Nem tudom, hogy mi történt tesin és fizikán. Kábulatban töltöttem a maradék két órámat. A gyomrom remegett, s ha ez még nem lett volna elég, a pillangóim is ide-oda repdestek.
Mire magamhoz tértem, már a kocsiban ültem, s a többiekre vártam. Az órámra pillantva láttam, hogy még csak háromnegyed kettő van.
Türelmetlennek éreztem magam, pedig ha volt valamim, akkor az a tengernyi idő.
Alig telt el egy perc, már be is futott mindenki. Nessie csak vigyorgott, ahogy rám nézett, Jake és Alice pedig beszélgettek.
- Indulhatunk?- kérdeztem.
- Persze- válaszolta Alice.
Hazafelé mindannyian a gondolatunkba mélyedtünk. A gázról le sem emeltem a lábamat.
Öt perc alatt hazaértünk.
Embertempóban, megfontoltan léptünk be a nappaliba. Esme és Carlisle az egyik kanapén ültek. Valamiről beszélgethettek, mert mihelyt megláttak minket, abbahagyták a pusmogást. Carlisle felénk intett, és leültünk a fotelekbe és a kanapéra.
- Ma este nyolckor tehát találkozónk van. Remélem senki nem felejtkezett meg erről.
- De nem ám- hallatszott a bejárati ajtó felől Em hangja- királyság lesz. Egy kis bunyó már igazán hiányzik az életemből.
- Pont erről akartam beszélni. Örülök is, hogy mindannyian megjöttetek- nézett a most érkezők felé Carlisle.
- Nem szeretném, ha bármilyen összetűzésbe keverednénk a falkával. Külön kérek mindenkit, hogy uralkodjon magán, amíg a határnál leszünk. Tudom, nem lesz egyszerű. De emlékezzetek, volt már rá példa, hogy a farkasok segítségét kellett kérnünk. És ők jöttek.
Carlisle jelentőségteljesen Emmett és Jasper felé pillantott. Ők összenéztek, de nem tudtam megfejteni, hogy mi játszódott le kettejük között.
- Alice,- fordult apánk nővérem felé- semmi, ugye?
Alice megrázta a fejét.
- Tudod, hogy így senkinek sem látom a jövőjét. Ha ők is a közelünkben vannak. Nessie jövője is általában a homályba vész. Csak akkor látok valamit, amikor Jake nincs a közelébe.
Carlisle aprót bólintott.
- Reménykedjünk benne, hogy nem lesz semmi probléma.
- Nem lesz, ha ők nem balhéznak- jelentette ki Emmett. Előre féltem, hogy mi lesz, hiszen pontosan ismertem bátyám olykor indulatos természetét. Ha eldurrant az agya, akkor nincs megállás.
- Nem lesz semmi baj,- jegyezte meg Rosie- majd én vigyázok rá.
Emmett erre halkan rámordult, mire Rosalie felkacagott. Ez a jelenet eszembe jutatta, hogy még két órám van a találkozóig. Ismét nagyot rándult a gyomrom. Mintha még enyhe émelygést is éreznék…
Fél órán keresztül győzködte még Carlisle Emmettet, hogy próbáljon majd higgadtan viselkedni, mire Em megunta, és felvonszolta magával szerelmét. El sem akartam képzelni, hogy mit is csinálhattak odafent.
Éppen felálltam volna, hogy felsétáljak a szobámba, amikor Carlisle megérintette óvatosan a kézfejemet.
- Bella, egy percre, kérlek- intett fejével a dolgozószobája felé. Nagyon ritkán megyünk be oda, csak ha valami fontos megbeszélni valónk van. Hirtelen rossz érzés fogott el. Rápillantottam kérdő tekintettel, de ő észrevétlenül a fejét rázta.
A dolgozó ugyan úgy nézett ki, mint mikor Edward élt. Amikor végigpillantottam a falakon, az ismert festmények köszöntek vissza.
Leültem a Carlisle asztalánál lévő fotelbe, ő pedig a hatalmas asztal másik oldalán foglalt helyet. Hátradőlt a székében, és komoly tekintettel nézett rám.
- Bella, Ryan ma bent járt a kórházban- kezdte. A hangja nagyon nyugodt volt, s nem árult el semmit. De az én nem létező szívem ki akart ugrani a helyértől. Fejemben megszólaltak a vészharangok.
- Igen, tudom- mondtam halk, remegő hangon. Ekkor már tudtam, hogy valami baj van.
- Nem tudom, hogy hol is tart a kapcsolatotok. De úgy vélem, a reakciódból kiindulva, hogy van egy két dolog, amit még nem árult el neked.
Nyeltem egy hatalmasat. El sem képzelhettem, hogy mire számíthatok, csak azt éreztem, hogy semmi jó nem fog kisülni a dologból. A külvilág megszűnt létezni, szinte sípolt a fülem a csöndtől, ami Carlisle és köztem beállt.
- Valami baj van, ugye?- kérdeztem kétségbeesett hangon. A lábam remegett, pedig ez nem szokványos egy vámpírnál.
- Attól függ. De tudnod kell, az orvosa vagyok. Köt az a bizonyos titoktartás. És lehet, hogy nem is szeretné neked elmondani.
Megfordult velem a világ. Hirtelen nagyon dühös lettem Ryanra.
Én őszinte voltam hozzá, elmondtam, hogy miféle vagyok, beavattam a családom titkaiba.
- Bella, kérlek, nyugodj meg. Pont ezért akartam veled beszélni. Úgy gondolom, hogy tudnod kell róla, már a kialakult helyzet miatt is. Nem tisztességes, amit most teszek, de ezt kettőtökért csinálom.
Kissé megenyhültem.
De visszajött a remegés, s már az egész testemben éreztem. Félelem járta át minden porcikámat.
- Akkor gondolom, szeretnéd tudni.
Bólintottam. Semmire nem voltam felkészülve, de vágytam az információra.
- Ryan beteg. Cisztás fibrózisa van.
Értetlenül néztem apámra. Fogalmam sem volt, miről beszél.
- Ez a betegség a külső elválasztású mirigyek recesszív módon öröklődő megbetegedése. Leggyakrabban a tüdőt, hasnyálmirigyet, májat, beleket, arc és homloküregeket és a nemi szerveket érinti. Ryannél a tüdőt támadta meg.
Magam elé bámultam. Nem is fogtam fel, hogy mit mond Carlisle. Egy perc után eszméltem föl.
- Mit jelent ez az egész? Mire számítsak?- kérdeztem, előre félve a választól.
- Nos, Ryan szervezete erős és fiatal. Viszont már most látszik a felvételeken, hogy a tüdeje olyan, mint egy 80 évesnek. Tudnod kell, hogy azok az emberek, akik ebben a betegségben szenvednek, nem élnek sokáig. 30-35 éves korukban meghalnak.
Amikor Carlisle kimondta a súlyos, nehéz szavakat, beszűkült körülöttem a világ. Nem érzékeltem semmit. Csak a gondolataimat hallottam, amik ide-oda cikáztak.
Ez nem lehetséges. Nem halhat meg. Épp, hogy megtaláltam, máris elveszítem. Őt nem engedem. Nem hagyhatom, hogy megtörténjen.
Mikor magamra találtam, Carlisle az ablaknál állt, s gondterhelt arccal kifele bámult.
- Nem mondtál el mindent, ugye?- kérdeztem csendesen.
- Ryan nem fogja megérni már a huszonötödik életévét sem. Nagyon előrehaladott állapotban van. A tüdeje le van gyengülve.
Lehunytam a szemem. Ezt még a legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam.
- Mennyi időnk van?- kérdeztem kétségbeesve, kissé hisztérikus hangnemet megütve.
- Nem tudom. Egy év, esetleg kettő. Az a baj, hogy eddig nem a megfelelő kezelést kapta. Pedig az édesanyja is ebben halt meg.
Teljesen összeomlottam. Azt hittem, hogy még rengeteg szép évem van hátra Ryan mellett, de ez most elveszni látszott.
- Bella, megteszem, ami tőlem telik. De nem ígérhetek semmit. Át kell gondolnunk ezt, együtt.
Az órára pillantottam. Egy órám maradt vissza. Lassan indulnom kellett.
- Mennem kell. Köszönöm, hogy elmondtad.
Lassan felálltam, s kitámolyogtam az ajtón. A folyosóra érve Aliceba ütköztem. Azonnal a karjai között találtam magam.
Égett, bizsergett a szemem. Könnyek nélkül, hangtalanul zokogtam. Kétségbe voltam esve, fogalmam sem volt, hogy mihez kezdhetnék.
- Nem lesz semmi baj. Hidd el, találunk valami megoldást.
- Nem látod a jövőjét, ugye?- kérdeztem elhaló hangon.
- Annyira sajnálom Bella, de semmi. Talán ha találkoztok délután, megpróbálhatok rátok hangolódni. De nem ígérhetek én se semmit.
Hálásan néztem Alice szemeibe. Nála jobb barátnőt el sem képzelhettem volna.
- Ki tudja még?- kérdeztem.
- Esme. Más nem. Ezt rátok bízta Carlisle. Ha akarjátok, megmondhatjátok bárkinek a családban.
Bólintottam.
- Felmegyek készülődni- intettem a fejemmel az emelet felé.
- Segítsek?- ajánlkozott Alice.
- Hálás vagyok, de azt hiszem, kicsit egyedül akarok lenni.
Óvatosan lépegettem felfelé a lépcsőn. Szédültem, minden porcikámra ólom súly nehezedett. Lassított felvételként érzékeltem minden egyes mozdulatomat, levegővételemet, pislantásomat. A szobámat elérve halkan sóhajtottam. Belépve azonnal az ágyhoz indultam. De még mielőtt lekucorodhattam volna rá, a zsebemben rezzent egyet a mobilom. Előhalásztam.
Ryan volt az.
A tisztáson akart találkozni.
Nem értettem, miért. Aztán eszembe jutott, hogy ma mit tudtam meg, s lehet, hogy ő is ezt akarja velem közölni. Ezen kicsit felbátorodva kezdtem vetkőzni, majd öltözni.
Mikor végeztem, a tükör elé álltam, hogy megnézzem magam. Sápadt voltam, de semmi különös nem volt rajtam. A lépcsőn már bátrabban mentem lefelé, de mielőtt elindultam a lépcsőn, szerettem volna kérdezni valamit apámtól.
A nappaliban Esme és ő ücsörgött. Mivel Esme tudta, hogy mi a probléma, nem volt miért titkolóznom.
- Carlisle, lehet még egy kérdésem?
- Persze Bella. Látom jobban vagy.
Aprót bólintottam.
- Ryan mióta tudja? Mármint azt, hogy mennyi ideje van hátra.
- Ma tudta meg ő is.
Halkan felsóhajtottam. Már értettem, miért nem mondta meg. Nem tudhatta, hogy ennyire kevés ideje van hátra. De Carlisle kitűnő diagnoszta. Így már biztosra mehettek mindketten.
A kocsiba alig ültem be, máris a gázra tapostam.
Ott akartam lenni a tisztáson, látni akartam, érezni, ameddig csak lehet. Nem érdekelt már, hogy vámpír vagyok, ő pedig ember. Az zakatolt a fejemben, hogy nem halhat meg. Még nem.
Az elsuhanó fák között megnyugodtam egy kicsit. Már kiértem Forksból, s így még inkább rátapostam a gázra.
Mikor rákanyarodtam a földútra, lassítottam egy kicsit, de nem akartam egyetlen percet sem veszíteni. Akármennyi időnk van is hátra, azt mind vele akarom tölteni.
Láttam, hogy az ezüst Volvo már ott parkol a fák között. Hevesen dobogni kezdett a szívem. Nagyon gyorsan ideért. Lehet, hogy a kórházból haza sem ment…
Leparkoltam a kocsija mellé, és villámgyorsan kiszálltam.
Azonban a tisztás felé vezető ösvényen már sétáltam. Át akartam még gondolni pár fontos dolgot. Eldöntöttem, hogy ha elmondja, akkor is megmondom, hogy már tudtam róla. Ha viszont nem beszél a betegségéről, akkor én fogom felhozni a témát.
Abban pedig egészen biztos voltam, hogy mellette akarok lenni, egészen a végig. Tudtam, hogy nem fog meggyógyulni, de találhattunk más megoldásokat is.
Tehát akárhogy is alakulnak a dolgok, nem hagyom cserben.
Láttam, hogy a tisztáson áll. Nem láttam a tekintetét, mivel lehajtott fejjel, mozdulatlanul meredt a föld felé. Én karba tett kézzel közeledtem felé. Nagyon lassan mentem, de azért egy kis neszt mindig adtam, hogy ne ijedjen meg, tudja, megérkeztem.
Nem tudtam, mire is számíthatok. Lehet, hogy dühös lesz, tombolni fog. De ezt kizártam rögtön az elején, ahhoz túl jól ismertem már Ryant.
Ahogy közeledtem, megcsapott az a finom, lágy illat. A torkom nem kapart, de azért végigbizsergette az egész testemet. Hallottam, hogy ver a szíve, hogy kapkodja az éltető oxigént. Most tűnt csak fel, hogy a többi emberhez képest mennyire hangosan, és szaporán veszi a levegőt. Erre elszorult a torkom. Vajon meddig bírja öreg tüdeje, s mikor adja fel a harcot?
A bőre sápadt, szőkés haja kuszán állt.
Egy méterre megálltam előtte.
- Túl emberi voltál, Bella- suttogta.
Nem tudtam válaszolni. Féltem, elcsuklik hangom.
- Valamit el kell mondanom neked- mondta nagyon halkan. Elszorult a szívem helye. Hát elmondja. Most, hogy biztos benne, mennyi ideje van hátra,elmondja nekem is.
A fejét felemelte, s égő tekintettel nézett rám.
- Meg fogok halni Bella. Egy-két éven belül.
A hangja élesen, tisztán csengett, s ott lebegett még sokáig a levegőben.
- Tudom, Ryan.
Ebben a pillanatban a barna és az aranybarna szem örökre összekapcsolódott. Mindketten közelebb léptünk a másikhoz. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem.
Ryan a karjaiba zárt, én pedig óvatosan hozzásimultam. Felnéztem az arcába, a szeme égett a szerelemtől.
Majd mielőtt ellenkezhettem volna, az ajkát az ajkamhoz érintette. A finom pusziból pedig egyre vadabb, egyre szenvedélyesebb csók lett.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó