Ez a rövid könyv Stephenie Meyer Breaking Dawn című regényét is feldolgozza.Az ezt követő események csak a szerző kitalációja. Ha bármi hasonlóságot mutat bármely más könyvvel az csak a szerző hibája.
Előszó
„ Anyám óvatosan meglazította a karjaim a nyakán.
-Emlékszel, hogy mit mondtam neked?
- Szeretlek! – suttogtam. Közben a szememben könnyek csillogtak és bólintottam.
Apám és Jacob minket figyeltek.
- Én is szeretlek – mondta és megérintette a medálomat – Az életemnél is jobban!
Megcsókolta a homlokom. Jacob keserűen nyüszített. Anya belesúgott valamit Jacob füleibe. Jacob és apa ugyanolyan rémülten nézett. Még utoljára meg akartam ölelni apát. Felé nyúltam és átvett anyától. Jó szorosan megöleltük egymást.
- Ez az, amit nem mondtál el? – suttogta a fejem felett.
- Aro miatt. – mondta
- Alice?
Bólintott.(…)
- Akkor nincs remény?–Suttogta Carlisle. Nem volt félelem a hangjában. Éppen csak elfogadás.
- Mindig van remény. – morajlotta vissza anyám. - Én csak a saját sorsom tudom.
Megfogta apám kezét. Tudtam mikor azt mondta sorsom mindkettőjükre vonatkozott. Esme Carlisle-hoz ment, és megölelte. Mindenki morajlotta, hogy szeretlek es ég veled. Másra nem bírtam figyelni. Talán ezek az utolsó perceim a családommal. Én szorosan Jacob vállaiba simultam. Nem akartam, hogy lássák mennyire sírok.”
1. fejezet
Nem tudom mikor kezdtem el gondolkodni. De azt már a mama hasában is tudtam, hogy mikor megszületek egy szerető család fog körbe venni. Sajnos azt nem értettem, hogy miről beszélnek (be csak torz hangok jutottak el és, hogy kinek milyen a hangja) de mikor rólam volt szó a mama megsimogatta a pocakját. Ez furcsa mód nekem nagyon jól esett, hiszen tudtam, hogy a mama szeret. Én is szerettem őt és az összes dallamos hangú embert, sőt még a rekedtes hangúakat is. Azt elfelejtettem mondani, hogy a mamát gyakran kirázta a hideg. Ilyenkor az egyik rekedtes hangú ember mellé ült és melegítette. Mikor nagyon melege lett akkor pedig egy dallamos hangú ember ült mellé. Mert a rekedt hangúak forróak, a dallamos hangúak pedig jéghidegek voltak. Ahogy az idő telt két dolog zavaróvá vált. Az első, hogy egyre kevesebb lett a hely, ez azt jelenttette, hogy hamarosan megszületek. De amíg benn voltam minden tagom. Így próbáltam a testhelyzetemen változtatni. Ekkor eltörtem a mamának egy csontját. Nagyon-nagyon szégyelltem magam és sajnáltam is. De néhány nap múlva eltörtem még egyet. Ekkor úgy döntöttem nem mozgok bármi is történjék. A második az volt, hogy amit a mama evett volna azt én nem bírtam megenni. Így mindketten éheztünk. Egyik nap valami furcsa dolog történt. Az egyik rekedt hangúnak támadt egy ötlete miszerint a mama kapott valami furcsa dolgot, amit meg bírtam enni. Ettől a mama jobban lett és én is. De csak egy kicsit. Most már tudott járni ebből lett a baj. Épp ette azt a valamit és történt valami, ami miatt kiesett a kezéből. Lehajolt érte… hirtelen nagyon kevés lett a hely. Megijedtem nagyon. Valami roppanás és a mama elesett volna, ha nem kapja el valaki. Néhány pillanat múlva a mama vízszintes helyzetbe került és elkezdtek kiszedni belőle. Én is próbáltam segíteni magamon. Elszakadt az a valami, ami a hasamon volt. Nem kaptam levegőt. Még gyorsabban kezdtem rágni a védő burkot, ami körül vett. Valaki kívülről segített. Már éppen elfogyott a levegőm mikor kiemelt a mamából.
- Kislány!- szólt
- Renesmee…- suttogta a mama kimerülten és csodálkozva.
Szép hosszú nevet választott nekem. De nekem tetszett. A mamához akartam menni. Ő is azt akarta, hogy nála legyek. Az a férfi, aki tartott oda adott neki. Hozzá bújtam. Magához ölelt. És ekkor megéreztem, hogy pulzál a vére és egyszerűen ínycsiklandozó illata volt. Megharaptam. Az ösztönöm hajtott.
- Megharapta!- kiáltotta a rekedt hangú.
- Rose vidd ki innen!- kiáltott a dallamos hangú férfi.
A sarokból előjött egy lélegzetelállító szépségű lány. Biztos ő volt Rose. Egy törölközőbe bugyolált, majd bevitt egy fürdő szobába ahol megmosdatott. Ott megláttam magam a tükörben. Szép ruhába felöltöztetett. Levitt egy tágas helységbe melynek az egyik fala üvegből volt. Mindenhol a világos színek domináltak, a falakon, a szőnyegen, a bútorokon. Készített nekem enni és megetetett.
- Egyél csak szépen, úgy-úgy ügyes vagy!
Mikor épp befejeztem, gyengéden a vállához emelt és meg akart böfiztetni. Ekkor megláttam egy fiút, aki engem bámult. Gyönyörű volt. A bőre réz színű a szeme barna (szinte már fekete) a haja rövid. De az arca komoly volt. És szomorú. Hallottam, ahogy a mama fenn küszködik. Rose észrevette, hogy itt van még valaki.
- Takarodj innen kutya!- mondta neki szinte sziszegve.
Az igazat megvallva engem nem zavart volna, ha át ad neki. Egy kicsit fáztam. Elképzeltem, hogy a karjaiban vagyok. Véletlenül megérinttetem Rose nyakát. Hirtelen elképedt.
- Miért szeretnél te ennek a büdös korcsnak a karjaiban lenni?
Mert fázom, és összeborzongtam.
- Ó, elnézést erről megfeledkeztem. Miért nincs itt egy valami paplan szerűség, amibe beletehetném.
- Miért nem adod ide nekem? Persze csak addig, amíg hozol neki valamit?
- Hát jól van, de csak addig!- sziszegte Rose.
Rose óvatosan átadott a fiúnak. Ő volt az a rekedt hangú, aki kitalálta mit ennék. Szerettem volna hallani a hangját. Olyan kellemes volt legalábbis számomra. Érdes és mély volt. Ahogy gondolkodtam eszembe jutott a mama. Vajon mi van vele? Felidéztem a képét és a kezem hozzá érintettem.
- A mamád remélhetőleg jól van. Nem sokára láthatod.
- Miért ígérsz neki olyanokat, amiket nem bírsz betartani?- kérdezte Rose.
- Én nem ígértem meg neki, hiszen valószínűleg nem sokára tényleg látni fogja nem?
- Lehet, hogy nem, hiszen neki is ver a szíve és kering a vére. Bella vérszomjas lesz. Nem tudhatjuk nem támad-e rá? Ezért lehet, hogy nem is fogja látni, amíg Bella ezt nem, bírja ezt kezelni.
Most tényleg arról van szó, hogy anya nem bír majd uralkodni magán? Ezért nem láthatom? Ne, ezt nem akarom! Majd ne elsírtam magam. A könnyek már ott csillogtak a szememben.
- Miért sírsz kislány?- kérdezte aggodalmasan a fiú. – Na, ezt jól megcsináltad Rosalie! Most sír miattad!
- Nem én miattam! Te ígértél neki nem lehetséges dolgokat!
- De, csak azért mert kérdezte!- szinte már ordítoztak egymással.
Nagyon meg ijedtem. A hangzavarra lejött az a dallamos hangú férfi is aki az imént segített nekem.
- Miért veszekedtek? Jacob miért nem mentél már el? Nincs már semmi okod arra, hogy itt legyél!
- El kell, hogy szomorítsalak, Edward, de már van! Ne ítélj el ez nem olyan dolog, amit irányítani lehet!- fakadt ki Jacob.
- Ne ezt nem lehet! Hisz ő még csak most született meg! – szólt Edward, és ha lehet még jobban elsápadt.
- Edward, elmondanád nekem is, hogy miről beszéltek?
Igen és nekem is elmondhatnák! A férfi lassan szólásra nyitotta a száját.
- Jacob… bevésődött… Renesmee-vel.- mondta szinte mosolygott.
Min mosolygott? Szeretném tudni! És mit jelent az, hogy „bevésődött”? De most már legalább tudtam az okot, hogy miért nézett engem annyira mikor elsőnek láttam. Most már szerettem volna, tényleg tudni ki kivel milyen családi viszonyban van. Erre rá fogok jönni az elkövetkező időben. Ahogy gondolkodtam rájöttem, hogy biztos van egy apám is, de ki lehet ő? Jelen pillanatban jól éreztem magam Jacob karjaiban. Kellemes meleg volt és teljesen elfáradtam. Éreztem, ahogy lecsukódik a szemem. És ezután semmi. Mikor felébredtem Rosalie fogott, gondosan bebugyolálva egy pólyába. Korán lehetett. Jacob nem volt itt. De viszont volt itt néhány másik ember. Még két nő és három férfi. Akit először megpillantottam az egy apró termetű, rövid sötét hajú nő volt. Olyan tündérszerű. A másik nő is apró termetű volt, de neki hosszú vöröses haja volt. Nagyon kedvesnek tűnt a szív alakú arcával. Aztán megláttam egy férfit, aki hatalmas volt. Nagyobb, mint Jacob. Nem sokkal, de nagyobb volt és rövid sötét hajú. Medveszerű. A szoba másik végén két szőke hajú férfi beszélgetett. Az egyik magas és nyurga volt, tele sebhelyekkel. Az utolsó kicsit alacsonyabb volt, de az arca nagyon komoly. Természetesen mind gyönyörűek voltak. Edwardnak bronzszínű volt a haja, magas és izmos volt.
Minden szempár rám tapadt. Ami először feltűnt, hogy mindenkinek vagy fekete, vagy aranyszínű volt a szeme, esetleg a kettő között ingadozott. Nagyon meg zavarodtam. Most ki kicsoda? Kik ők? Kérdeztem Rosalie-t.
- Ő Alice, – mutatott a fekete hajú nőre – Esme, –vörös hajú nő- Emmett, - a hatalmas férfi – Jasper, - a sebhelyes – és Carlisle! – ezzel be is fejezte a bemutatásukat.
Ok, legalább tudom ki kicsoda.
- Rosalie, kedvesem ide adnád egy kicsit? – kérte Esme.
- Persze.
Oda adott neki. Alice pedig egy ruhát és egy fényképező gépet hozott.
- Öltöztessük át! – szólt és táncolva oda jött hozzánk. – utána majd készítek róla egy képet! – és rám kacsintott.
- Készítünk neked egy albumot, amibe benne lesz, hogy hogyan fejlődtél! Jó?
Persze, hogy jó! Egy album csak rólam? Alice ötlete volt vajon? Végül is mindegy. A lényeg, hogy igazam lett tényleg egy szerető család vesz körbe. Közben láttam, hogy Carlisle ki ment a szobából. Most jött vissza. A kezében egy mérőszalag volt.
- Ugye nem bánod, ha meg mérlek? – kérdezte, a szemében közben a kutatás vágya égett.
Persze, nem bánom. Megérintettem. Egy kicsit meg ijedt.
- Ezt, hogy csináltad…? - kérdezte kerekre tágult szemekkel.
Nem tudom. Ráztam a fejem és felvontam a vállam. Ezt meg értette. Óvatosan megmért. Mindent megjegyzett. Esme karjaiban is jól éreztem magam. De hol van Jacob? Megkérdeztem Esme-t.
- Jacob hol van? Elment, mert beszélnie kellett valakikkel. Nyugodj meg, nem sokára visszajön!
Fellélegeztem. Alvás közben megéheztem. Megkordult a gyomrom. Rose mintha csak erre várt volna kiment a szobából és pár pillanat múlva visszatért a cumis üveggel. Oda adta Esme-nek és ő óvatosan megetetett. Mikor befejeztem, megböfiztetett. Ekkor a mama eszembe jutott. Felidéztem a képem róla és megkérdeztem Esme-t.
- A mamád jól van. – mondta szűkszavúan.
Ebben a pillanatban megérkezett Jacob. Láttam, rajta valamit el akar mondani. Nagyon mosolygott. Szinte ragyogott. Olyan volt, mint a Nap. Örök és állandó.
- Jó reggelt! – köszönt illemtudóan – Minden rendben van! Sam falkája megígérte, hogy ne fogják bántani Renesmee-t mert ő már a falkához tartozik. És bízhatunk bennük, mert attól még, hogy elszakadtunk egymástól még egy család vagyunk. Nem okoznánk fájdalmat egymásnak.
Szóval elment beszélni valakikkel, akik bántani akartak engem, és most már nem akarnak, mert Jacob bevésődött velem. Ez azt jelenti, hogy hozzá tartozom? A szobából mindenfelől meg könnyebbült sóhaj hallatszott. Esme átadott Rosalie-nek és megfogta Carlisle kezét és ki mentek a szobából valamerre fel az emeletre. Emmett és Jasper leültek a TV elé és meredten nézték. Alice és Rosalie arról kezdtek el beszélni, hogy mindennap képet fognak készíteni rólam, hogy semmiről se maradjon le anya. Szerettem volna megint Jacob karjaiban lenni. Tőle meg mertem volna kérdezni, hogy ki az apám. Elképzeltem és Rosalie bőréhez nyomtam a kezem.
- Renesmee, miért mennél te ehhez a korcshoz?- kérdezte Rosalie
Miért, ne hiszen én szeretem őt. Erre egy picit elpirultam, éreztem, ahogy a forróság elönti a bőröm. Rosalie meg békült lehet, hogy azért mert elpirultam, de lehet, hogy a rá négy keményen néző szempár miatt. Oda ment Jacob- hoz és át adott neki. Ekkor megkértem Jacob-ot mennyen egy kicsit arrébb.
- Ki vihetem Renesmee-t egy kicsit a friss levegőre?- kérdezte fesztelenül.
Amíg elfordultunk lejött Esme és Carlisle.
- Igazándiból arra szerettelek volna megkérni Jacob, hogy vigyázz, rá mert én szeretném a többieket elvinni. Egy meglepetést készítünk Bellának. Vagyis mind a kettőjüknek. – mondta Esme.
- Van, egy kis házikó nem túl messze innen azt alakítjuk át egy kicsit!- mosolygott Carlisle.
Mindenki helyeslően bólogatott.
- Várj, felmegyek és mondom Edward-nak! – próbálta húzni az időt Rosalie.
- Nem kell mi már szóltunk neki! – mondta Esme. Miközben sokat mondó pillantásokat küldött Rosalie felé. Rosalie értette a célzást és ment velük.
Csak Carlisle nem. Neki be kellett mennie a kórházba dolgozni. Jacob és én így ketten maradtunk. Megkérdeztem tőle, hogy ki az apám?
- Edward! – felelte szinte nevetve.
Az apám Edward? Bár mondjuk, hasonlítok rá az biztos. Az apára vagy anyára hasonlítok jobban?
- Mind a kettőjükre. Az arcod és a hajad leginkább Edwardra emlékeztet, de a szemed, a szemed az Belláé. Az övé is ilyen szép barna. – aztán egy ujjával gyengéden végig simított az orrom vonalán.
Rájöttem mit érzek iránta. Szeretem. Teljes szívből, és lélekből. És addig, amíg élek ezt érzem a szívem mélyén. Persze mindenkit szeretek, de őt valahogy máshogy. Mit érzel irántam? Kérdeztem tőle egy kicsit elpirulva. A mosoly lefagyott az arcáról. Komoly lett.
- Olyan dolgot kérdezel, amit nagyon nehéz elmondani. Túl nehéz. Persze lehet olyan közhelyeket mondani, hogy szeretlek. De ez nem teljesen igaz. Mert annyira szeretlek, hogy azt kimondani is nehéz. Leírni se lehet. Erre nincsenek szavak.
Olyan jó ezt hallani. Ő itt van nekem és én itt vagyok neki. Teljes szívvel-lélekkel. Megpróbáltam úgy mozogni, hogy elérjem az arcát. Mikor sikerült egy puszit nyomtam az arcára. Ő óvatosan megölelt.
- Szeretlek, Nessie!
- Hogy hívtad az előbb? – kérdezte az ajtó felől valaki.
Mikor megfordultunk, láttuk, hogy Alice és Rosalie áll ledöbbenve az ajtóban.
- Azt kérdeztem, hogy hívtad az előbb? – kérdezte Rosalie.
Ajjaj, egy kicsit idegesnek tűnik.
- Adtam neki egy becenevet. Mert olyan hosszú nevet adott neki Bella. Miért? Nem logikus, hogy valamikor valakitől ne kapjon egy becenevet?
- Bella nem mondta mi legyen a beceneve, Rose. – szólt közbe Alice.
- Nem, ez igaz. De akkor is valaki akkor Bella adhat becenevet Renesmee-nek.
- De miért? Én nem vagyok szerinted olyan fontos neki, mint az Bella vagy Edward? – Kérdezte remegő karral Jacob.
- Fékezd magad Jacob! – szólt rá elég hangosan Alice – Tudod, mit add ide Nessie-t!
- Na, ne már te is? – tajtékzott Rosalie.
Jacob átadott Alice-nek.
- Jól van most pedig ti kimentek és elintézitek normálisan! Nem lesz semmi baj!
Furcsa mód hallgattak rá. Kimentek és már nem hallottam, hogy veszekednének. Majd visszajöttek. Nem látszott, hogy megbeszélték volna a problémáikat.
. És most Jacob elmondanád nekünk is, hogy honnan találtad ki azt a becenevet?
- Reggel mikor kinn voltam Leah és Seth is látta Nessie-t. Azt gondolta Leah, hogy olyan aranyos akár a Loch-Ness-i szörny. Ebből találtam ki. Nem volt nehéz! – És mosolygott olyan szélesen, hogy attól féltem mindjárt szétszakad az arca.
De nem szakadt. Mikor oda néztem mintha Rosalie is mosolygott volna, de csak egy futó pillanatig. Viszont Alice mosolygott tényleg szívből. Nekem is mosolyognom kellett. Végül is jó pofa név és nekem tetszik. Kezdtem megéhezni. Szóltam Jacob-nak, hogy adjon át Alice-nek.
- Nessie át akar menni hozzád Alice! – odament Alice-hez, és átadott neki.
- Mit akarsz Nessie? – kérdezte.
A gyomrom válaszolt helyettem. Alice mosolya felragyogott. Ki vitt a konyhába, és benyúlt a hűtőbe és kivett egy cumis üveget, amibe valaki gondosan beletette a vért. Most már tudtam mit eszek. Nem zavart. Hisz ezt az emberek önként adták és nem halt meg senki miattam. Mikor befejeztem, Alice megböfiztetett. Felvitt kicserélte a pelenkámat. Utána visszavitt a többiekhez. Mire vissza értünk ott volt mindenki. Persze apát és anyát kivéve.
- Na, hogy áll a ház? – kérdezte Alice.
- Ó, nagyon jól! Holnap már csak az utolsó simítások vannak hátra! – mosolygott Esme - Edward, nem jött le? – kérdezte aggodalmasan.
- Nem, még nem is látta Nessie-t! – a becenevem hallatára senki se lepődött meg. Rosalie vagy Jacob biztos beszámolt nekik róla. Láttam, hogy Esme nagyon aggódik apám miatt.
És mi lenne, ha én mennék fel hozzá? Tettem fel a kérdést Alice-nek.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó