23. fejezet: Átváltozás

Ryan még mindig eszméletlenül feküdt az kórházi ágyon, s én aggódva ültem mellette. Carlisle közben felhívta Alicet, hogy jöjjenek, amilyen gyorsan csak tudnak. Nem tudtam, mi a terve. Ryan nagyon rossz állapotban volt, sápadt arcán verejték gyöngyözött.

Alig kapott levegőt, én pedig borzasztóan éreztem magamat, hiszen nem tudtam mit csinálni.

- Bella- suttogta nagyon halkan Carlisle- nagyon gyorsnak kell lennünk. Elvisszük Ryant, még mielőtt bárki bejönne a szobába.

- Hogy csináljuk?- kérdeztem rekedten. A hangom szinte nem is az enyém volt. Az izgalomtól és az aggodalomtól teljesen megváltozott.

- Kicsempésszük, mivel elég feltűnő lenne, ha itt változik át. Nem tudom, hogy fogja bírni- tette hozzá halkan, elgondolkozva Carlisle.

Miközben Carlisle a pulzusát mérte Ryannak, és a gépeket szemlélte aggódva, én meg sem mertem mozdulni.

Hosszú percek teltek el így, egyikünk sem mozdult, s szinte tapintani lehetett a feszültséget a levegőben.

Nem mertem előre nézni, nem akartam a jövőre gondolni. Annyira bizonytalan volt, s én talán még jobban féltem tőle, mint bármi mástól eddig. Éreztem, hogy Ryan keze egyre hidegebb lesz, s remegni kezd. Odapillantottam kíváncsian.

A kezem hőjét tökéletesen átvette az övé, s rázta az alkarját az én remegésem. Elengedtem, nem akartam fájdalmat okozni neki, s megijeszteni sem szerettem volna.

Fél perc elteltével egy autó kanyarodott az ablak alá, s alig hallhatóan nyíltak majd csukódtak az ajtók.

- Megjöttek- jegyezte meg halkan Carlisle. Az ablak felé sietett, majd szélesre tárta azokat. Pillanatok múlva Alice és Emmett jelentek meg a szoba közepén. Mintha árnyak lennének, olyan hirtelen tűntek fel, s szinte világított a fehérségük. Emmett a kezében két nagyobb táskát szorongatott.

- Hogy van?- kérdezte Alice aggódva.

- Nem túl jó a helyzet. Sietnünk kell, hogy az állapota stabil legyen akkor is, amikor hazaérünk. Emmett- nézett bátyám felé- mindent elhoztál, amit kértem?

- Persze, a táskában vannak az eszközök- emelte kicsit feljebb Em a kezeit.

- Nagyon köszönöm- biccentett felé apám- Most pedig, nagyon-nagyon gyorsnak, és hangtalannak kell lennünk. A következőt tesszük. Én lekapcsolom a gépekről, s rárakom a sajátjaimra. Emmett, te nagyon erősen és óvatosan emeld eközben meg Ryant, Nem vihetjük ki ágyastól. Alice, kérlek, menj le az autóhoz, és nyisd ki a hátsó ajtókat, az ülést hajtsd hátra, hogy kényelmesen tudjuk szállítani. Bella, te kérlek végig legyél mellette, ha esetleg megébredne, ne ijedjen meg annyira. Közben segíts vinni a műszereket nekem. Ja, és igen- tette még hozzá Carlisle, miközben a pittyegő gépekhez lépett- természetesen az ablakon fogjuk kivinni.

Nyeltem egy nagyot, de bíztam mindenkiben, s tudtam, Emmett is nagyon óvatos lesz. Miközben Carlisle a gépekről kapcsolgatta le Ryant, Emmett az otthoni műszereket rakosgatta ki egyesével. Ha kellett valami, azonnal apánk keze alá dolgozott.

A hála öntött el ismét irántuk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen segítőkész lesz mindenki, s ez meghatott. A torkom kicsit szorítani kezdett, de nem hagyhattam, hogy ebben a helyzetben elgyengüljek.

Most már nem engedtem el Ryan kezét, s aggódva töröltem le gyöngyöző homlokát. Éreztem, hogy ismét felszökik a láza, a szervezete talán így védekezett.

- Indulhatunk?- kérdezte hirtelen Carlisle.

Észre se vettem, hogy kevesebb, mint egy perc alatt végzett is.

Aprót bólintottam, s Em már óvatosan emeltem is fel Ryant. Én gyorsan felkaptam egy doboznak tűnő műszert. Ezen látta Carlisle, hogy milyen Ryan pulzusa. A következő másodpercekben teljesen egyszerre mozogva, kiugrottunk Ryannal a nyitott ablakon. Carlisle a fáról még visszahajolt, hogy behajtsa az ablakot, s már ugrottunk is az alattunk lévő vastag ágra. A következő szökkenésünket már a föld felé irányítottuk, s tompa puffanással érkeztünk egyszerre a talajra.

Carlisle kocsijával jöttek, ez volt a legnagyobb az összes autó közül. Alice egy szempillantás alatt mellettünk termett, s már ki is kapott egy infúziós zacskót Carlisle kezéből. Hangtalanul és villámgyorsan betette Ryant Em a kocsiba, óvatosan hátrafektette, miközben mi az infúziókat pakoltuk be mellé.

Mikor végeztünk, mindhárman Carlisle felé fordultunk.

- Eddig minden rendben haladt, indulhatunk is- s beült a vezető ülésbe, Emmett pedig mellé huppant.

Én és Alice hátra ültünk Ryan mellé, s én egyből tenyerembe vettem a kezét. Alice egy zacskót emelt a magasba.

A sötétben sokkal hosszabbnak tűnt a hazafelé vezető út, pedig Carlisle a megengedett sebesség legalább kétszeresével száguldott.

Én közben hallgattam Ryan nehézkés légzését, s szabálytalan szívdobogását. Ismét elkapott a szorongás, hogy esetleg nem sikerül átváltoztatnunk. Mikor rátértünk a házhoz vezető földútra, szorosan kitámasztottuk Ryant, nehogy megüsse valamibe magát. Előrenéztem, s láttam, hogy Esme és Rosalie már a lépcsőn várnak minket, szélesre nyitott ajtóval. Carlisle beparkolt a kocsival közvetlenül a lépcső elé, s már ki is pattant Emmettel együtt. Alice és én óvatosan kiadogattunk mindent hátulról, majd Em ismét a karjai közé kapta Ryant, s már bent is volt vele a házban.

Villámgyorsan követtem őket, nem akartam semmit sem elszalasztani.

A nappali közepéig jutottam, hiszen ott volt mindenki, Emmett pedig tétován állt Jacob mellett.

- Vidd a konyhába, ott egyenlőre kényelmesebb lesz- utasította gyorsan Carlisle, aki a dolgozószobájából jött ki, egy üvegcsével és egy injekciós tűvel a kezében.

Emmett nem késlekedett, s már el is tűnt a konyha lengőajtaja mögött.

Csak én és Carlisle követtünk, a többiek kint maradtak a nappaliban.

Em óvatosan letette a hatalmas márványasztalra, s kicsit hátrébb lépett, egészen közel mellém.

- Nem késlekedhetünk tovább, be kell adnom most azonnal- mondta aggódva Carlisle.

Aprót bólintottam, s lélegzet visszafojtva vártam, hogy mi fog történni. Carlisle a fiolából felszívta az injekciós tűvel a vámpírmérget, s hozzáadta a morfiumot.

Nem késlekedett tovább, egyenesen Ryan szívébe szúrta a tűt.

A következő pillanatban Ryan egy hatalmasat sóhajtott, majd az egész teste megmerevedett. Tudtam, hogy most terjed szét a méreg a testében, s kezdi el minden idegszálát égetni.

Aggódva figyeltem, hogy mi fog történni, hogy hogyan viseli Ryan a fájdalmat. Közelebb húzódtam, s megérintettem a kezét. Az vészjóslóan forró volt. A szemei egy pillanatra kinyíltak.

Én azonnal odakaptam a tekintetemet, s közel hajoltam hozzá. A szája elnyílt, mintha mondani akart volna valamit.

Koncentráltam, hogy biztos meghalljam minden szavát.

- Bella… szeretlek- nyögte alig hallhatóan, majd a szemét lehunyta, rázkódott egyet a teste, s nem mozdult többé.

Aggódva néztem Carlisle. Ő odalépett Ryan mellé, majd az ujjait odanyomta csuklójára.

- Eddig úgy néz ki, sikerrel jártunk. Van pulzusa, persze nagyon gyenge. Lassan leveszem a lélegeztetőről, s az infúziókat is ki fogom szedni. Felesleges lesz, mert a vámpírméreg fogja gyógyítani, s a többi szert csak elégeti a szervezetében.

Időközben lassan beszivárgott mindenki a szobába. Az egész családom körülvette az asztalt, s aggódó pillantásaikat éreztem a hátamon. Nem akartam megfordulni, csak Ryan mozdulatlan arcát figyeltem.

Alice halkan felsikkantott mögöttem. Erre persze azonnal felé fordultam. Ő pedig boldogan vigyorgott.

- Sikerült Bella- mondta boldogan, s a többiek erre megkönnyebbülten felsóhajtottak.

- Ha minden jól megy, három nap múlva ki fogja nyitni a szemét. Lehet, hogy még annyi időre sem lesz szüksége.

A melegség elárasztotta a testemet. Hát sikerült. Ryan ugyan meghal, de itt marad mellettem örökre, mint vámpír. Olyan boldogságot éreztem, ami leírhatatlan volt.

Esme leült velem szembe, s hátradőlt a széken.

S így váltották egymást. Három óránként mindig más ült velem szemben a családból.

Emmett elviccelte az egészet, idióta dolgokról kérdezgetett, s obszcén megjegyzéseket tett arról, hogy vajon miket fogunk tenni, miután már nem törik össze mellettem az ágyban Ryan. Ezeken jót mulattam, de nem vettem igazán komolyan.

Rosalie komolyan, s néha aggódó tekintettel nézett ránk, de láttam rajta, hogy már nem félt annyira, mint az elején. Őt általában Alice váltotta, aki mindenféle dologról fecsegett, s mivel most nem mentem iskolába, hosszasan beszámolt, hogy mi történik odabent. Elmondta azt is, ahogy Carlisle is, mikor másnap este hazaért a kórházból, hogy Ryant a rendőrség keresi, mivel az édesapja azonnal jelentette az eltűnését.

Jasper mereven ült a legtöbbször, de azért felhívta rá a figyelmemet, hogy Ryan valószínű veszélyes lesz, mikor magához tér, s hogy sokáig nem mehet emberek közé. De biztosított, hogy ott lesz mellettünk, s semmi balesetet nem enged, hogy megtörténjen.

Hálásan néztem rá, ő pedig elmerült a gondolataiban.

Nessie nem jött be, sajnos rosszullétek kerülgették, de azért üzent Jacobbal, hogy mellettem lenne a legszívesebben. Jacobon most már éreztem, hogy boldog, s ez rám is átragadt.

A második nap vége felé Alice jött be. Leült velem szembe, s rám vigyorgott.

- Mondtam, hogy előbb fog bekövetkezni- mondta sejtelmesen.

- Igazán?- kérdeztem, kíváncsian- És mégis mikor?

- Úgy durván két óra múlva. Fél óra múlva már magához fog térni, de nem tudja majd még kinyitni a szemét. Hallani fog minket, de még nem fog válaszolni.

- A morfium miatt, ugye?- néztem rá érdeklődve.

- Igen, szerintem azért. Ha nem baj, szóltam Carlislenek is, a biztonság kedvéért. És itthon lesz mindenki, Jasper pedig nagyon fog figyelni minden egyes érzelemhullámára. Ha nem baj. Bár én úgy látom, hogy nem lesz itt semmi probléma. Most, hogy ennyit voltál mellette, sokkal könnyebben látom, hogy mi fog történni vele.

- Igazán?

- Igen, végre nincs vak foltom- jegyezte meg nevetve Alice. Ezen én is elmosolyodtam, s kicsit megkönnyebbülve dőltem a székre. Egészen elgémberedettnek éreztem a végtagjaimat, talán már fél napja is van, hogy nem álltam fel.

- Hogy áll a nyomozás?

- Sehogy- mondta halkan Alice- semmi nyomot nem találnak, s nem érti senki, hogy Ryan ilyen állapotban hogy tudott megszökni.

- Az édesapja, hogy van?- kérdeztem aggódva. Lelkiismeret furdalásom volt, hogy így elszakítottam a fiától Alant.

- Nem érti, mi történt. Senki nem érti, hogy mi történhetett- mosolygott Alice.

Ezek után már nem szóltunk, mindketten a gondolatainkba mélyedtünk.

Alig hittem el, hogy alig két óra múlva Ryan magához tér, végre együtt lehetünk, s nem áll semmi az utunkba. Izgultam, hogy mit fog szólni hozzám, mit gondol majd magáról.

- Át kéne öltöztetni- szólalt meg hirtelen Alice- Hozok pár ruhadarabot.

Elviharzott, s ismét csak ketten maradtunk. Láttam, hogy néha már meg-megrándulnak az izmai, s a szíve is hangosan dübörögött. Időközben a bal tüdeje is beindult, s most hangosan, szaporán vette a levegőt.

Alice visszatért egy adag férfiruhával, s villámgyorsan átöltöztettük. Egy farmert adtunk rá, s egy szürkés inget.

- Már hall minket- jegyezte meg halkan Alice. Némán bólintottam, nem akartam, s nem is bírtam megszólalni.

A családom többi tagja szép lassan elkezdett a konyhába szivárogni. Utolsóként, alig öt perccel az ébredés előtt Nessie is befutott. Odalépett hozzám, s szorosan megölelt.

- Annyira sajnálom- suttogta a fülembe.

- Az a lényeg, hogy ti jól legyetek- súgtam vissza.

- Két perc- szólt Alice. Hangja remegett az izgalomtól. Úgy éreztem, nekem mindenem remeg, s alig tudtam magam visszafogni.

- Egy perc- mondta ismét. Ryan szíve hangosan, s hihetetlen gyorsasággal kezdett verni. Én elfelejtettem levegőt venni, s egyre közelebb húzódtam hozzá.

- Tíz másodperc- suttogta Alice.

Ryan szíve dobbant még egy hatalmasat, majd földöntúli csend következett, Immár senkinek nem dobogott az szíve a szobában.

A következő pillanatban Ryan felült, s vérvörös szemei találkoztak az én pillantásommal.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.