Egy szobába vezettek be.

Jobb volt, mint a cellában, bár kicsit sem barátságosabb. Sötét volt, és a bútorok olyanok voltak, mintha ősidők óta nem történt volna felújítás. Persze mit is várok, én? Akit erőszakkal tettek azzá, ami, és nem önszántamból vagyok itt? Nem várj semmit, akkor nem csalódhatsz!

Félix szabályosan belökött az ajtón, és rám kulcsolta azt. Micsoda vendégszerető család!

A szobában egy ágy volt, egy szék és egy asztal. Mind fából volt kifaragva. Az asztal kicsi volt, a szék és az ágy kényelmetlennek tűnt. Nem mintha akármelyikre is le akarnék ülni…

Perceken belül hangos sikítást hallottam odalentről. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek mi történt. Nem hiába vezették be Giannát abba a terembe.

Valamilyen szinten sajnáltam őt. Biztos elhitették vele, hogy ő is családtag lesz, és azért mosolygott. Aztán jött a hideg zuhany.

Kíváncsi voltam, hogy hol van Jasper. Elengedték, vagy megint a börtönben van? És velem most mi lesz? Csinálnak valamit, vagy csak bezártak ide, és várjak? Minden annyira… érthetetlen. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy most mi történik, és miért.

Azt kívánom bárcsak megérteném legalább egy kicsit! Egy egészen kicsit. Arót ismerve minden okkal történt. Mindennek van magyarázata, méghozzá logikus. Bárcsak hallanám a gondolatait! Hogy legalább egy kicsit értsek abból, amiből semmit nem tudok felfogni.

De nem hallom a gondolatait, és nem értek semmit, mert én csak egy eszköz vagyok, amivel Aro kedve szerint játszhat. Mint egy bábu… egy marionette-baba. Akit ide-oda rakosgatnak, és nem szólalhat meg, mert nem tud.

Vajon nekem lenne bátorságom… energiám megszólalni? Kiabálni és ellenkezni, úgy, ahogy szívem szerint tenném? Veszekedni és nem törődni a következményekkel. Ordítani, és mindent az arcába vágni, amit csak akarok. Meg tudnám csinálni? Vagy… meg merném csinálni?

Nem félve, hogy mi lesz a következmény, nem aggódva amiatt, hogy esetleg Jasper lent van, és őt büntetik az én hibámból. Nem félve, nem aggódva, hanem szívem szerint lenne-e merszem cselekedni?

Bár semmi kedvem nem volt hozzá, mégis leültem az ágyra. Meg se lepődtem, hogy kemény, és olyan kényelmetlen, amin még soha nem ültem. Ki vagyok merülve. Érzem, hogy az a kevés erő, amit kaptam lassan, de biztosan eltűnik, és megint használhatatlan leszek. Már úgy érzem, nem csak testileg, de szellemileg is fáradt vagyok.

Aludni…

Eldőltem az ágyon… Már arra se volt erőm, hogy tartsam magam. Reménytelen. Azt hiszem annak éreztem ezt az egész helyzetet. Reménytelennek és kilátástalannak.

Sokáig nem gondoltam semmire, mert nem tartottam értelmét. Állandó köröket lefutni, és arra kilyukadni, hogy a helyzetem nem túl fényes, nem volt épp szórakoztató.

Nem tudom mennyi idő telt el, de végül értem jöttek. Az ajtó kicsapódott, vagy inkább bevágódott. Azt hiszem az a helyesebb. Rita lépett be, és Félix. Ők lesznek az állandó kísérőim, vagy mi? Rita rögtön megérintett. Olyan volt, mintha nem történne semmi. De nem hallottam senki gondolatát, és nem éreztem az érzelmeket. És annak ellenére, hogy olyan volt, mintha semmit nem is csinálna Rita, tudtam, hogy csinál. És zavart, hogy annyira természetesen érint meg. Én ezt… nem szeretném.

Félix egyszerűen felrángatott az ágyról.

- A Mester vár! – kiáltotta, majd durván talpra állított. Hát ne is számítsak valami emberibb érzésre, ugye? Se együttérzésre, se részvétre, sajnálatra meg szeretetre, esetleg barátságra már ne is merjek gondolni. Ennyi jut nekem!

Alig bírtam menni, de mentem. Mentem, mert muszáj volt, és mert, rángattak. Mert menni kellett. Most egy másik terembe vittek. Ez barlangszerű volt és bútor nélküli. Nem volt se villany, csak néhány kicsi ablak.

- Bella, kedves! De jó körünkben látni! – kiáltott fel Aro, de üdvözlő szavaival ellentétben az arcáról nem ezt lehetett leolvasni. Inkább a pokolba kívánt, mint ide. - Tessék! – mondta majd felém dobott egy rongykupacot.

Legalábbis én annak néztem, és csak akkor jöttem rá, hogy mi, amikor magam elé tartottam. Köpeny. Méghozzá olyan, amit mindenki más visel.

- Én… - Nem tudtam, hogy mit mondjak. Mintha a köpeny több jelentéssel bírna, és nem csak egy ruhadarab lenne. Mintha azt fejezné ki, hogy oda tatozom, és már nem is szakadhatok ki. - Én nem szeretném hordani – mondtam, de a hangom egyáltalán nem volt olyan határozott, mint szerettem volna. Gyenge voltam.

- Senkit nem érdekel, hogy mit szeretnél Bella, kedves – mondta Aro szarkasztikusan, és egy gúnyos mosoly volt az ajkain.

Ennyit a szabad akaratomról… Ennyit az önállóságról. Vajon, ha nem venném fel, mit csinálna? Megölne? Vagy erőszakkal rám adná? Vagy ha most ellenállok, akkor nem is kell hordanom?

- Vedd fel! – kiáltott Aro, amikor meglátta, hogy habozok. – MOST! – ezt már jóval hangosabban mondta mint eddig.

És mit is csinálhattam volna? Felvettem a köpenyt, és mintha hallottam volna a zár kattanását. A saját bilincsemét…

Aludni…

Még mindig a teremben voltunk, és Rita még mindig fogott. Örökké ezt fogja csinálni? Soha nem lesz egy perc nyugtom se?

Zajt hallottam. Elég messziről, de ez határozottan zaj volt. Méghozzá vagy hatvan láb zaja. Hallottam, hogy egy nő magassarkúban tipeg, és határozottan beszél a tömeghez.

Még egyszer körülnéztem a teremben. Vajon miért nem ismertem fel? Hogy lehet, hogy elfelejtettem? Itt voltunk Edwarddal egy pár évvel ezelőtt. Bár most több száznak is tűnt. Mintha azokat nem is én éltem volna meg, hanem egy másik Bella… És csak kölcsönbe kaptam az emlékeit.

- Én… nem… - hebegtem. Nem kényszeríthetnek, ugye? Nem erőszakolhatják rám, amikor nem akarom! Én… nem így lettem tanítva! Én maradni akarok az, aki vagyok! Nem!

De még rosszabb lett, mert éreztem, hogy a szomjúság feltör bennem, és szinte sikít azért, ami ellen az eszem és a szívem annyira tiltakozott. Nem akarom, nem tehetik ezt!

- Nem akarom! – kiáltottam hisztérikusan, és éreztem, hogy nem is egy szempár rám szegeződik. Nem érdekel. Nézzenek, ha akarnak! – ÉN nem leszek gyilkos! – kiáltottam, és Aro felé fordultam.

- Senkit nem érdekel, hogy mit akarsz. – De ez nem Aro volt. Caius olyan nyugodtan és lassan ejtett ki a szavakat, és mégis annyira határozottan, hogy akaratlanul is abbahagytam a kezdődő hisztériát.

Végem van…

Aludni…

És mégis tovább létezem. Mielőtt beléptek volna azok az emberek Rita elengedett. És én nem értettem, hogy miért enged el… Már nem tartják fontosnak, hogy senkitől ne vegyem el az erejét? Már senkit nem érdekel, hogy mit szívok el, és kitől?

Mégse hallottam senki gondolatait. Csak egy ismeretlen női hangot…

Folyamatosan ismételgette, mint a mantrát, és nem is engedte, hogy más az eszébe jusson. Csak a nevem… Lehetséges érintés nélkül fenntartani a pajzsot? Meg tudja csinálni? Nagyon úgy nézett ki, hogy igen, mert továbbra is csak a nevem zümmögött a fejemben. De nem sokáig hallgathattam, mert belépett Heidi vagy harminc ember kíséretében.

Nem akarom! Nem! NEM! Éreztem, hogy a testem küzd az akaratom ellen. Megfeszült minden egyes izmom, és a méreg a számban lassan elviselhetetlen lett.

Nem! Magamon kívül cselekedtem. Félig leguggoltam, és már majdnem elkezdtem szaladni…

Nem…

Aztán mégis…

Aludni…

Gyilkos vagyok. Bűnösnek éreztem magam, és nem értettem hogy is lehet ez. Én nem így lettem tanítva. Engem nem így „neveltek”. Rita megint odajött hozzám, és megérintett. Ismét természetesen és lazán, de engem megint felidegesített. Kényszerítve vagyok mindenre, és semmit nem cselekedhetek azért, mert akarom… Vagy, mert kedvem van hozzá…

És még le se tagadhatom bűnöm, mert biztos voltam benne, hogy a szemein rubintként csillognak. Egy vörös szempár, amiben örökké ott lesz a megbánás.

- Zafrina! Légy oly kedves, és vezesd Bellát a szobájába! Rita! – Aro kérése nem kérés volt, hanem világos parancs.

A magas nő jött oda hozzám, akit már láttam egyszer. Karon fogott, és elkezdett kifelé vezetni a csarnokból.

Azt kívántam bárcsak soha többé nem kéne visszajönni! Hagyjanak békén, egyedül! De amennyire akartam, hogy egyedül legyek, annyira tudtam is, hogy soha nem fognak békén hagyni. Biztos, hogy Rita pajzsa végig rajtam lesz, nehogy egy erőt is átvegyek.

Amint Zafrina biztos volt benne, hogy senki nem lát, elengedett, és csak némán lépkedett mellettem. Valahogy jól esett, hogy nem érint meg. Mindenkinél annyira természetes az érintkezés, és, hogy nála ez nem volt követelmény, jobban éreztem magam. Ha csak egy kicsit is…

Hallottam, hogy felsóhajt, majd lehajtja a fejét. Folyamatosan a köpenyét babrálta, úgy mint lent a kivilágított csarnokban. Eltartotta magától, és undorodva nézte. Ez vajon csak a ruhadarab miatt van, vagy a jelentése miatt?

Nem mertem megkérdezni. Nem ismerem őt, és nem tudok róla semmit. Bár eddig ő volt a legszimpatikusabb az összes volturis közül…

Tovább haladtunk, némán és lassan. Folyosókon, és járatokon mentünk végig, amire nem is emlékszem, ahogy ide jöttünk. Annyira lekötöttek a gondolataim, hogy nem is néztem magam köré? Valószínűleg.

Kérdezni akartam. Kérdezni és válaszokat kapni, hogy legalább valami biztos legyen. De nem kérdeztem, és tudatlan maradtam.

Zafrina lassított, és egy ajtóra mutatott, közvetlenül előtte. Az önkéntes börtönöm ajtaja. Kétlem, hogy Zafrina a szobámba is utánam jönne. Kinyitottam az ajtót, és beléptem a barátságtalan szobába.

- Jó éjszakát, Bella Cullen! – mondta Zafrina majd elfordult, és ismét lefelé ment.

Hát ez ironikus!

Mint valami kedveskedés, de mégsem az! Mert az én esetemben lehetetlen az alvás. Ne csináljanak úgy, mintha ezt nem tudnák! Már csak az hiányzott volna, hogy

!

Ez az egész olyan mint egy rossz vicc. Egy szörnyen rossz vicc. Bárcsak pár perc múlva felébrednék, és kiderülne, hogy az egész csak egy iszonyatosan rossz álom volt! De túl sokszor kívántam már ezt, hogy tudjam, ez nem álom! És nincs semmi, ami akár csak egy kicsit is enyhítene a helyzet szörnyűségén.

Annyi mindent szeretnék, és annyi minden nem fog megvalósulni, mert nem lehetséges…

Becsaptam az ajtót, és ledőltem az ágyra. Az még mindig kényelmetlen volt, de a célnak tökéletesen megfelelt. Ahhoz, hogy csak legyek, akár a padló is tökéletes.

Mintha még ezzel is kínozni akarnának! Mintha hangsúlyoznák, hogy soha nem szabadulok, vagy csak, hogy akkor van rám szükség, amikor hívatnak. Akkor az esetemben akár

is lehetne, mert úgysincs semmi hasznom. Semmi értelmeset nem fogok csinálni, csak leszek, és teljesítem a… hát, a parancsot. Már szánalmasnak érzem magam. Már rosszabb, mint a baba…

Rúgj belém még párszor, nem szenvedtem eleget, igazad van! Bár, ha jobban belegondolunk még csak most jön az igazi szenvedés. Az igazi gyötrődés…

De… ha esetleg Jaspert tényleg elengedték, akkor van némi esély. Talán értem jönnek, és akkor nem kell itt maradnom örökre. Lehetséges, hogy Aro megtartotta a szavát. Eddig… végül is igen. Azt mondta, hogy hét év múlva jön, hát tényleg csak hét év múlva jött le hozzánk. Eddig nem hazudott… Most lehet, hogy nem mondott igazat? Vagy csak ilyen apróságokban tarja meg a szavát, másban nem?

Kérdések… Ezer és ezer kérdés, és egyre sincs válasz! Legalább valami jelet kapnék… vagy utalást. Valami… akármit, ami arra enged következtetni, hogy Jaspert igenis elengedték, engem meg békén hagynak.

Még a Cullen nevet is rossz volt hallani… Annyira hiányzik a család. Mindenki egytől-egyig. Ha csak egy percre láthatnám őket… Vagy lehet, hogy sokat kérek. Csak egy pillanatra!

Cullen!?

Honnan tudja, hogy Cullen vagyok? Honnan tudja, hogy ez lenne a nevem? Mondjuk lehet, hogy hallott a vegetáriánus családról… De akkor miért nem feltételezi, hogy Denali vagyok? Tudja, hogy Cullen lennék! Akkor Zafrina ismeri a családot!

Ismer mindenkit! Tudta, hogy Jasper, az… Jasper. És akkor ő tud mindent! Tudja, hogy hol van, és, hogy mi ez az egész. Hogy milyen olcsó játékot játszik Aro! Zafrina mindent tud!

Beszélnem kell vele!

Az ajtóhoz rohantam, és fel akartam tépni… De az ajtó zárva volt.

Kezdeti örömömet rögtön felváltotta a közömbösség. Hát persze! Miért is vagyok meglepve? Elvégre én csak egy beszélő trófea vagyok a tökéletes gyűjteményben. Visszamentem az ágyra és ismét ledőltem rá.

Aludni…

Nem hívatott. Nem szólított senki, nem jöttek értem, csak be voltam zárva, és én továbbra is feküdtem. Ennyi erővel a börtönbe is le lehetne vinni. Ott se csináltam mást csak feküdtem. Egy idő után még a saját magam társasága is unalmas lett. Ugyanazokat a köröket futottam le elméletben. Egyre biztosabb lettem, hogy Zafrina ismeri a családot, mert más megoldást nem találtam rá.

És mivel se könyv nem volt a szobába, se semmi más, ezért csak gondolkodni lehetett. Elméletek, amiről nem tudok senkivel beszélgetni. Elhatározások, amiről senkinek nem tudok beszámolni. Kis titkok, amiket olyan szívesen megosztanék mással. Ez a legrosszabb. Amikor hiába vagy társaságban, magányos vagy, mert nincs senkid, akivel jól éreznéd magad.

Másfél hét múlva hallottam egyáltalán valami hangot az ajtóm közelében. Két hét múlva nyílt ki az ajtó, és vitt le megint abba a halálterembe.

És olyan érzés fogott el, ami erősen hasonlított a reménykedéshez. Beszélni szerettem volna Zafrinával. Feltétlenül.

Mert biztos voltam benne, hogy mindent tud, és én is tudni akartam! A bizonyságot azért, hogy engedelmeskedjek, vagy, hogy hagyjam az egészet. Hogy Jasper biztonságban van-e. Tudni akartam.

Ugyanaz játszódott le, mint két héttel ezelőtt. Rita megint megérintett, és Félix megint kivezetett. Heidi ugyanúgy magassarkúban tipegett, és Aro se lett kedvesebb.

És most mégis más volt az egész, mert én most nem ellenkeztem az ösztöneim ellen. Most fontosabb dolgokkal voltam elfoglalva. Reméltem, hogy Aro megint megkéri Zafrinát, hogy kísérjen fel. Hogy megkérdezzek mindent, amit csak akarok.

- Rita! – Aro a fejével felém intett, néma üzenetként, hogy kísérjen fel.

Nem! Én Zafrinával akarok menni! Kétségbeesetten néztem Zafrinára, és ő is engem nézett. Az ő szemeiben inkább csak lemondás volt, és reménytelenség. Nem akartam menni! Ha megyek, akkor csak Zafrinával! Rita húzni kezdett kifelé, én meg folyamatosan visszatekintettem arra a nőre, aki mindent tud, de semmit nem tud elmondani, mert nincs rá lehetősége.

Aludni…

Megint egyedül voltam a szobámban, és már az ajtót se próbáltam kinyitni. Úgyis be van zárva, akkor meg minek? Csak feküdtem és szidtam Arót, amiért nem Zafrinával küldött fel.

Szidtam Ritát, amiért nem bír békén hagyni. Az egész helyzetet elátkoztam, amiért még a legapróbb jó se történik velem.

Azt hiszem Aro a legnagyobb hibás. Hisz ő zárt be, és ő nem enged el. Csak azt nem értettem, hogy Marcus meg Caius miért hagyják neki? Ennyire természetes, hogy ő mond meg mindent? Hogy csak az ő szava érvényesül? Hogy minden úgy van, ahogy ő akarja?

Ez annyira… igazságtalan. Ebben semmi logikus nincs!

És már megint oda lyukadtam ki, hogy Aro kegyetlen, nekem meg még esélyem sincs ezen változtatni.

Nem akartam megint lefutni a köröket, ezért hagytam, hogy minden kirepüljön a fejemből. Idejét se tudom mikor feküdtem ennyit egy huzamban. Tényleg nem tudom! Leszámítva azt a hat évet a pincében… De arra inkább ne is gondoljunk!

Megint feküdtem, és megint csinálni akartam valamit, de semmire nem volt lehetőségem. Csak voltam.

Aludni…

Most azért valamivel hamarabb hallottam lépteket az ajtóm előtt. Rögtön aznap este, egy nagyon lassan, és óvatosan mozgó alakra lettem figyelmes. Mintha nem akarná, hogy bárki is észrevegye. Biztos voltam benne, hogy elmegy az ajtóm előtt, hisz az én ajtóm be van zárva. Hét lakat alatt őriznek… Bár esetemben csak egy zárról beszélhetünk…

Annál jobban meglepődtem, amikor az ajtó megmozdult, és vékony fénycsík keletkezett a padlón a beszűrődő fénytől. Felültem, és mereven tekintettem a belépő alakra.

Az egyetlen személy volt, akit most szívesen láttam a családból. Zafrina lépett be, a lehető legzajtalanabbul, és leggyorsabban.

- Jó estét, Bella! – mondta hivatalosan, és nekitámaszkodott az ajtónak.

- Nem volt zárva az ajtó? – kérdeztem, és észre se vettem, hogy milyen udvariatlan vagyok. Még köszönni se köszöntem.

- Azt a képet vetítettem nekik, hogy be van zárva – mondta Zafrina, és továbbra is az ajtónak dőlt. Ezt az egész mondatot nem értettem. Hogy hogy vetítette? És milyen kép?

És bármennyire is vártam azt a percet, amikor végre tudunk beszélni most mégse éreztem azt, amit szerettem volna. Nem voltam se megkönnyebbült, se boldog. Inkább feszéjezve éreztem magam.

- Ne haragudj, de sietnem kell! Elég nehéz folyamatosan azt vetíteni, hogy a szobámba ülök – mondta Zafrina sürgetően, de továbbra se mozdult el az ajtó elől.

- Mit vetítesz? – kérdeztem, mert már másodszorra említette meg ezt a vetítést…

- Olyan képeket tudok küldeni, amik nem valósak. Mondjuk most Aro úgy látja, hogy a szobámban ülök, pedig itt vagyok. Kivetítek – mondta Zafrina.

Furcsa volt, mert továbbra is feszült volt a légkör. És Zafrina hiába kérte, hogy siessek, egyszerűen nem tudtam.

Tudtam, hogy azért van itt, mert én kérdezni akarok valamit, ő meg el akarja mondani. De nem tudtam… Egyetlen válasszal megváltozik minden. Ha azt mondja Jasper lent van bezárva, akkor egy életre bábu leszek. Ha viszont azt mondja, hogy elment, és Aro betartotta az ígéretét, akkor megmarad a remény, hogy értem jönnek, és megint boldog lehetek.

- Jasper? – kérdeztem végül mégis erőt véve magamon.

- Elment – mondta, de volt valami a hangjában, ami arra engedett következtetni, hogy itt sokkal több dolog is van, mint amennyit én gondolok.

Megkönnyebbültem, és éreztem, hogy mosoly kúszik az arcomra. Jasper biztonságban van! Hát Aro mégis betartotta az ígéretét! Hát megmaradhat a remény, hogy értem jönnek valamikor! Jaspernek semmi baja nem eshet! És ha minden rendben ment, akkor már találkozott is Alice-szel és a családdal.

Csak azt nem, értettem, hogy akkor ki döntött másképp, ami miatt nem következett be a látomás? Az, amikor Jasperrel veszekedem? Nem értettem, de nem érdekelt. Jasper biztonságban van, és szabad! Olyan szabad, ami talán én is leszek... amikor értem jönnek.

- Honnan tudod, hogy Cullen lennék? – kérdeztem mosolyogva, mert ez is érdekelt.

- Jasperrel voltál. Egyértelmű – mondta, és még mindig volt valami az arcán és a tekintetében, ami nem sok jót ígért.

És most ő akadt el. Most neki kell valamit elmondania, de ő nem tudott megszólalni. És hiába sietne, most nem bírt elmondani valamit, ami pedig biztos fontos. Feszült volt, és Zafrina a szája szélét rágta. Abbahagytam a mosolygást. Valami fontos dologról lehet szó…

- Baj van? – kérdeztem végül, hátha így könnyebben el tudja mondani.

- Én… nagyon sajnálom Bella! De ha nem teszem meg, akkor megöl! – Zafrina hangja hisztériás lett. - És nem csak engem, hanem a testvéreimet is! – Kétségbeesés volt az arcán, fájdalom, megbánás és kérlelés, hogy értsem meg, amit nem is tudok. De nem hangzott jól. A mosolygás már rég eltűnt, és igazi pániknak adta át a helyét. Itt valami nagy baj van!

- Azt kérte, hogy vetítsem ki Jaspernek a halálod… Hogy téged öltek meg, nem azt a lányt – mondta, és láttam a szemében a kérlelést.

Lezsibbadtam. Nem… Ez még az eddigihez képest is rosszabb vicc. De csak egy vicc. Biztos rosszul hallottam, és csak valami félreértés az egész! Zafrina szemeiben mégse az volt, hogy ez hazugság lenne. Kérlelés volt, és fájdalom, de hazugság nem!

Akkor… Jasper azt hiszi, hogy… nem élek. És Jaspert elengedték. Nyilván már a családdal van.

- A Cullen család… - lassan ejtettem ki a szavakat, mert biztos akartam lenni benne, hogy jól értettem a dolgokat -, azt hiszi, hogy… meghaltam? – kérdeztem teljesen hidegen és mereven. Mintha még fel se fogtam volna igazából, hogy mit is jelent. Meghaltam… számukra.

Nem jönnek értem. Nincs egy kis szalmaszál sem, amiben nyugodt szívvel megkapaszkodhatnék. Már a remény is végleg elveszett. Azt hiszik, hogy halott vagyok. Úgy tudja a család, Jasper, Alice… és Edward is.

- Igen – mondta Zafrina határozott hangon, de én mégis hallottam benne némi kétségbeesést.

Meghalni…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.