|
9. fejezet - Újszülött Bella
2009.11.25. 11:03
Vér.
Vér.
Ég a torkom. Ég a kezem. Ég a belsőm. Mindenem ég. Egy szabad felület nincs rajtam, amit per pillanat ne borítanának el a lángok. Rosszul vagyok. Nagyon rosszul. Innom kell. Rengeteget. Annyira sokat, hogy tele legyek. Annyira tele, hogy soha többet ne akarjak inni. Mindegy mit. Ember vagy állat, per pillanat teljesen egyre megy. Nekem vér kell. Kell, mert ég mindenem. Meghalok, ha nem kapok vért. Belepusztulok. Úgy igazán őszintén most egy roncsra hasonlíthatok. Nem is roncsra, mert ha az lennék, akkor lettem volna valaki előtte. De most egy szörnyeteg vagyok. El kellett volna valaminek romlania, de az előző életemhez képest csak jobb jöhetett. És jött a jobb.
Vér.
Szomjas vagyok. Valaki szabadítson meg ettől! Miért nem mehetek el?
Senki nem jön a közelembe. Azt mondták hoznak enni. Akkor hozzanak már! Jóillatú embereket akarok. Olyanokat, akiket élvezettel megölhetek, mert kell a vérük. Kell mindenük. Nem. Nem mindenük. Csak a vérük, de az nagyon. Minden egyes pillanatát élvezni fogom az étkezésemnek. Élvezni fogom, mert egy szörny vagyok. És a szörnyek ezt csinálják. Nem érdekel semmi, senki csak én magam. Embert akarok. Nem érdekel az ember múltja, nem érdekel kiket hagy maga mögött. Nem érdekel hiányzik-e majd valakinek. Csak a vére kell. Kell, mert szomjas vagyok. Nagyon szomjas.
Vér.
Tud valaki ennél jobb dolgot mondani? Ami kellemesebb és éltetőbb? Nem. Mert én biztos vagyok most egyetlen dologban. Nekem most semmi nem kell. Senki… Csak vér. Vért, mert szörny lettem, akit nem érdekel semmi. Oltsa el valaki a tüzemet! Inni akarok. Semmi mást nem akarok. Csak inni. Belemélyeszteni a fogaim az első nyakba, ami szembe jön velem, és kiinni az utolsó cseppig a vérét. De nem lenne elég egy. Több nyak kell… Ami több vért jelent. Minél több, annál jobb. Sokat akarok. Rengeteg embert, akiknek rengeteg nyaka van… És rengeteg vérük. Szomjas vagyok. Mérhetetlenül. És meg kell szüntetnem ezt a tüzet minden áron. Kell a vér. Csak ez kell.
Edward.
Vér.
Ha más nem, akkor állatvér kell. Lehetek-e vegetáriánus normálisok mellett? Hülye kérdés. Vér kell, és mindegy, hogy milyen. Kell és kész. Mert szomjas vagyok, és minden egyes testrészem elég a tűzben, ami nem hagy békén. A torkom volt a legrosszabb, majd megőrültem, annyira fájt. Száraz volt, mint a sivatag. De a sivatagban van oázis. A torkomban lévő szárazságot, szomjúságot semmi nem enyhítette. Semmi nem csillapította. Csak egy valami csillapíthatja. És kell a vér. Kell, mert szükségem van rá. Mert nem lehet nélküle élni. Minden más nélkül lehet, de e nélkül nem. Szükségem van rá, akarom és kell. Csak ez. Semmi más.
Edward… Edward.
Vér.
Meghalok szomjan! Nem értem miért nem jönnek már végre, és csillapítják a szomjamat. Kell a vér! Bejönne valaki… Elrejtőznék, hogy ne vegye észre, nem egy üres szobába került. Kétségbe esne. Üvöltene, hogy engedjék ki és verné az ajtót. Olyan pánikba esne, hogy majd megőrülne. És akkor meglátna engem. Vagy csak az árnyékom. Mint egy rossz horrorfilmben. Meg jobban megijedne. Nem hagynám, hogy meglássam az arcát, és az arcán a félelmet. De lehet, hogy abban a pillanatban az sem érdekelne. Csak az illata érdekelne. És az, hogy mennyi vér folyik az ereiben. Az is lehet, hogy amit megérezném az illatát nem érdekelne semmi, és rátámadnék. Ez a valószínűbb. Mert olyan szomjas vagyok, amilyen még nem voltam. Mert kell a vér, és szükségem van az egyetlen dologra, ami képes enyhíteni a szomjamat. A vérre.
Edward.
Hiányzik. Nem úgy, mint egy egyszerű tárgy, amit nem találsz, hanem úgy, mint egy soha meg nem kerülő dolog. Mintha meghalt volna. És számomra meg is halt. Mert nem keresett. Nem szeretett. Elhagyott. Úgy hiányzik. Ha most itt lenne mellettem…
Vér.
Kell, mert egyre rosszabbul vagyok. Kezd nagyon kellemetlen lenni ez az egész. Annyira, hogy már el se tudom mondani. Ha lehet még jobban égett a torkom. Ha lehet még rosszabbul voltam. Lehet még ennél is rosszabb? Percről percre rosszabb. A torkom porzik. Biztos vagyok benne, hogy képtelen vagyok a beszédre. Semmire nem vagyok képes. Csak az ülésre. Ez a végtelen várakozás megőrjít. Egyre rosszabb. Minden egyes másodpercben rosszabbul leszek, de csak nem jönnek. Miért csinálják ezt velem? Megérdemlem? Rossz voltam? Vagy valamit helytelenül tettem? Nem értem. Érteni akarom, de nem tudom. Nem bírom, mert most semmire nem vagyok képes. Kínoz a szomjúság. Meghalok szomjan.
Edward.
Hiába hagyott el. Hiába nem szeret. Én szeretem és szükségem van rá. Jobban, mint valaha. Ha most itt lenne… Most segítene nekem. Együtt túltennénk magunkat ezen az egészen. És együtt lennénk. Olyan szép lenne! Annyira hihetetlen és mégis, most elérhetőbbnek tűnik, mint bármikor máskor az elmúlt húsz évben. Valamikor csak eljön Volterrába. És akkor találkozunk És kibékülünk. És minden rendben lesz. Minden szép lesz. Szebb, mint valaha, mert nem kell majd attól félnie, hogy összetör. Mert már én is olyan leszek, mint ő. És akkor minden rendbe jön, és minden színes lesz.
Vér.
Miért nem jöttek még? Lehet még ennél is rosszabb? Még ennél is kegyetlenebb ez az egész? Mert elég a torkom a szomjúságban. Elég és hamu lesz belőle. De a hamut elfújhatja a szél. A szomjúságomat miért nem tudja elfújni egy fuvallat? Egy kis szellő? Nem gondolni arra, hogy mindjárt szomjan halok olyan könnyű lenne… Annyira békés.
Edward.
Szükségem van rád. Mert te vagy a másik felem. Te vagy a lelkem elveszett fele. És ez nem mese. Mert tényleg csak te lehetsz, akivel együtt töltöm az örökkévalóságot. Nekem csak rád van szükségem. Veled minden könnyebb lenne. Minden szebb. És mindent elfelejtenék, ha itt lennél. Ha mellettem lennél, az olyan szép lenne. Minden álmot meghaladna. Itt lennél velem, és csak velem foglalkoznál. Mert kell a tökéletes arcod. A tökéletes hangot. Kell a tökéletes önmagad. Mert te hibátlan vagy. És én szeretlek. És én megbocsátanék. Mert meg akarok bocsátani. Mert szükségem van rád. Mindennél jobban. Mert te vagy az én angyalom. Ha egy angyal leszállhat a pokolba.
Vér.
Vajon határán vagyok a tűrűképességemnek, vagy még nem? És mi a határa? Ezért csinálják ezt, hogy tudják? De szomjas vagyok. És szükségem van valami táplálékra.
Edward.
Úgy emlékszem rád, mintha most is itt lennél. A hajadra, amibe belekap a szél. Ami az egyik legemberibb részed. A szemeidre, ami hol karamellán, néha meg feketén csillogtak. És volt benne valami. Valami, amire szívesen hittem, hogy csak nekem szól. Csak nekem, mert csak engem szerettél. Emlékszem a karikákra a szemed alatt. Amik mindig erősebbek voltak, ha szomjas voltál. És a mosolyod. A féloldalas mosolyod. Minden képzeletet felülmúlt annyira szép és elbűvölő volt. Szép ívű ajkaidra, és a testedre. Talán keményen hangzik. De szerettem a tested is. Mint minden egyes porcikádat. Mert te, te voltál. És belőled csak egy van, és lesz mindörökké. Mert nekem csak te kellesz. Csak rád van szükségem.
Vér.
Nem is biztos, hogy kell…
Edward.
De másra is emlékszem. Hogy milyen volt, amikor megcsókoltál. Bizsergett mindenem. Megérthetetlen módon ziháltam és tartottam vissza a lélegzetemet egyszerre. És szerettem. Mert mindig, amikor hozzám értél olyan volt, mintha egy petárda robbant volna fel bennem. Egy olyan, ami csak akkor huny ki, ha még erősebben simulok hozzád. De azzal csak még rosszabb minden. Akkor a petárdát felváltja a tűzijáték. És nem áll meg soha. Mert mindig, amikor mellettem voltál elkezdődött a petárdák felrobbanása. És csak nőttek, és erősödtek a robbanások. És csak akkor volt nyugtom, ha nem voltál mellettem. De azt nem szerettem a nyugalmat... Mert szerettelek. És még most is szeretlek.
Edward.
Edward.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó