Anyuék arcáról szinte sütött a boldogság, ami engem egy leheletnyit megrémített. Amikor szeretet nagynéném kirobbant kis családom soraiból, egy fogpaszta reklámba is beillő mosollyal díszítve arcát, akkor már végképp beijedtem. Ismertem ezt a jellegű körítést és már most féltem tőle, hogy mi eszelhettek ki ellenem.
Hiszen ha kedvenc nénikém ugrál örömében és közben engem fürkészik, egész arcán elterülő vigyorával akkor ott biztosan én leszek az áldozat. Mikor még kislány voltam – mintha most, 10 éves léttel hátam mögött olyan öreg lennék – akkor is minden szülinapomon eljátszotta ezt a várakozó mosolyt. Mivel az én jövőmet nem látta, így számára valóban a meglepetés erejével hatottak reakcióim, mely az ő intézkedő „mindent előre lát, hall, tud és ahelyett, hogy a háttérből nézné az eseményeket, helyette inkább segítője és felpörgetője” nevezetű igen összetett természete valóban ijesztő hatással volt rám.
Ekkor már tudatosult benne, hogy itt valóban én leszek az áldozat. Szerelmem hátam mögé lopakodott és megpróbálta úgy összehúzni magát, hogy észre se vegyék ittlétét. Gondolom bár benne is szöget ütött a felismerés, hogy ha én leszek terítéken, akkor biztosan az esküvőről lehet szó, ha pedig az esküvőről lesz szó, akkor ott neki is fog jutni a kedves kis megjegyzésekből, csipkelődésekből és legfőképp abból a valamiből, ami miatt szeretteim ilyen határtalan mosolygó arccal fürkésztek.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik – válaszolt imént feltett kérdésemre Alice néni komolyan, de utána nem bírta tartani ezt az arcot és elnevette magát – de mivel te nem öregszel, így elárulhatom. Jó anyád kicsit megkönnyítette neked a szegény arai pillanatokat és egy egész hónapnyi munkát spóroltunk meg neked ma – fejezte be végül mondaondóját szerfelett elégedett hangnemben.
- Ahham – jött az értelmes válasz Jake-től, aki hamarabb találta meg hangját, mint én – és mégis elárulnátok, hogy konkrétan miről van szó? –tette fel végre az engem is szétfeszítő kérdést.
- Inkább megmutatjuk - felelte anyám hatalmas mosollyal az arcán, mire mindenki eltűnt egy tizedmásodpercre, majd újra ott állta a nappaliban, temérdek papírral, mappával, tasakkal, melyekből különböző anyagok lógtak ki.
Anyám letette a temérdek motyót kezeiből és odasétált hozzám átkarolni vállaimat.
- Renesmeé – ejtette ki lágyan a nevemet és már akkor tudtam, hogy most egy nagyon érzelmes, mégis végtelenül kellemes beszélgetés fogja kezdetét venni. – édesem, olyan hamar el fog telni ez a néhány hónap, hogy szinte észre se fogjuk venni, szeretnénk a legtöbb időt megspórolni neked, hogy több időt tölthess velünk, a végleges felnőtté válásodig. Most van december eleje, de már most úgy érzem, hogy szinte csak napjaink vannak hátra – motyogta anyám, mint egy szégyenlős kislány, mire szorosabban megöleltem, hála az égnek, ez megtette a hatását a végső magába zuhanás végül elmaradt és immár Jake-nek intézve szavait, komolyan, szigorúan szólt. – Te pedig Jake, nem érdekel, bevésődés ide, vagy oda, felőlem lehet a szomszédba is, nem fog meghatni. Ez alatt a közel 4 hónap alatt, nem fogod kisajátítani a kislányomat – erre a szóra apám megköszörülte a torkát, mai valljuk be elég vicces egy vámpírtól, mire anyámban tudatosult, hogy mit mondott, így helyesbített – akarom mondani kislányunkat, hanem igenis megpróbálsz uralkodni magadon és kivárni a te sorodat – fejezte be mondókáját mire Jake már el is kezdett méltatlankodni.
- De Bella, ezt te sem gondolhatod, hiszen azért mégiscsak ő meg én… na, ez biztosan nem lesz így, fogadd el, te sem bírtad Edward nélkül, a ti időtökben, ezt te is tudod.
- Idefigyelj kutyuli-mutyuli – imádtam apám megszólításait, nem azért mert én is ezt gondoltam Jake-ről (sőt!) hanem mert ha kívülálló lennék, biztosan megnevettetne – de azt se feledd el, hogy mi nyolcan vagyunk egy ellen, úgyhogy esetleg, ha lejjebb vennél a hangerőből, amikor a feleségemmel beszélsz, talán nem törném el az álkapcsod a beszélgetés után.
Na, igen, ez volt az én apám. Mikor anyura nézett amúgy is csodaszép arany szeme szinte túlcsordult tulajdon körvonalain, olyannyira szerelmes volt belé. De anyám sem volt egy mimóza lélek, mikor apu a közelbe volt - még most is évekkel a kapcsolatuk kezdete után – levegőt is alig vett, mikor pedig még meg is érintette anyám bőrét, szegény anyu olyannyira elkábult, hogy el sem bírtam képzelni, hogyan bírhatta ki emberként törékeny szervezetével apám közelében. Merengésemből anyu hangja ébresztett fel.
- Jó, rendben, kis kakaskáim, inkább majd bízzuk a döntést Nessie-re, hiszen ő tudja,bhogy meg akarja-e fosztani a családját az utolsó együtt töltött néhány hónaptól is, vagy engedelmes jó kislányként megpróbálja családja számára elviselhetőbbé tenni az elválást – mondta, mire szívem összeszorult.
Na, igen, anyu ehhez igazán értett, semmit sem kényszerített ki, semmire sem kötelezett, de elmondta a döntéseim következményeit és választhattam, melyiket akarom véghezvinni. Sokan ezt érzelmi zsarolásnak neveznék, de valójában nem az volt, inkább egy kis ösztönzés a helyes cselekedet elvégzése felé. Szavai megtették hatásukat és egy pillanatnyi mérlegelés után igazat adtam anyának, hiszen Jake mellett leszek az örökkévalóságig és hiába az esküvő után is ugyanúgy a család része leszek, de mégis egy új család alapítója leszek, ami valljuk be elég nehéz egyeztetni azzal, hogy sok időt töltsek szüleimmel, nagyszüleimmel, nagynénéimmel, nagybátyáimmal. Úgyhogy döntöttem.
- Anyának igaza van, Jake. Imádlak, hiszen tudod, de valóban, a ceremónia után mi egy új kis saját család megalkotói leszünk, és hiába fogom attól ugyanannyira szeretni anyuékat, de mégis sokkal kevesebb időt fogok, fogunk tudni velük tölteni. De ez így is van rendjén. Viszont apuéknak, szinte nem is volt lányuk, olyan hamar felnőtte, úgyhogy döntöttem. Ameddig csak lehet, kihasználom az időt, hogy megpróbáljam bepótolni a velük töltött elszalasztott temérdek időt. – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon, melyet soha nem használtam még Jake-kel szemben.
- De szívem, hogy fogom így kiírni az esküvőig, mire odajutunk, már csak egy csontváz lesz belőlem, ha nem lehetek veled.
- Nem azt mondtam, hogy nem lehetünk együtt, hanem azt, hogy jóval kevesebbet.
- De belőled még ez az idő is olyan kevés – makacskodott tovább, mire bennem elszakadt a cérna és anélkül, hogy meggondoltam volna szavaimat, kikeltem magamból.
- Jake, idefigyelj! – kezdtem higgadtan, de további mondandóm hangvétele egyre feljebb ívelt egyenesen arányosan a hangerőmmel – szeretlek, de fogd fel, tízévnyi rövidke életem során, már így is majdhogynem kisajátítottál. Szerinted ez, hogy esett mondjuk anyunak, akinek én voltam egyszem kicsi lánya, vagy apunak, aki úgy tudta, nem is elehet gyermeke?! És mégse tették szóvá – de ekkor eszembe jutott, hogy azért egyszer-kétszer megemlítették, hogy jó lenne, ha esetleg otthon is töltenék velük néhány percet, amikor kicsit elragadtattuk magunkat, és szinte egész hétvégén minden percet kettesben töltöttünk a parton, vagy sétálva az erdőben, úgyhogy gyorsan helyesbítettem –vagy ha meg is említették, mindig elnézték, sose tiltottak el tőled, mindig megértően mosolyogtak csupán. Pedig tudom, hogy nekik sem könnyű, és most ahelyett, hogy megköszönnéd, az egész eddigi elnéző magatartásukat, te telhetetlen vagy. Velük fogom tölteni minden percemet, természetesen veled is leszek, a fennmaradó pár hónapban, de szokj hozzá a gondolathoz, hogy közel sem annyit, mint eddig. Részemről a vita le van zárva, emésztgesd.
- De Nessie – suttogta, mire közbevágtam, mielőtt, még újabb hasonló jellegű díszkurzus kerekedne mondandójából.
- Csak gondold át!
Hosszúra nyúlt csend telepedett a helyiség légterére, amiért csak magamat hibáztattam. Egyszer csak – talán 20-30 percnyi hallgatás után - Jake felugrott és halvány mosollyal az arcán felém fordult.
- Rendben, de a mai napból fennmaradt parányi rész, még lehet az enyém? – kérdezte és nekem még a csontjaim is megolvadtak. Imádtam, mikor gyönyörűen kisfiús arcával könyörgően néz. Mélyen elmerültem csodaszép éjfekete szemében, melyek olyannyira csillogtak, még rávilágító fényforrás nélkül is, hogy menten nyakába ugrottam és szorosan öleltem magamhoz, boldogságban úszva.
- Ejnye, Jake fiam… ennél többet néztünk ki belőled – szólalt meg Emmett, aki Jasper bácsira pillantott utalva a „néztünk” szó másik tagjára.
- Bizony ám – kontrázott Jasper bá’, de értetlen tekintetünket látva folytatta mondandóját. Még mielőtt kifejtette volna furcsa nézetüket, apám halk kuncogáséra lettem figyelmes, aki előtt már anyu állt dühtől eltorzult arccal, szorosan összebújva folyt valamiről a beszélgetés – érzem a kedves szülők már megvilágosodtak okfejtésünk nyomán. De hát mit várjon tőlük az ember? Igaz Emmett? Rossz példát mutatnak a fiatalságnak, egy házasságban a férfi hordja a nadrágot, nem a nő, Jakie! Többet vártunk tőled, de jelek szerint te is kis papucsállatka módjára csüngsz a pici hugicánk minden sóhaján.
Erre teljesen dühbe gurultam, de nem volt időm még megszólalni sem, mert Emmett bácsi folytatta Jasper előbb megkezdett gondolatmenetét.
- Bizony ám, Nessie, jelek szerint olyanok lesztek, mint drága jó anyádék. Ha Bella a bengáli esőerdőből kérne az éjszaka közepén anakondavért, mert épp azt kívánta meg, drága apád addig a szeme elé sem kerülne, míg nem teljesíti óhaját, aminek teljesítése megjegyzem, szerintem aznap hajnalra már teljesülne. Bezzeg mi Jasperrel jó példát mutatnánk neked, de jelek szerint csak a helytelen tanácsokat fogadjátok meg.
Mi tagadás kellően megtette a hatását bácsikáimnak véleménynyilvánítása, mert már nem tudtam tovább dühösen nézni rájuk, mert amint felnevetettek, engem is mosolygásra késztetett. Nevetésüktől visszhangzott az egész ház, mikor anyámra pillantva megláttam, hogy szinte füstölgő fővel mered gyermeteg nagybátyáimra. Végigsiklott családom többi nőtagján a tekintetem és csupán egy leheletnyit lepődtem meg, hogy Esme kivételével – kinézek elnéző mosoly terült el vonásain – mindegyikhez anyámhoz hasonló. Egyszer csak elszakadt anyámban az utolsó szála is a megértés és elnézés fonalának és dühtől tajtékozva kezdett kiabálni nagybátyámékkal.
- Ezt kikérem magamnak! Egyrészt, már nincsenek emberi funkcióim, így a kívánósság és egyéb emberi jellemzők nem játszanak szerepet a létemben. Másrészt, még ha lennének is ilyesfajta szükségleteim, akkor sem ugráltatnám Őt, mint egy Kelj Fel Jancsit, én magam mennék vágyaim tárgyát becserkészni. Harmadrészt, a mi házasságunkban igenis harmónia van, tisztelem Alice-t és Rose-t, amiért el tudnak viselni titeket. Edward nem papucsférj, csak szeret engem, ugyanúgy, ahogyan én is őt. Többet nem akarok ilyet meghallani! – fejezte be anyám nem kis megdöbbentést kiváltó kirohanását végül.
Megdöbbenésemben egy hang sem jött ki a számon, úgy meglepődtem anyám reakcióján. Sosem láttam még így kikelni magából, bár igaz, anyu, ha rólam, vagy apuról volt szó, ölni tudott volna és az élete árán is megvédelmezne minket. Ő volt a család szíve Esmevel. Nagymamám egyformán szeretett mindnyájunkat, nem tett különbséget egyikőnk között sem, míg anyám számára én voltam az első a képzeletben elhelyezett piedesztálján, míg leheletnyivel lejjebb foglal helyet apu, majd mögöttünk, a harmadik polcon egymás mellett a többi családtag.
Miután anyám arca már nem szórt villámokat, csupán mennydörgött, megkönnyebbülve konstatáltam, hogy akár indulhatnánk is Jake-kel az „utolsó szabad estünkre”. Fura volt rá így gondolni, hiszen eddig mindig oda és akkor mentünk együtt, ahová és amikor csak akartuk – pontosabban szólva akartam, hiszen Jake számára csak az én óhajaim és sóhajaim léteztek. Igazából most se volt megszabva semmilyen cselekedet számomra, de mégis szerettem volna valóban megkönnyíteni anyámék számára az elvállás meglehetősen közeli pillanatát.
Szégyenlősen felálltam és odamentem anyához és megöleltem.
- Anyuci, nem lenne baj, ha ma Jake-nél aludnék, ígérem, holnaptól minden percemet nektek áldozom, de szeretnék mellette aludni, tudod, olyankor mindig jobb kedvem van egy jó darabig – a mondat utolsó felére már fülig vörösödve tekintettem anyámra, akinek arcvonásairól végleg eltűnt minden negatív érzelem és elmosolyodva szorított magához.
- Részemről rendben van, ha apád is elenged – suttogta fülembe, majd még szorosabban megölelt, majd azt követően elengedett és rám kacsintott apám felé bökve fejével.
- Apu elengedsz? – kérdeztem hatalmas szemeket meresztve, de tudtam, ha ez sem jön be, elég, ha előszedem kislánykoromban elsajátított egyedi nyígási technikámat, amellyel (radikális, végső esetben) toporzékolással megfűszerezve, lábam előtt haver az egész család.
- Szó sem lehet róla, kislányom – felelte komolyan, de láttam szájszegletében bujkáló mosolyát, mire egyből leesett mire megy ki a játék. Hát rendben rajtam ne múljon!
-Apuuuu, apuuu, apuuu, légysziiii – nyígtam neki, ölébe kuporodva, karjaimmal nyakába csimpaszkodva. – Kérlek, légyszi, nagyon-nagyon szeretném! – folytattam, még szorosabban ölelve magamhoz, mire megéreztem karjait hátamat simogatva.
„Tehát gyengül az ellenállás, ha még egy kicsi kitartok, se perc alatt ujjaim köré csavarom!” –gondoltam elbizakodva, megfeledkezve róla, hogy sajnos nem figyeltem eléggé gondolataimra, így meg se lepődtem rajta, mikor apám felkuncogott.
- Ne is álmodj róla kicsim! – közölte fölényesen. – Az imént ígérted meg a családodnak, hogy attól a perctől fogva egészen, amíg a mi drága tűzcsapkirály el nem rabol tőlünk, most akkor visszavonod az elhatározásod?
Komolyan gondolkodóba ejtett a dolog, hiszen ha még most sem, egy egész együtttöltött nap után sem tudok tőle megválni legalább egy éjszakára, hogyan fogok tudni a fennmaradó közel 3hónapban?! De döntöttem, így muszáj vagyok elviselni, hiszen utána ott lesz nekünk egy egész örökkévalóság, hova kell ennél több?
- Rendben apu, megadom magam, de csakhogy tudd, nagyon gonosz vagy! – morogtam, mint egy durcás ötéves, miközben megpróbáltam kikecmeregni öléből. Egy ideig mosolyogva figyelte hasztalan próbálkozásom, majd hosszú kezeivel megszorítva visszarángatott, ezzel semmissé téve erőlködésem gyümölcsét, azt a csekélyke távot, melyet sikerült megtennem.
- Kompromisszum? – kérdezte mosolyogva, mire gondolkodóba estem és merengő arccal vártam, hogy kifejtse bővebben, vajon milyen árat szeretne.
- Igen? Mit szeretnél cserébe?
- Megegyezünk egy hatalmas pusziban és egy csontropogtató ölelésben? – kérdezte, mire megfogalmazódott bennem egy „Te vagy a világ legjobb apukája!” hangzású mondat, amit jelek szerint meghallott, hiszen mosolyogva tekintett le rám.
- Korántsem, de viszont te vagy a legtisztább lelkű lény a világon – suttogta fülemhez hajolva, majd még egyszer megölelt és adott egy puszit az arcomra. – Na, nyomás fiatalság, de reggel 8ra hazahozd te bolhatenyészet! – kiabált még Jake után mosolyogva, aki karjaiba kapva rohant a kocsihoz és száguldott velem La Push felé.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó