|
8. fejezet - A Volturi klán
2009.11.20. 18:16
- Te… Várj nem értettem jól… Te most azt akarod, hogy látogassam meg veled a családod? – kérdeztem, amikor képes voltam megszólalni.
Azt hiszem kisebb sokkot kaptam. Nem akar megenni, hanem azt akarja, hogy látogassam meg vele a családját? Ez nagyon furcsa. És ha azt akarja, hogy látogassam meg a családját akkor egyáltalán nincs szándékában megölni… Vagy lehet, hogy ez csak elterelés? Én ezt már tényleg nem értem. Teljesen össze voltam zavarodva.
- Igen. Örülnék, hogy ha bemutathatnám a családom. Aro is újra látni szeretne – mondta mosolyogva.
Aro említésére eszembe jutott még egy valami, amit nem kérdeztem meg, de érdekelt.
- És Aro miért is fogta meg a kezed a kávézóban? Akkor is kérdeztem, de nem mondtátok meg…
Meglepetésemre Heidi nevetni kezdett.
- Hidd el, elmondanám, de szerintem Aro osztaná meg veled a legszívesebben. Majd ő elmondja.
- Jó, akkor menjünk. Mutasd be a családod – mondtam kicsit bizonytalanul, mert ki tudja, hogy mi lesz. Lehet, hogy az egyikük elfogyaszt. De ki tudja? Ez még a jövő zenéje.
Heidi mosolygott és megölelt. Ezt az emberi reakciót nem vártam, mégis én is visszaöleltem.
- Bella. Azt hiszem, nagyon jó barátnők leszünk. – A hangjában viszont nem csak ígéret volt, hanem reménykedés is.
Némán mentünk a sikátorokon keresztül. Rengeteg kis utcán mentünk már végig, és én nem értettem, hogy miért nem megyünk kocsival, ham ár ilyen messze laknak. Vagy a vámpírok laknak egyáltalán valahol? Biztos laknak, mert ahogy Heidi mondja harminchárman vannak. Valahol aludni is kell. Vagyis lenni, mert ugye nem alszanak. Újabb sikátorok jöttek, és újabb utcák. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy mikor érünk már oda, amikor Heidi megállt.
- Mi itt lakunk. – Heidi egy hatalmas irodaépületre mutatott. Mosolygott és várta a reakciómat.
- Ö… Nagyon szép- mondtam akadozó nyelvvel.
Én most tényleg arra készülök, amire készülök. Teljesen nyugodtam bemegyek az oroszlán barlangjába? Egyszerűen odakínálom magamat nekik, mint egy darab hús? Ha valamelyikük nem bír uralkodni magán akkor mi lesz? Akkor én meghalok talán gyorsabban, mint hinném. És vajon akarom én ezt? Direkt csinálom? Meguntam a szenvedést, és meg akarok halni? Én tényleg mazochista vagyok. Nem Edward az, hanem én. Vajon Edward mit mondana?
„Bella. Fordulj meg, és menj haza!” – valami ilyesmit. Vagy lehet, hogy külön örül, hogy meghalok. Úristen! Hogy gondolhatok ilyenekre? Edward nem örülne, ha meghalnék. Meg is kért rá, hogy ne tegyek magamban kárt. És én megígértem neki… Ha nem ígérem meg, akkor már halott lennék? Vajon a lelki károkra is gondolt vagy csak a testire? Annyi ha, annyi kérdés. Olyan szívesen megkérdezném tőle, hogy mindezt hogyan gondolta, és, hogy most mit gondol. Olyan szívesen látnám. Megérinteném még egyszer… Talán utoljára…
És vajon Heidi megvédene? Vagy csak ez az egész csapda volt, hogy feltűnés nélkül elfogyaszthasson?
Bementünk az épületbe és folyosókon mentünk végig, ajtókon mentünk keresztül, titkos ajtókat nyitott meg Heidi. Végül egy díszes terembe értünk. A fal zöldre volt festve, és körben fotelek voltak elhelyezve. Mind nagyon kényelmesnek tűnt.
A szobában már többen is ültek.
- Mester. Itt van Bella. – Heidi hangja behízelgő volt.
Az alak felkelt a fotelből, és nekem feltűnt, hogy ő Aro. A kávézóban nem így beszéltek egymással. Mester? Milyen megszólítás ez? Ő a fővalaki? Nyílván igen…
- Bella kedvesem, mekkora öröm újra látni! – Aro hatalmas mosolyra húzta a száját. Tényleg úgy nézett ki, mint aki örül, hogy lát. Úgy köszöntött, mintha több éve ismerne, nem tíz órája. Ha nem egy vámpírokkal teli szobában lennék egyedül ember, akkor lehet, hogy még örülnék is a megszólításnak… De így?
Túlságosan kínosan éreztem magam, ezért csak biccentettem és halványan elmosolyodtam.
Heidi ismét felemelte a kezét, Aro megérintett és percekig csöndben álltak. Aro arca változott. Meglepődött volt, majd csalódott, végül úgy tűnt, hogy mindent ért. Aztán elégedettség ült ki az arcára.
- Látom, érdekel téged Bella, hogy miért is érintem meg ilyen sokszor a körülöttem lévőket. – Aro közben közelebb jött hozzám. Megállt előttem és meredtem a szemembe nézett. Olyan volt, mint egy sas, aki a prédájára készül lecsapni. Rossz érzésem támadt. Nagyon rossz. Csöndeses körözni kezdett körülöttem miközben beszélt. Mindenki minket nézett a teremben.
- Kedves, Bella. Láttam, hogy megismerkedtél régi ismerőseimmel a Cullenekkel. És mily gyengéd szálak fűztek téged Edwardhoz! Ez csak még jobban meglepett. – Aro továbbra is körülöttem sétált. Nekem meg fogalmam sem volt, hogy mindezt honnan tudja. Itt van a család? Vagy Edward személyesen? Be kell vallanom magamnak, hogy félek. Félek, mert egyedül jöttem ide. Senki nem tudja, hogy itt vagyok, és senkinek nem hiányzom majd, ha meghalok. És még ez a körözgetés is az idegeimen táncol. Miért nem mondja meg egyszerűen mit akar? És akkor élhetnénk egymás nélkül, boldogan.
- Láttam mesélt Edward ragyogó képességéről, a gondolatolvasásról. Hasznos kis képesség. Viszont azt is láttam, hogy kudarcot vallott veled. Vagyis egyedül a te gondolataidban nem tudott olvasni. Nos Bella, tudnod kell, hogy én is hasonló képességgel vagyok megáldva. De én nem csak foszlányokat hallok. Mindent, amit valaha megfordult a fejedben. Viszont nekem ehhez testi érintkezésre van szükségem. Ezért van ez a gyakori érintés köztem és társaim között. Azt hiszem a lényegre térek. Látom már alig bírsz magaddal – mondta Aro és kuncogott egyet. Nem sötét kuncogás volt, mégis megijedtem. Gyorsabban dobogott a szívem, mint szokott. Gyorsabban vettem a levegőt is, és a vérnyomásom az egekben lehetett.
- Bella. Én se tudok olvasni a gondolataidban – mondta Aro és szélesen mosolygott. – Ezért fogtam olyan sokáig a kezed az egyetemen. Nem tudtam elképzelni, miért van ez.
És én megkönnyebbültem. Nem tudom, mitől, nem tudom, miért. Csak megkönnyebbültem. Talán a tudat, hogy a gondolataim továbbra is az enyémek maradhatnak, és senki másé nem lehet. Jó volt tudni.
- Azt hiszem meg kell kérdezzek tőled valamit Bella. Nagyon fontos kérdés. – Aro hangja tényleg komolyságról árulkodott. Most azt fogja megkérdezni, hogy megehet-e? Nem tudom, de nem is érdekelt. Biztonságban éreztem magam, bár ki tudja, miért? Úgy éreztem semmi, és senki nem bánthat engem.
Tudtam, hogy komoly a téma, és, hogy Aro azt várja, hogy a szemébe nézzek. Én húztam az időd. Amennyire csak tudtam. Nem tudom milyen kérdés jön. Akarom egyáltalán tudni? Végignéztem a teremben ülőkön. Volt ott két tizenéves. Egy lány meg egy fiú. A lány vicsorgott és egyenesen rám nézett. Nem tudom miért csinálta. Megtaláltam a másik két vezetőt is a szememmel. Felismertem őket a képről. A pillantásom találkozott egy férfiéval. A férfi Emmettre emlékeztetett a leginkább. Magas volt és kisportolt. A haja fekete volt, és csak nézett rám. Heidi bátorítóan rám mosolygott, és kicsit biccentett.
Végül nem húztam tovább az időd. Arora néztem. Aro szélesen mosolygott, és örömmel nyugtázta, hogy végre minden figyelmem az övé.
- Nos, Bella. Ilyen ígéretes tehetséggel Alec és Jane óta nem találkoztam. Nagyon különleges vagy. Szeretném megkérdezni: kívánsz csatlakozni hozzánk?
Meredten bámultam Arora. Most tényleg azt kérdezte, amit gondolok? Vagy csak hallucináltam? Már én se tudom eldönteni. Leesett az állam, és döbbenten néztem rá. Most tényleg átváltoztatna? Tényleg megtenné? Ha ezt harminc évvel ezelőtt kérdezni… Bár nem tőle akartam hallani ezt a kérdést. Akitől ezt szívesen vettem volna, az nem ilyeneket mondott nekem. Megunt, és nem akart többet látni. És most lehet, hogy itt a lehetőség? Vagy ez csak valami beugratás? Nem biztos, hogy nem az. Aro is mondta, hogy komoly a téma. És én tudtam, hogy nagyon is komolyan gondolta. De akkor miért nem tudom elhinni?
És ha több évig ez volt a vágyam, most miért nem mondok rögtön igent? Miért gondolkodom rajta? Miért érzem azt, hogy ez nem olyan lesz, amilyennek én akartam? És ha nemet mondok, akkor engednek elmenni? Vagy megölnek? És ha tovább élek, vagyis létezem, akkor lehet, hogy találkozom velük…
Csak miattuk… A Cullenek miatt megéri vámpírnak lenni. Miattuk akartam az lenni. De nem ebben a családban akartam vámpír lenni. Ebben a családban is lehetek boldog? Vagy a boldogságom egy személytől függ, nem az állapotomtól?
Annyira bizonytalan vagyok. Mindenben, és mindenkiben. De ha igent mondok, akkor van esélyem újra látni őt? Szeretném látni egyáltalán? Ebben biztos voltam. Az egyetlen dolog, amire megéri várni.
Rá. Várni fogok rá. Akár emberkén, akár vámpírként. És ha vámpír vagyok, akkor ő se félne, attól, hogy megsebez. Már nem aggódna a lelkemért, mert már rég nem lenne. Nem féltené a testi épségemet, mert nem lenne mitől…
- Igen – mondtam végül szinte kiabálva.
A teremben csönd volt, a szó visszhangzott a falakon. Aro hatalmas mosolyra húzta a száját, én meg lehajtottam a fejem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó