Mintha hirtelen minden érzést kiszipolyozott volna belőlem Aro ajánlata. Nem maradt semmi más, csak a tények. Eltűnt a kétségbeesés, aggodalom, félelem, szorongás, illetve a boldogság, szerelem, vágyakozás, és vidámság. Egyedül a szavak, és gondolatok maradtam meg.
Vagy te, vagy Renesmeé.
Te, vagy Nessie.
Te, vagy Nessie.
Nessie vagy te…
Íme a második idióta megalkuvási terv, amiben nem tudok dönteni. Magamat nem féltem, ugyan… de ha én mennék, azzal azon nyomban véget vetnék Edward életének is. Viszont ha Nessie megy… abba bele sem merek gondolni.
-Aro, én… - Úgy tűnt, az érzékszerveim is eltompultak, hiszen távolból hallottam a saját hangom, mintha nem is én beszéltem volna.
-Bella – nyögött fel Edward, és megrázott. Bágyadt pillantásommal igyekeztem rá fókuszálni. Hiba volt. Aranyszínű szemei tele kétségbeeséssel, és gyötrelemmel. Nála még nem szűntek meg az érzések. Pedig milyen könnyű így élni…
-Edward, én… - próbálkoztam újra, sikertelenül. Mégis mit mondhatnék? Összepréseltem fogaim, nehogy valami hülyeség kiszaladjon a számon, és elszakítottam a pillantásom Edward szemeitől. – Aro… nekem kell…
-Bella, bocsi, hogy így üdvözöllek újra, de tégy meg egy szívességet, és fogd be! – harsant egy üde lányhang a lépcső felől. Na, ne… nincs az az Isten…
Alice Cullen állt ott, pimasz, lelkes mosollyal, mint egy alacsony, de meseszép szupermodell. Mellette állt Jasper, kinek búskomor vonásai most valami gőgös mosolyszerűségbe olvadtak. Illetve volt még két idegen is, szemlátomást nomád vámpírok, hiszen tekintetük vörösen parázslott.
-Alice! – sikkantott fel Esme.
-Jasper bácsi! – kuncogott Nessie.
A farkasok tájékáról lelkes ugatás hallatszott.
A parányi teremtmény egyetlen szökkenéssel közöttünk termett, nyomában Jasperrel és a két idegennel. Edward felé biccentett, nyilvánvalóan üzent neki valamit, akit erre bólintott, és maga mellé húzott, kezemet egy pillanatra sem engedve. Alice biztosan arra utasította szerelmem, hogy tartson házi őrizetben, mert nem vagyok beszámítható.
-Nocsak, Alice és Jasper Cullen – lelkesedett Aro.
-Üdv, Aro – intett Alice bájosan. Jasper csak biccentett.
-Régen láttuk egymást.
-Annyira régen azért nem – jegyezte meg nővérem egy aprócska fintorral az arcán. Magyarán a mondandója ezt jelenti: nem elég régen láttalak.
-Ahogy gondolod… de mesélj, hol jártál? És kik az új barátaid?
-Az… „új barátaim” keresésére indultam Jasperrel. Ők Huilan és Nahuel.
Szemügyre vettem a két ismeretlen alakot. Teljesen átlagos nomád vámpírnak tűntek… első ránézésre. Azonban a Nahuel nevet viselő alaknak… dobogott a szíve! Úristen, Alice… te hős!
Nem csak én vettem észre a szívdobogást, hanem a jelenlévők 90%-a szintén. Caius ellenségesen méregette Nahuelt.
-Ó, szóval bizonyítékot hoztatok?
-Úgy terveztük – felelt Alice sugárzó mosollyal. – Nahuel… a legjobb, ha ő maga meséli el a történetét.
-Rendben, hallgatunk.
A férfi megköszörülte a torkát, mintegy szokásként, majd belekezdett.
- A nevem Nahuel, ő pedig a… hát, mondhatjuk, hogy nagynéném, Huilan. Rólam annyit, röviden, hogy anyámat egyszer megerőszakolta egy vámpír, aki új, mutáns fajt akart létrehozni. Anyám kihordott engem, és belehalt a szülésbe. Én pedig, mint vérszomjas kisgyermek, megharaptam Huilant. – Itt jelentőségteljesen a nőre pillantott, aki átvette a szót.
- Én tudtam, mi történik testvéremmel, hiszen a három hónap leforgása alatt volt időm felkészülni az eshetőségekre. Tudtam, hogy vámpír volt együtt az ominózus éjszakán testvéremmel, és amikor a kicsi Nahuel megharapott, tudtam, hogy én is azzá váltam.
- De hogyan? Mármint… kérlek, álljatok ide elém – vezényelt Aro. Huilan és Nahuel szorongva egymásra pillantottak, és Aro elé járultak. Aro hozzájuk érve megtudott minden információt múltjukról.
- Nos… Aro? Mi a véleményed? – kérdezte Alice diadalittasan. Edward mellettem megrándult, mintha csak a nevetését készült volna elfojtani. Mi van itt?!
- Értem… mindent értek… ez elképesztő – hápogott Aro. – Sajnálom. Sajnálom, hogy ez történt. Mindent. Őszintén. Carlisle barátom, Edward… tőletek főleg bocsánatot kell kérnem. Marcus, Caius! Indulunk vissza.
- MICSODA?! – hördült fel egyszerre mindenki, az alantas Volturi-katonától kezdve Caiusig. Egyedül Edward, Alice, Jasper, Huilan, és Nahuel tűnt nyugodtnak.
- Rettentően sajnálom mindazt, ami történt. Tudom, hogy Nessie nem fog ártani senkinek. Persze abban még mindig bízom, hogy egyszer csatlakoztok hozzánk… de nem ilyen eszközökkel.
- Na, de Aro! – fortyogott Caius.
- Nem, bátyám. Most nem.
Hirtelen újra… éreztem. Még nem tértek vissza teljes egészében az érzéseim, de éreztem valamit… a gyomromban feltörekvő érzést… a reményt…
-Remélem, meg tudtok nekünk bocsátani – fordult Aro Carlisle felé. – Erősen sokkoltatok minket, pláne Renesmeé, Bella, és Alice.
-Ó, és még nincs vége a meglepetéseknek. Bár ha jól látom, nem lenne már erre szükség, de azért… gyertek be! – intett Alice a boldogságtól meg-megremegő hangon.
Hirtelen a lépcső felől újabb három alak érkezett. És ahogy az a Tanya felől érkezett kiáltásból megállapítható volt: ezek az arcok nem voltak idegenek.
Kate, Carmen, és Eleazar álltak köreinkben.
-Kate, Carmen, Eleazar! – nyögött fel Tanya. – Mit kerestek ti itt?
-Azt, amit te nem. Megvédeni a Culleneket – felelt Carmen hűvösen.
-De ne… Irina is meghalt! – csattant fel az eperszín hajú vámpírnő.
-Igen, méghozzá a te hibádból – mormolta Carmen. Meglepett, hogy Kate és Eleazar nem szól egy szót sem.
-Nem igaz, a Cullenek hibája!
-Hogyne… mindent tudunk, Tanya.
-Honnan?
-Elég, ha azt én tudom. És most szívódj fel a családoddal együtt – Carmen már szinte köpte a szavakat. Eleazar gyorsan megfogta egyik karját, és Kate a másikat. – Ránk többé nem számíthatsz.
Tanyán látszott, hogy nagyon szívesen megtépné volt családtagjait, legalábbis Carment biztosan, de Aro szavai elnémították a párbajozókat.
-Ég veletek, Cullenek, Denali-klán, vérfarkasok, Huilan, és Nahuel. Remélem, egyszer barátilag is találkozhatunk. Eleazar, Carlisle, veletek mindenképp.
A végszóra a Volturi egy emberként megfordult, és elindult kifelé, mint valami filmben. Az ajtón kívül aztán őrült sebességre kapcsoltak, de Caius gondolatát a távolság sem mosta el.
„- Eljön még a mi időnk, Cullenek. Lesz visszavágó, és egyikőtök sem marad életben, ha addig létezem is!”
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó