Mikor hazaértem, már akkor éreztem az űrt, melyet szerelmem hiánya ébresztett bennem. Elég már csak belegondolnom, hogy még majd’ 4 hónap van az esküvőig és már most belesajdul a szívem. Ha elképzelem, ahogy Jake nélkülem megy ki a partra és nélkülem nézi a naplementét a száraz, fehérre kérgesedett uszadék-fán ücsörögve, már most legszívesebben visszamondanám családomnak tett fogadalmamat.

De szeretem és tisztelem annyira őket, hogy ne tegyem ezt. Apu úgy engedett el tegnap este, ha valóban betartom az ígéretem, tehát, ha azt mondtam kibírom, akkor teljesíteni fogom és kész. Csak ezzel az elhatározással csupán egyetlen problémám volt, mely már szinte túlnőtt rajtam.  Az, hogy bár ezen elhatározásaim a fejemben csodálatos körülmények között megfogantak, de a valóságban való végrehajtásuktól már most kirázott a hideg, pedig én magam se vagyok egy meleg hőmérsékletű lény.

Szerelmemnek meg se engedtem, hogy hazakísérjen, hiszen csak saját magamnak ártanék ezzel még jobban. Ha itt lenne velem, biztosan nem tudnám magam anélkül átadni családomnak, hogy sírva, összezuhanva ne hanyatlanék karjai közé, hogy könyörögjünk ki legalább még egy éjszakát, ami csak a miénk.

De szerencsémre reggel kellően meggyőző érvként tudtam felhozni a kocsija végsebességének háromszor gyorsabb tempómat, így nyugodt szívvel – bár szomorú és aggódó tekintettel – engedett több hónapnyi önkéntes száműzetésemre.

Amint beléptem a házba mindenki arcán az addig uralkodó közömbös arckifejezés hirtelen átcsapott a tökéletes – az ’50es évek filmjeiből oly jól ismert – már-már természetellenesen vigyorgó arcokba. Ekkor eszembe jutott mit mondana most Jake, ha itt lenne: „aggódom a családodért, ha nem kellene mindegyiknek 2füle, attól félnék, hogy körbeéri a szájuk a fejüket és egyszer csak leesne a helyéről a felső fele.” Na, igen, ilyet is csak az én Jake-em mondhat.

Erre a gondolatra elmosolyodtam magam és valószínűleg családom csupán erre várt, hiszen hirtelen több oldalról bekerítve – még a szuszt is kiszorítva tüdőmből – öleltek magukhoz egyszerre. Azt hiszem, most már tudom, milyen érzete lehet a friss aszfaltnak, melyet az úthenger döngöl bele a földbe, teljesen kilapítva azt. A családom épp ezt a folyamatot prezentálta rajtam.

Mikor már – gondolom én – eléggé belilult a buksim, szépen lassan elkezdtek elengedgetni családtagjaim, kivéve anyám kapaszkodott kétségbeesetten még mindig a nyakamba. Szegénykém szinte már csak lábujjának hegyével érintette a padlót, úgy csimpaszkodott a nyakamba, de akkor sem engedett el. Ezen is jót nevettünk régen Emmett bácsival. Anyu mindig is kis-növésű volt, bár vámpírsága óta – legalábbis apu szerint - több legalább 5centimétert, de az én közel 180 centiméteres magasságomhoz képest z ő 165-170 centis magassága, még így is kicsinek számított.

Ekkor észrevettem, hogy egyre kevésbé kapok levegőt és a tüdőm is egyre kevésbé tágul ki, miután a beszívott levegő távozása után összezsugorodik, hogy elegendő hely legyen a beáramló oxigénnek eljutnia hozzá. De szerencsére, most is – mint általában – apám kimentett szorult helyzetemből, még mielőtt nekem kellett volna szólnom anyunak.

- Édesem, a gyerek mindjárt megfullad. Tudom, hogy nagy az öröm, de ha most nem szorítod ki belőle az utolsó csepp levegőt is, akkor még egy jó ideig élvezhetjük az ilyen jellegű pillanatokat. Ellenben, ha még ölelgetni szeretnéd, akkor készül fel, hogy soha többé… - folytatta volna apám, mire anyám elengedett és közbevágott, zokogásra álló szájszéllel, melyről lerítt, ha ember lenne, most bizony ne ma mécses, hanem lámpások ezrei tört volna el nála.

- Jó-jó… Tudom én, csak annyira jó érzés. És amúgy is, ne tégy úgy, mintha egész éjjel te nem 5percenként kérdezgetted volna Alice-t, hogy nem-e lát valami szörnyűséget! Attól, hogy te most játszod a laza szülőt, te még rosszabb vagy.

Na, igen, ha nem mondta volna anyu, magamtól is tudtam volna. Babakoromban fürdetéskor 9szer mérték meg a fürdővíz hőmérsékletét, hogy biztosan pontosan annyi-e mint az ajánlott. Aztán, mikor kezük belemártásával akarták lehűteni a fürdővizet, de túllőttek a célon, az egészet melegítették fel újra és ez így ismétlődött, amíg én bömbölésben nem törtem ki. Igen, ezek az én szüleim, de nem kívánhatnék tőlük jobbakat.

- Árulkodós és az smafu, mikor az éjszaka közepén 9szer kellett megállítanom? – durcáskodott apám. Most pontosan ugyanúgy viselkedtek, mint 2óvodás gyermek, bár sosem jártam ilyen jellegű intézményben, de ebben biztos voltam.

- Így igaz Edward, és valóban Bella, miért vetted el Edward kedvenc plüssmaciját? – gügyögött ironizálva Alice nénikém, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, amiért nagyon hálás voltam neki. Legalább nem nekem kellett szétszednem a két bébit. – Mintha csak két óvodást láttam, amúgy meg Edward, te csak ne nagyon panaszkodj, nagyon jól tudja mindenki, hogy nem esett nehezedre elterelni Bella figyelmét azokról a fránya telefonhívásokról.

Ekkor Emmett bácsikám szólt közbe, mintha nem is itt járna köztünk a Földön, de egyből elfeledtetve mindenkivel addig a percig igencsak morcos hangulatunk kiváltó okait.

- Képzeljétek, én már közel 100 éves vagyok, kevés dologgal lehet meglepni, de ezt skubizzátok! Tudjátok, mit olvastam? Tuti eldobjátok az agyatokat! A denevérek szoktak orális szexelni! Na, most gondoljatok bele, állítólag az állatoknál csak a fajfenntartást szolgálja a szexuális aktus erre jön most egy ilyen. Milyen dolog már ez?! – bácsikám hangjában színtisztán érzékelhető volt a mély felháborodás, amint ő ezt valóban komolyan gondolja. Nem tudtam eldönteni, hogy most lehet- e nevetni, vagy inkább próbáljak meg komolyság álcája mögé bújni?! Végül Alice néném újfent kimentett a bizonytalanságomból.

 - Emmett, édes kedves bátyám, hallottad mit mondottam az imént? És még csak egy megjegyzést sem kaptunk tőled? Csalódtam benne bratyó… – néném mestere volt a színészetnek, hiszen a mondat végére már bárki elhitte volna szavait, ahogy szájszéleit remegtetve, szinte már-már sírás közeli állapotot mímelve színpadiasan elszontyolodott.

- Ja, arra gondolsz, hogy Eddy-öcsi este igencsak sikeresen elterelte a mi kis sógornőnk figyelmét? Mert ha igen, szerinted miért osztottam meg veletek eme felettébb érdekes értekezést a vámpírokkal oly hasonlatos éjszakai lényekről… a denevérekről?

Na, igen, ez volt az a pont, ahol mindenki – kivéve természetesen a két érintett felmenőmet – hatalmas kacagásban tört ki, de olyannyira, hogy már attól féltem, hogy dallamos hang-együttesünk oly frekvenciát ér el, mely az egész házat a fejünkre szakítja. Rögtönzött kis mulatságunknak apám hangjának mennydörgése szakított véget.

- Emmett kedves drága testvérem, megmondanád, hogy mitől is lett oly mértékben totálkáros anyánk szigete körülbelül 40-42éve, mikor ti akkoron épp a 35. házassági ceremóniátokat ünnepelve elfoglaltátok nászlakosztály gyanánt. Ha jól tudom a károkat, még most se sikerült teljesen jóvátenni. De javíts ki, ha tévednék – vágott vissza apám egyik szemöldökét felhúzva.

Ezt az arckifejezését csak akkor használta, ha tudta, hogy ő nyerte az épp folyó szópárbajt és ezzel adott nyomatékot az „ellenfélnek”, hogy vagy azon nyomban befejezi további élcelődés nélkül, vagy van még a tarsolyában olyan információ, amely számára felettébb hátrányos helyzetet biztosít.

- De… – kezdte volna bácsikám, de én hirtelenjében inkább közbevágtam.

- Anyu azt mondtad, hogy alig várod, hogy csak a tiétek legyek, mi a program mára, ha szabad kérdeznem?

- Igazad van, kincsem ne is foglalkozzunk a kakasviadalukkal apádéknak – nézett jelentőségteljesen a férfiak felé, akik csak jólesően összenevettek megszólításukon – arra gondoltam, mit szólnál hozzá, ha elmennénk, csak mi nőnemű, felsőbbrendű lények – itt nagybátyáim cseppet sem egyetértően felhorkantak, mire még anyám is belemosolygott a mondat végébe - vásárolgatni?

Vásárlás? Én meg a vásárlás? Ezt anyu se gondolhatta komolyan! Tudja nagyon jól, hogy ezerszer inkább kitakarítom az egész házat, mintsem, elmenjek vásárolni, főleg nem Alice nénivel. De van egy olyan érzésem, hogy ez szigorúan Alice nénikém műve. De mit lehet tenni, Bármit a családért! Ez van, hát legyen.

- Persze, tökéletes lenne. De azt azért szabd tudnom, hogy hova és mit is szeretnénk veszegetni? – kérdeztem, csak úgy a miheztartás végett.

- Kell pár új olló, mert látom, hogy a hajad már megint túlságosan megnőtt és a múltkor is 3ollót csorbítottunk ki, mire sikerült rendbe szedni azokat a rakoncátlan tincseidet – csacsogott néném, mire tudatosult bennem, hogy a kevésbé vészessel kezdte, tehát most jön a feketeleves – meg hát természetesen pár új nadrág, kabát meg jó lenne néhány új pulcsi – tiltakozásomat látva egyből magyarázkodni kezdett. – Tuuuudom-tuuudom, felesleges, de a mostaniakat leselejtezhetjük vadászati tréningcuccnak, és helyettük vehetünk újakat. Láttam még hajnalban, hogy Christian Dior barátunk este nagyot alkotott és már ma a Champs Elyseési üzletében megvásárolható lesz a legújabb kreálmány, és mi tagadás, azt a csodálatos tunikát vétek lenne nem megvenni azzal a lélegzetelállító nadrággal.

Valószínűleg ekkor kellett volna nemet kiabálnom teljes torkom szakadtából, de Alice-nek ellentmondani? Köszönöm nem kérek az öngyilkosságból, fiatal vagyok még hozzá.

- Ahogy akarjátok. Most viszont felmegyek, felfrissítem magam, és amire kész vagyok, döntések el, hogy hova és mi célból utazunk. De anyu! – fordultam utolsó mentsváram felé. Tudtam, hogy majd ő segít nekem kordában tartani közkedvelt nagynéném. – Kérlek, felügyeld, míg nem vagyok itt, hogy Alice néni maradjon a józanész határain belül.

Ahelyett, hogy gúnyos megjegyzéseket kaptam volna a család legkisebb – és apám szerint legbosszantóbb – tagjától, helyette a nyakamba ugorva, lábait összekulcsolva hátam mögött, fejét vállamba fúrva kezeivel magához szorítva engem ölelt ismételten fulladás közeli állapotba kerítve engem.

- Hagyjátok már békén szegény kislányomat. Komolyan mondom, rosszabbak vagytok néha, mint amilyen kicsi korában volt Rose. Ő legalább csak fél 1 éves koráig veszélyeztette néhanapján, de ti még most is halál közeli élményben részesítitek az állandó csimpaszkodásaitokkal – durrogott apám, mire 2 szúrós (anyu és Alice néni) 1, a boldog emlékeken nevető (Rose néném) és 1 hálálkodó (én) pillantást kapott.

- Jól van na, te kis nyalizós! Tudom ám, hogy csak meg akarod nyerni magának Nessie-t, hogy a ti kis vízi kalandos szörnyűséges csónakos túrátokat válassza az elkövetkezendő 3napban, de benéztétek fiúkáim! – erre a család mind a 4 férfi tagjának arcáról lehervadt a mosoly és a mindig higgadt Carlisle arcán is tombolt a méreg.

- Esetleg elmagyaráznátok, hogy miről is van szó?

- Természetesen – válaszolt előzékenyen apám – drága nagynénéd anyás, Rose és Esme társaságában egy 3napos párizsi tortúrára szeretne téged elcipelni, míg mi, igazi férfiak – húzta ki magát a négy dalia – szeretnénk téged elvinni egy jó kis 3napod vadászatta egybekötött vadvízitúrára. Gondolj bele, habos-babos rózsaszín boltba ki, cukormázas barackszín üzletbe be. Ha őket választod ez lesz a sorsod. Bezzeg, ha minket… Három nap szabadság. Na, kislányom, mit gondolsz?

Nem tudtam mit válaszolni, nem akartam megbántani családom női tagjait, de be kellett látnom, apáék azért valóban az én – és a maguk – szórakozását tartották szem előtt, nem pedig az „amit illik egy lánynak csinálni” című kéziszótárból mazsolázgattak, mint a család női tagjai.

- Nos, azt hiszem… - hagytam egy drámai hatásszünetet – ma délután elmegyünk Párizsa, úgyhogy csajok csomagoljatok! – apám elkerekedett szemeit figyelve, muszáj volt elmosolyodnom, hiszen ismert már annyira, hogy tudja, ez nem én vagyok. – De… - folytattam vigyorogva – holnap délután utazunk haza és megyek a fiúkkal 3napra kalandozni – jelentettem ki magabiztosan.

 - Ez az én kis unokahúgom – kiáltott fel Jasper bácsikám villámgyorsan felemelve a földről, úgy ölelgetett össze-vissza.

- Már attól féltem, nem is te vagy az Nessie – kontrázott rá másik bácsikám. – Az igazi Nessie biztosan nem kezdené a „rózsaszín terrorral” de te jól spekuláltál kishölgy. Vagány döntés volt.

Miután nénikéim kipuffogták magukat és a férfiak kiörömködték magunkból a nagy izgalmakat, anyám elnéző mosollyal közölte, hogy ha valóban csak 2 napot szánok Alice párizsi programlistájára, akkor indulnunk kéne, mert másfél óra múlva indul az első gép és igencsak hosszú az a lista.

Ennek hatására rekordsebességgel száguldottam fel a fürdőszobába, pakoltam be a táskámba a legszükségesebb holmijaimat és öltözködtem fel kellően illedelmes ruházatomba. Miután mindennel megvoltunk, természetesen apu vitt ki engem és anyut az Astonjával a reptérre, míg Rose-t, Alice-t és Esmet Emmett fuvarozta mögöttünk haladva.

Már ekkor éreztem, hogy nagyon nehéz 2 nap elé nézek, de ugyanakkor ott bujkált bennem az öröm, hogy együtt lehetek apuékkal, mindenféle női etiketteket sutba dobva, hiszen az ők társaságukban teljesen már az élet. Bár vigyáznak rám, mint a szemük fényére – sőt, szerintem még jobban – de mégis önmagam lehettem, ellazulva és nem éreztem azt a fojtogató érzetet, amelyet néha Rose-ék szeretetnyilvánítása nyújtott.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.