyakamba fúrja, és ismét biztos voltam benne, hogy ha képesek lennénk rá, akkor fogadott anyukám sírna.

- Edward. Kérlek… Annyira kérlek! Menjünk vissza Bellához. Te nélküle nem vagy Edward. Egyszerűen nem te vagy. – Felnézett rám, és megdöbbenve vettem észre, hogy a szemei jobban csillognak, mint szoktak. Mintha tényleg mindjárt sírva fakadna. - Három éve csak létezel. Szükséged van rá. És biztos vagyok benne, hogy neki is hiányzol. Menjünk vissza! Kérlek.

És ha igaza van Esmének? Ha tényleg vársz rám? Akkor vissza kell mennünk. De ha nem vársz? Ha úgy tetted, ahogy kértem, és találtál egy fiút, aki mellett boldog vagy? Azt nem bírnám végignézni. Nem tudnálak egy másik férfi karjában látni. Egyszerűen nem menne.

Eldöntöttem. Nem fertőzöm tovább a családot. Már, ami megmaradt belőle. Nem szabad látniuk mennyire rosszul vagyok.

Alice fájdalmasan rám nézett. Láttam, hogy épp látomása van. Meg se kell kérdeznem, hogy mi…

Lefejtettem magamról Esme karjait és a szobámba indultam. A lehető leggyorsabban össze-csomagoltam a legfontosabb dolgaimat, és alig egy perc múlva megint lent voltam.

- Edward. Mit csinálsz? – Esme, ha lehet még jobban összeroskadt. Úgy állt előttem, mint egy összetört százéves asszony.

- Elmegyek. Nem szabad hagynom, hogy tovább fertőzzelek titeket a boldogtalansággal. Nem engedem, hogy a ti életetek is tönkremenjen.

- Akkor teszed tönkre, ha elmész!!! – Esme szinte sikította ezt a mondatot.

- El kell mennem. Ne haragudj rám… anya. – Esme az utolsó szónál újra zokogásban tört ki. Könnyek nélküli, fájdalmas zokogásban.

- Edward! NEM MEHETSZ EL! Itt kell maradnod!

- Carlisle. Mennem kell. – Carlisle megölelt, és elengedett.

- Menj, ha úgy érzed, muszáj. Mi mindig visszavárunk. – Hallottam az ő hangjában is a fájdalmat. Bár nem voltam átérző, mint Jasper, de el tudtam képzelni mit is érez.

Reggel felesége volt és öt gyermeke. Most két gyereke van, és a felesége a lehető legrosszabbul van.

- NEM! Nem mehetsz el!

Én próbáltam nem figyelni a zokogására. Így is elég nehéz elmennem. Megfordultam és beültem a kocsimba.

Hallottam Esme gondolatait.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.