Hosszú pillanatokig némán meredtünk előre. Na, erre aztán senki sem számított, Alice-t leszámítva. Hogy a Volturi önként és dalolva távozik, belátva tévedését…? Oké, Caius nem egészen, meg Jane sem repesett az ötlettől, de… akkor is. Esme szólalt meg először.
-Akkor most… vége van? – kérdezte bátortalanul.
-Nagyon úgy tűnik – kuncogott Alice.
És ekkor elszabadult a pokol.
A farkasok egyszerre vonyítottak fel fülsértő szólamban, hogy aztán visszaváltozzanak, és egymást ölelgessék a félmeztelen kamaszok. Rosalie és Emmett a legmagasabb fokozatú tornádó szintén csókolták meg egymást, pont úgy, mint Carlisle és Esme, Alice és Jasper, illetve Carmen és Eleazar, csak az elsőként említett páros kissé teátrálisabban viselkedett, mint a többiek. Huilan és Nahuel is összeborultak, míg Nessie odaröppent hozzánk, hogy jól megölelgethessük, majd pár pillanat után Kate-hez távozott, onnan pedig Jake karjaiba repült. Végül mindenki egy nagy boldog ölelésbe olvadt. Vérfarkasok és vámpírok (illetve a két félvér) együtt. Kivéve engem és Edwardot.
Mikor Renesmeét biztonságban tudhattam Jacobnál, azonnal visszatért az összes érzésem. Melyeket a Volturi nem is olyan rég kiszipolyozott belőlem. Az aggodalom, félelem, boldogság, szeretet, és minden más is. De a kellemetlen érzetek most háttérbe szorultak, most, hogy megmenekültünk. Amikor pedig abba az aranyszínű szempárba pillantottam, mely rám, és csakis rám nézett, szerelemmel, nem csodálkoztam volna, ha fagyott szívem is dobogni kezd…
Edward félszegen elmosolyodott, és magához húzott. Legszívesebben azonnal megcsókoltam volna, de megálljt parancsolt. Ajkaink között pár milliméter volt csupán.
-Te komolyan azt hitted, hogy engedném, hogy a Volturival tarts? – kérdezte megrovóan. Semmi értelme nem volt ennek a hangsúlynak, hiszen a szemével mást üzent.
-Miért, talán Nessie-t adtam volna oda nekik? – horkantottam föl halkan.
-Nem. De hogy önként vállalkozz… - felnyögött. – Néha elképesztően őrülten tudsz viselkedni.
-Sajnálom – mormoltam, miközben még közelebb hajoltam hozzá. Ajkaink már érintkeztek, mikor újra elismételtem a bűvös szót. – Sajnálom.
-Képzelem… - suttogta, és kissé hátrébb húzódott. – Ígérd meg, hogy soha többé nem teszel ilyet!
-Edward, most múlt el a veszély – morogtam. Miért nem bír csendben maradni végre?
-Sosem tudhatod.
-Dehogynem… Caius.
-Hallottad? – nyögött fel újból.
-Nehéz lett volna nem hallani – jegyeztem meg.
-De még mindig nem ígérted meg… - mormolta, és újra közelebb húzódott hozzám. Szinte egymás kilélegzett levegőjét lélegeztük be, miközben a szemeivel bűvölt.
-Oké, becsszó – bólintottam egy aprót, mindennemű meggyőződés nélkül.
-Ez nem volt túl hihető…
-Edward, megtennél valamit? – néztem rá angyalian.
-Természetesen.
-Fogd be, és csókolj meg végre! – fakadtam ki ingerülten. Ajkait csibészes félmosolyra húzta, majd teljesítette követelésem.
Lágy, szerelmes csókunk helyét hamar átvette a mindent felemésztő szenvedély. Szorosan átölelte derekam, míg én a hajába túrtam, és csókoltam tovább. Hiába tudtam, hogy sokan vagyunk jelen, egyszerűen nem bírtam leállni. El sem tudtam képzelni ekkora erőt, ami ilyesmire ösztönözhet engem, hogy Edwardot a vendégekkel teli nappali kellős közepén teperjem le, márpedig most közel álltam hozzá. Edward meg… még közelebb. Elindult előre, meg nem szakítva csókunkat, míg én hátrafelé botladoztam. Egészen a falig jutottunk, hol teljesen rám préselődött, és egyik lábam a dereka köré csavarta. Én pedig hagytam neki…
Hirtelen ujjongás, tapsolás és „Szobára, gyerekek!” - felkiáltások hada záporozott felénk.
Több erőmre volt szükség, mint amikor Jane ellen harcoltam, hogy Edwardot eltoljam magamtól. Persze nem fizikai, hanem mentális.
-Edward, ne itt… itt van az egész család. Nessie is.
-Nem érdekel – suttogta, majd nyakamba csókolt, mert tudta, hogy mitől gyengülök el… Na, igen, Edward is tud játszani…
-Edward, kérlek. Menjünk a kunyhóba. De először…
-Nem. Kívánlak. Akarlak. Most azonnal.
Hátamon végigfutkosott a hideg, de akkor sem hagytam magam. Eltoltam Edwardot, majd bizsergő arccal a többiek felé fordultam… és lássanak csodát, nem volt ott senki, csupán Rosalie, aki Emmettet próbálta elráncigálni.
„Bocsi.” – tátogtam, majd Edwardot karon ragadtam, és kivonszoltam a házból. Ő meg persze azonnal a falhoz döntött, és újabb ostromba kezdett.
-Edward, most tért vissza Jasper, mi meg elüldöztük!
-Pontosan. Ha már mindannyian elmentek… - Most ő ragadott meg engem, és vitt fel hálószobájába. Most már nem visszakozhattam…
Órák múltán nagy nehezen, de kénytelenek voltunk lemenni a nappaliba. Hiszen Alice és Jasper visszatértek! Illetve vendégeket is hoztak magukkal. Azért illene… mindegy, attól még őrülten nehéz volt.
Leérve döbbenten konstatáltam, hogy a kedves vendégeknek se híre, se hamva. Na, jó, Kate, Carmen, és Eleazar itt volt, de Huilan és Nahuel nem. A farkasok sem voltak itt, még Jake sem. De a családom itt volt, és ez volt a lényeg. Azonnal Alice nyakába borultam, majd később Jaspert is jól megszorongattam, bár kissé fintorgott, amikor mindketten megöleltük.
-Mi a gond, Jazz? – érdeklődött Edward.
-Még mindig nem vagytok lehiggadva… - morgott Jasper, és hátrébb húzódott. Ajkamba haraptam, míg Emmett felnevetett.
-Ejnye-ejnye, kis huncutok!
-Hanyagoljuk a témát – döntött Edward, és Alice felé fordult. – Itt az ideje egy hosszú mesének.
-Te tudod – öltött nyelvet Alice.
-De a többiek nem.
-Oké… - intett megadóan a pöttöm lány. – Akkor kezdjük.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó