Az ötödik napon tartott edzést is a szokott módon kezdtük. Emmett mindig figyelembe véve Edward kérését, kicsit megfuttatott, amolyan bemelegítés-szerű gyakorlatokat végeztetett velem, amit most Carlisle kísért figyelemmel. Mikor ezzel végeztünk, átvette velem az eddig tanult mozdulatokat, amin kedvemre brillírozhattam, majd sor került arra, amit tiszta szívből gyűlöltem: a rögtönzésre.
Az elején, mint mindig, nyikkanás nélkül tűrtem az alattomos csapásokat, és igyekeztem jól teljesíteni. Fejlődtem valamicskét, de nyilvánvalóan nem eleget ahhoz, hogy Emmettel szemben bármiféle esélyem is legyen.
Alig három óra szenvedés után történt az első komolyabb baleset. Éppen remek alkalmam nyílt egy támadásra, amit viszont Emm jó előre megsejtett, és a kelleténél erősebben csapott oda, mire mindhármunk megdöbbenésére úgy nekivágódtam az egyik fának, hogy az óriási recsegés-ropogás kíséretében majdnem kidőlt.
Pillanatokig kapkodtam a levegő után, majd négykézlábra fordultam, és igyekeztem összeszedni magam. Nem gondoltam volna, hogy előfordulhat, hogy egy vámpírnak ilyen jellegű fájdalmai lehetnek, de úgy látszik, tévedtem. A fejem kissé zúgott, és meg-megremegtem. Vámpírráválásom óta nem éreztem magam így szétesve.
-Bella, jól vagy? – aggodalmaskodott Carlisle mellettem.
-Pe…per…sze – nyögtem.
-Jézusom, sajnálom, hugi. Nem akartam, hogy ez legyen – röstelkedett Emmett.
-Ha…hagyd csak. Előfordul – ziháltam továbbra is. Hirtelen siető léptek ütötték meg a fülem. Ó, ne, csak ezt ne…
-Bella?! – hördült fel egyszerre Edward Rosalie-val, és Esmével.
-Jó…jól vagyok. Ne vigyétek túlzásba – motyogtam. Utáltam, ha miattam aggódott valaki, pláne Edward.
-Mi a fenét műveltetek? – szisszent fel szerelmem.
-Elbénáztuk, Edward. Rosszul reagáltunk a szituációra. Főleg én – felelt Emmett bűnbánóan.
-Emmett, ne túlozd el. Én rontottam el az egészet – suttogtam végre akadály nélkül. – Csak egy kicsit nagy volt a lendület.
-De mégis…
-Edward, hagyjuk ezt. Emmett – intettem, miközben feltápászkodtam. – Újra.
-Nem – mordult fel Edward.
-Bella, pihenned kéne. Majd később – csitított Carlisle.
-Kizárt. Én most akarom. Nincs időnk! A Volturi kevesebb, mint három hét múlva itt van! Sehol sem tartok – csóváltam fejem keserűen.
-Nehogy magadat hibáztasd! Ki vagy te, Edward? – ironizált Rose.
-Miért, kicsodát? Emmett mindent megpróbál, rajtam múlik ez az egész.
-Talán… igen – jegyezte meg Carlisle.
-Hogyan? – pillantott rá szúrósan Edward.
-Meglehet, hogy Bella még többet tudna kihozni magából.
-De hogy? Carlisle, te tudod?! – fordultam felé reménykedve.
-Azt hiszem, a válasz kézenfekvő. Kit nem tudott még Emmett, és senki más sem legyőzni harcban?
-Edwardot – felelt Esme készségesen.
-Miért?
-Mert Edward gondolatolvasó – húzta a száját Emmett.
-És mije van Bellának Jane képességén kívül?
Megnyikkantam. Jézusom, mennyire kézenfekvő! Hiszen én is gondolatolvasó vagyok! Miért nem használhatnám harc közben?
-Carlisle, te zseni vagy – öleltem meg fogadott apámat.
-Ugyan, semmiség – vigyorgott. Edward is szélesen mosolygott, és kíváncsi tekintettel nézett rám.
-Akkor megpróbálhatom?
-Most? – nézett nagyot Emmett. – Figyelj, ott van a holnap…
-Nem, én most akarom. Gyerünk – intettem, és határozottan a rét közepe felé indultam. Emmettel szemben helyezkedtem el, támadóállásban.
-Készen állsz, hugi?
-Fogjuk rá – biccentettem, és egy pillanatra lehunytam a szemem, kikapcsolva a kontrollt természetfeletti képességeim irányába.
„ – Remélem, Mackó azért kíméletes lesz Bellával – gondolta Rosalie.
-Szegény kislány. Pihennie kéne – így Esme.
-Kíváncsi vagyok, így mire viszi – töprengett Carlisle.
-Ha Emmett egy ujjal is bántja, esküszöm széttépem – zsörtölődött Edward gondolatban.
-Fogd vissza magad, Emm – bíztatta saját magát nagyra nőtt bátyám.”
-Hallok ám mindent. Edward, te fogd vissza magad, Emmett, te meg viselkedj természetesen – vezényeltem, majd jeleztem, hogy támadjon.
Fura volt elereszteni magam, és hagyni, hogy a pajzsom képességőrző része teljesen leszakadjon rólam. Sokkal könnyebb volt így a harc, mint elterveztem. Emmett már nem tudott meglepni támadásaival, bár még nem tapasztaltam ki nála teljesen, hogy taktikázik, ezért én sem tudtam túl gyakran sikeres találatot bevinni. Feszegettük egymás határait, és határozottan jól szórakoztam. Láttam rajta is, hogy sokkal jobban élvezi így, hogy kihívás van a dologban. Már értem, miért szereti Rosalie-t…
Kettőnk játszmája a vége felé kezdett eldurvulni, hiszen gondolatban igyekezett a türelmem és önuralmam alábombázni, Edwarddal és velem kapcsolatos pajzán gondolatokkal, mire én még inkább próbáltam megleckéztetni drága bátyámat. Na, igen, a testvéri szeretet…
Addig-addig játszottunk egymás idegeivel, míg a végén, tudatomon kívül teljesen elvesztettem a kontrollt a képességeim fölött. Utólag már örülhetek neki, hogy nem Jane-képessége bukkant fel, hanem valami egészen más, általam sem ismert erő vett a birtokába.
Egyszer csak Emmettnek sikerült elkapnia a karom, szelídnek nem nevezhető mozdulattal, de én nem a karomban éreztem a fájdalmat, hanem az egész testemen át. Mintha valamiféle villám cikázott volna rajtam, hogy végül belőlem kijutva Emmettben találjon nyugovóhelyet. Egy pillanat leforgása után Emm, mintha tüzes vashoz nyúlt volna, úgy engedett el engem, és hátrált pár lépést.
-Mi az, Emmett? – néztem rá döbbenten.
-Bella… ez… olyan volt, mintha megráztál volna – hápogott. Mindannyian elképedve néztek rám. De tőlem jobban elhűlve senki sem lehetett.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó