Várakozóan tekintett rám mindenki, hiszen tőlem próbálták megtudni, hogy hova tovább. Ezen én is elgondolkoztam. Hiszen a listán volt 3 templom, 3 szórakozási hely és további 4 turisztikai látványosság.
- Mit szólnátok hozzá, ha ma még megnéznénk a Notre Dame-ot és utána este elmennünk a Molin Rouge-ba? – kérdeztem, hiszen tömbösítve könnyebb volt beütemezni a programokat. – És holnap, pedig ha már végeztünk a Camp Elysess másik oldalának a kifosztásával is – kacsintottam Alice nénémre – akkor megnéznénk a Sacre Coeurt és jobban körbenéznénk a Mommarte-on. Ha pedig még marad időnk a gépig, megmászhatnánk a Diadalívet. Olyan jó lenne közelebbről is megnézni azokat a csodaszép szobrokat… Először a Marseillaise-t fogom megnézni, nincs vita. – közöltem egy gyermek akaratosságával, mire mindenki csak mosolygott körülöttem.
- Jaj, kincsem, ilyenkor el se hiszem, hogy milyen hamar felnőttél, az én kis unokám már maholnap valóban igazi nő, és hamarosan végleg elszakítják tőlünk – tört ki drága nagymamán igazi velőtrázó sírásban.
Sosem értettem, hogyan lehet könnyek nélkül sírniuk családtagjaimnak, hiszen, ha nálam tört el a mécses, természetes volt, hogy az égető nedvesség végigcsordogál az arcomon. De azt be kellett vallanom, hogy mikor ilyenkor ránéztem agyira a szívem összefacsarodott, olyan szomorú látvánnyal szolgált, hogy mentem elkámpicsorodtam tőle.
- Nagyi, kérlek, ne sírj, inkább menjünk, hiszen Quasimodo és Esmeralda nem vár meg minket – mosolyogtam rá, mire az ő ajkai is felfelé íveltek és mentünk tovább.
Szinte se perc alatt a Notre Dame-hoz értünk és én megbabonázva a csodaszép épület látványától, álltam résnyire nyitott szájjal és csodálkozó szemeimmel. Gondoltam, hogy, ha élőben fogom látni az épületet kicsit más lesz, mint egy filmben, könyvben, rajzfilmben, de ezt a látvány álmodni se mertem volna.
A monumentális méretekkel bíró ajtón, a Végítéleten belépve szemem fel sem fogta az elé táruló látvány. Percekig – bár ebben az esetben az se tűnt volna fel, ha órákig – bámultam széjjel és innen nézve nem volt olyan badarság, amiket olvastam a lexikonokban. A szakirodalom szerint 9000 ember fért be, de eme a pillanatig nem is gondoltam rá, hogy ez lehetséges valahogy.
Mint egy gyermek karácsony hajnalban, úgy álmélkodtam a sorok között sétálva, s megbűvölve meredtem az angyalok csodaszép szobrain, melyek a falakról szálltak alá a templomnak. A kókuszpontban elhelyezkedett Krisztus szobor, két oldalán az okossal és a szűzzel, szinte teljesen megbűvölt. A hatalmas méretek, s a megrendítő aprólékossággal kidolgozott szobrok szinte végleg elkápráztattak.
Az időérzékemet végképp elvesztettem és már csak arra ocsúdtam fel, hogy ismét emlékeztetniük kellett anyáéknak a szűkös időkeretekre.
A templomból kilévén teljesen megütköztem rajta, hogy már teljesen sötét volt, tehát már végképp az éjszakában lehetünk, ám ekkor bevillant további tervem az éjszakára.
- Juj, elfelejtkeztem, anyu sietnünk kell. Menjünk először a szállodába, ott átöltözhetünk, és már indulhatunk is a Moulin Rouge-ba. Tényleg sikerült jegyet szereznetek? El is feledkeztem róla – szomorodtam el, hiszen ez tényleg kiment a fejemből
Már végképp nem láttam rá semmi esélyt, hogy este megnézhessük a világhírű showt, így beletörődötten sóhajtottam egyet, hiszen ki lenne képes elintézni az előadás napján, hogy még aznap jegyet kapjon, soron kívül, ráadásul ne mis egyet, hanem egyből ötöt.
- Nessie szívem, most ezt meg se hallottam – húzta fel Alice az orrát durcásan, mire értetlen arccal meredtem rá. Ő ezt észrevehette, mert végre magyarázkodásba kezdett – szerintem egy jövőbelátó nénével az oldalon szerinted megúszod, hogy ne maximálisan kényeztessen téged, egy ilyen kis aprósággal?
- Immmmádlak – ugrotta a nyakába, mire el is estünk a kemény betonjárdán.
A körülöttünk lévő emberek, furcsán néztek ránk, de nem nagyon érdekelt most ez minket, helyette inkább nevetve tápászkodtunk fel, s indultunk a szállodába, hogy átöltözhessünk az előadás előtt.
Mikor megláttam a vörös fényben pompázó épületet a szívem ritmusa még a szokásosnál is jobban felgyorsult, mire mindenki csak mosolygott. Belépve végképp megbabonázott a látvány. A sok reflektor és meseszép díszletek, szinte a szemlélődő elénk idézték az alig néhány évtizeddel ezelőtt még bordélyházként funkcionáló múltját az épületnek.
A show maga volt az ámulatba ejtés netovábbja. A lányok kánkán táncától még az én szavam is elállt, pedig nem vagyok egy melegedő identitású lány… Az énekek, melyeket előadtak a többi előadó szép volt s nekem rögtön eszembe jutott, az a film, mely egy szerelmi történeten keresztül dolgozza fel a Moulin Rouge történetét. Párizs bűnös negyedének. Mommartnak művészeit, kik csak az itt található szerény szállással tudták beérni.
A kedvenc műsorszámom a Ripper fivérek bemutatója volt, s itt határoztam el, hogy egyszer biztosan meglátogatom Magyarországot. Amit, s ahogy ez a két férfi művelt szórakoztatást címszóval ámulatba ejtő volt. Meg mertem volna kockáztatni a kijelentést, hogy talán még Apu és Emmett bácsi sem lenne erre képes – de úgy gondoltam, eme nézetemet inkább nem osztom meg velük.
- Hullafáradt vagyok, a’sszem ideje lefeküdöm – nyöszörögtem a szobám ajtaján belépve, s csak most tűnt fel, hogy a „hulla” szó milyen ironikus is.
- Rendben kincsem, de ne feledd, a neheze még csak holnap vár rád – mondta anyám egy gyengéd ölelést és egy jóleső „jó éjt” puszit követően. Mennyire is fog hiányozni ez az egyszerű, mégis ösztönös mozdulat, melyet már többé nem kérhetek az esküvőmet követően, hiszen mégiscsak felnőtt leszek, vagyis vagyok…
- Miért is? – kérdeztem, hiszen azt hittem a mai hosszú-hosszú túránkon igazán kitettem magamért, és holnap majd megpróbálnak kímélni. Ez hiú ábránd marad, azt hiszem.
- Alice – adta az egyszerű választ anyám és én ebből mindent megértettem.
- Akkor jobb is, hogyha most már tényleg megyek aludni – sóhajtottam, majd megöleltem anyát és elmentem aludni.
Gyönyörű álmaim voltak, melyek közül mind egyetlen téma körül forgott. Az esküvő. Mindegyikben egy csodaszép ruha volt rajtam, melynek fátyola lágyan omlott utánam a homokos parton elnyúló pihe-puha hosszú szőnyegen, melyen lépkedtem előre.
Magamat végignézve, nyugodtan megfigyelhettem a rajtam lévő gyönyörűséget. A ruha pánt nélküli, minimális dekoltázzsal ellátott felső részét apró hímzések tették még csodálatosabbá, s az imitt-amott elhelyezett apró igazgyöngyök tették még szebbé, melyek nem ütöttek el a ruha színétől. Az anyaga nem volt vakítóan fehér, melyet minden esküvőn látni lehet, hanem törtfehér, már-már kagyló színben pompázott az esti szürkületben.
A vendégsereg elfojtott lélegzettel nézett rajtam végig, s elégedetten konstatáltam, hogy mindenki meg van elégedve kinézetemmel, hiszen az egész násznép elismerősen méregetett, s többen sírtak is. Ahogy anyura tévedt a tekintetem, a lélegzetem is elállt.
A szokottnál is gyönyörűbb volt, de az az angyali arc, melyet apuval együtt úgy szerettünk most teljesen el volt torzulva a fájdalomtól. A szomorúság, mely kiköltözött az arcára, engem végtelenül elbizonytalanított. Gondolatban üzentem neki pár szót, hátha attól megnyugszik.
- Anya! Kérlek ne légy szomorú, ez egy új élet kezdete, de ez még nem a világvége. Kérlek, ne aggódj, tökéletesen átgondoltuk Jake-kel a döntésünket, és szeretném, ha velem osztoznál a boldogságomban – ránéztem, égy egyből kissé megnyugodtam. Már nem zokogott könnyek nélkül, csupán apró fájdalmas mosolyt küldött felém.
Valaki megszorította a kezemet, s csak most vettem észre, hogy nem egyedül lépkedek a hosszú úton, mely a paphoz, s szerelmemhez vezetett. Felnéztem a mellettem lépkedő személyre, s jóleső érzéssel ismertem fel apám hamisíthatatlanul mosolygós, boldogságtól csillogó arcát. Talán ő volt az egyetlen, ki nem szomorkodott, s nem volt végtelenül nagy fájdalom fellelhető szemeiben, Jake-et és magamat nem számítva, hiszen rólam szinte sugárzott a boldogság. Jake arcát csak tippelhettem, ugyanis csak még most fordultunk be az oltár felé egyenesen fut szőnyegre.
Boldogan néztem magam elé, s egy cseppet sem érdekelt, hogy mikor is lehet ennek a szívmelengető álmomnak vége, esetleg vége lehet-e egyáltalán? Nem izgatott most, hiszen várt rám egy új élet, s egy kibővített, nagy, boldog család.
Ekkor megláttam jövendőbelim arcát, s a lélegzetem elállt attól a csodaszép, attól a napbarnított bőrrel borított csodaszép arcától. Először csak végtelen izgatottságot tudtam felfedezni benne, majd –mikor meglátott – minden negatív érzelem eltűnt az arcáról, s felváltotta a mérhetetlen boldogsággal átszőtt boldog mosoly, melyet felém küldött.
A ceremónia csodaszép volt, még így, álmomban is éreztem, hogy megkönnyeztem az ágyban feküdve, mikor mindkettőnk fogadalomtétele után, mikor már egymás felé fordulva közelítettünk a másik ajkai felé, hirtelen eltűnt minden.
- Ébresztő álomszuszék! Hahóóóóó!! – hallottam Alice hangját, s megfogadtam, hogy ezért még számolni fogok vele.
- Nyjjjjjjjaajjjjj… - jött az értelmes válasz tőlem, mire halk kuncogást fedeztem fel nénémtől s cseppet sem éberen felültem az ágyban, hogy körbenézhessek, mi az a halaszthatatlan dolog, ami miatt, már hajnalok hajnalán fel kell kelnünk – csak egy percet kérek még – nyöszörögtem végül, s visszafeküdtem.
- Nem Nessie… nincs egy fél másodperced sem, nemhogy egy egész perced!
- Alice, légy szíves békén hagynád egy kicsit?! – csattant fel anyám, akinek a jelenléte csak most tűnt fel.
- Jól van, na… - mondta bánatosan Alice, s kisétált a szobából.
Ekkor megéreztem anyu simogatását bőrömön, s egyből jóleső érzéssel töltött le bőrének minimális hidegsége, melyet alig éreztem. Most már felkeltem, s az ágyon felülve megöleltem őt, mire hangtalanul, szemem mozdulataival üzentem neki, hogy máris kész vagyok, csak lezuhanyozom… Még a gondolatátvitelre is képtelen voltam, olyannyira le voltak fáradva az agysejtjeim.
- Máris rendelek neked reggelit. Pirítós, fügelekvár, főtt tojás? – kérdezte mosolyogva anyu, hiszen tudta, hogy ez a kedvenc reggelim. Hatalmas vigyort öltve arcomra bólintottam, s ő mosolyogva távozott a szobából.
- Kész vagyok – piruetteztem, ahogy kiértem a lakosztályunk nappaliszerűségébe s mosolyogva lépkedtem az asztalhoz, melyen már ott várt a mennyei reggeli, melyet - attól függetlenül, hogy nem volt benne semmilyen hús – imádtam.
- Jó étvágyat – mosolygott anyu, s leült mellém újságot olvasni, mert tudta, hogy utálok egyedül enni. Nem azért, mert féltem volna, hogy visszaharap a pirítós, sokkal inkább azért, mert nem szerettem társaság nélkül falatozni. Ha csak újságot is olvasott mellettem valaki, már attól jobb kedvem lett, hiszen nem voltam egyedül, s ha szólni szerettem volna valakihez, ott lett volna mellettem az illető.
Miután megettem minden elém tett étket – hiába sok volt, hiszen tudtam, hogy milyen nap vár rám – legelbűvölőbb mosolyomat felöltve vágtam bele családom női tagjaival Párizs eszméletlenül gyönyörű helyeinek.
Most is a Camp Elysess boltjainak végigjárásával kezdtük a tárázást, leszámítva azt a némi különbséget, hogy most az utca másik oldalán vonultunk végig, s nagynénéimmel karöltve – bár igazából csak ők – kifosztottunk szinte minden boltot a szebbnél szebb darabokból.
A tegnapi napnál is hosszabbnak tűnt az az idő, melyet egy-egy próbafülkében töltöttem, hiszen hiába láttam Alice előre a végeredményt, azért is szerette volna szemrevételezni élőben is. Mikor már ugyanabból a felsőből a tizenkettediket vetette fel velem, kissé sérelmeztem, s hangot adtam nemtetszésemnek.
- Alice, légy szíves, ne szívass már! – csak úgy kicsúszott a számon, de én sosem voltam ilyen jellegűen közönséges, így gyorsan helyesbítettem mondanivalómon s kissé kedvesebb hangot megütve fogalmaztam meg mondandómat – kérlek szépen Alice néni, olyan rossz, hogy szinte az egész napot a próbafülkékben töltöm, hagy ne kelljen már mindent felpróbálni, csak egy kicsit kevesebbet… - s láttam, hogy mérges arckifejezése kezd eltűnni, s tudtam, győztem. – Naaaaaa… – néztem rá, a Shrek-es Csizmáskandúrt is megszégyenítő bociszemekkel, melyeknek nem tudott ellenállni, s megadóan sóhajtott.
- A lilát, zöldet és a pirosat visszük, a többi pocsék lenne – mosolygott rám, s megölelt.
Amikor véget ért „fosztogatásunk” izgatottan vártam, hogy visszaforduljunk, s végre bemenjünk az egész vásárlás alatt várt, egyetlen olyan üzletbe, melynek kínálata még az én számomra is figyelemfelkeltő hatással bírt. Mikor megkérdeztem, miért nem megyünk be egy egyszerű „majd később”-bel elintéztek, s most visszafelé izgatottan vártam, hátha már „később” van. Megálltam az üzlet előtt, s bevártam a többieket, kiket lehagytam emberi tempójú futásommal, hisz siettem, ezzel is előrehozva a pillanatot mikor beléphetek végre álmaim üzletének ajtóján.
- Majd később, mondtam kicsim – lépkedett el mellettem anya, s én lefagyva, csalódottan álltam a beborult ég alatt mely tökéletesen szimbolizálta abban a percben való érzelmeimet.
- De miért? – gyermeteg módon szám lefelé görbült, s küzdöttem könnyeimmel, miközben folytattam. – Ez az egyetlen üzlet, amit én is látni szeretnék, csak emiatt egyeztem bele ebbe a párizsi körútba.
- Kincsem, nem azt mondtam, hogy nem, hanem, hogy később – mosolygott anyu, s megölelt, mellyel kissé megnyugtatott, de még mindig szomorúan lépdeltem el „álomboltom” elől.
Miközben lépkedtünk megláttam a több mint 100éves, 50méter magas monumentális építmény, melyhez közelítve egyre jobban kirajzolódtak a kaput borító csodaszép szobrok. A Diadalív lábánál álló örökmécses fényei elkápráztattak, s egyre közelebb érve hozzá, még jobban szemügyre vettem a csodaszép lángcsóvák aranyló fényeit.
- Nessie, vigyázz – szólt rám anyám, s karomba kapaszkodva elindultunk az épületen belüli lépcsősoron, hogy ebből a magasságból is szemrevételezhessük a mesés látványt.
Megpillantva előre megálmodott szobromat a fehér falon, a Marseillaise-t, szinte a lélegzetem is elakadt. Oly csodálatos aprólékossággal volt minden részlet kidolgozva rajta, hogy megdöbbentő volt számomra, hogy közönséges ember, hogyan is alkothat ily csodát? Alice és Rose nénéim is tündöklő szépségű szobrokat, festményeket, rajzokat tudtak alkotni, de ez esetükben nem volt meglepő, elvvégre vámpír léttükre szégyen is lett volna, ha nem tökéletes szépségű műveket állítanak elő. De az, amit itt láttam, az, hogy halandó ember létére az alkotó milyen csodás domborműveket, szobrokat alkotott, teljesen letaglózott.
Miután talán egy óránál is több ideje csodáltam a különleges díszítését a monumentális kapunak, hírtelen eszembe jutott, hogy mi az, aminek szemrevételezésére még ennél is jobban vágyom.
- Akkor most irány a Sacré Coeur? – kérdeztem csillogó szemekkel, mire mindenki megmosolygott.
- Igen, ha szeretnéd – nézett rám anyám szeretetteljesen.
Egyből célba vettünk egy közelben álldogáló taxit, hiszen ha rokonaim nem is, de én erősen elfáradnék, ha innen, a belvárosból, gyalog kellene megtenni azt a hosszú utat, mely a Mommarte csúcsára vezet, ahol végre megpillanthatom a csodás bazilikát.
Lélegzetet is lassabban vettem, megbabonázva a csodás neobarokk épületet bámulva, s reszketeg lábakkal léptem be a közel 100 éves műemlék vasajtóin. „A megszentelt szív” nevet nem véletlenül viselte az épület. A tipikus egyházi barokk stílus itt új értelmet nyert magának. Az a pompa mely normális esetben visszataszító, s cseppet sem esztétikus, összeillő lett volna a szememben, most mégis gyönyörűséggel árasztott el, s megmagyarázhatatlan nyugalommal lépkedtem végig a szobrokkal, szent képekkel, s egyéb díszítőelemmel sorfalazott keskeny résen, mely a padok között húzódtak.
Sajnos olyannyira elragadtattam magam a bámészkodásban, hogy több órát vesztegeltem az épület teljes bejárásával, hiszen oly apró részletességgel vettem szemügyre mindent, hogy túlbuzgó családtagunk hangot is adott nemtetszésének.
- Nessie, elhiszem, hogy ez tök szép, meg minden, de egyrészt, már csak 3óránk van a repülőig, másrészt még el akartál menni valahova nem? S ha most nem indulunk, nem tudsz 2órán keresztül gyönyörködni a még ennél is szebb látványosságokban – nevetett fel Alice, mire tudatosult bennem, mit is mondott.
- Rendben, menjünk – sóhajtottam, de valahol a szívem mélyén örültem neki, hogy útnak indulunk, hiszen a 2napos kis kiruccanásunk utolsó – és egyben a számomra legjobban várt – állomása következik.
- Megjöttünk!! – visítoztam a taxiból kiszállva mire mindenki halk, tapintatos kuncogásba kezdett.
Még anyám is megmosolyogta gyerekes reakciómat, pedig ő azért szolidálni szokott velem ezekben a dolgokban, s megvéd, ha gúnyolódnak rajtam.
- Menjük be, és hagyjátok már abba a kuncogást – puffogtam durcás arccal, mire a többiek megpróbálták rendezni arcvonásaikat. Nem sok sikerrel.
Mikor beléptünk a Cartier horribilisan óriási üzletébe, a szívem izgalmában oly hevesen kezdett el verni, s oly szemkápráztatóan gyorsan folyt vérem ereimben, hogy még én is megéreztem testem belsejében dúló hatalmas háborút, melyet az ájulás folytatott az ébrenlét ellen.
- Nos, akkor talán menjünk is fel az emeletre, hátha itt van valami nekünk való – vigyorgott anya, amit nem nagyon tudtam hova tenni.
Ő sosem szokott titkolózni s soha nem volt rá még példa, hogy Alice nénivel cinkosan összemosolyogjanak. Egy pillanatra félelem kerítette hatalmába elmémet, de gyorsan el is illant, hiszen ha az ember lánya a valaha volt legnagyobb ékszerész triójának közel 100éve megalapított üzletének, a Cartiernek falain belül tartózkodik, még a III. Világháború felől sem kell tartania.
- Okkkké – nyújtottam el a szót, mert már tudtam, hogy készülnek valamire, csak még azt nem tudtam mire.
Anyu előreszökkent, ami elég meglepő volt, főleg, hogy már eladósorban lévő lánya van, de ezen csak nevetnem kellett, hiszen ő sosem fog megöregedni, de ez a hirtelen és türelmetlen viselkedés újfent meglepett, s ezt sem tudtam hova tenni.
- Francois, Je demande… - és innentől elvesztettem a fonalat, s egy szavát sem értettem.
Először is, mióta tud anyu franciául, másodszor, mióta van ő ilyen bizalmasan tegeződő viszonyban a Cartier bolt eladóival? Ez már végképp kétségbe ejtett s jobb híján Rose-hoz fordultam, hiszen tudtam, hogy – mivel sosem tud nekem nemet mondani – talán most is elárulja az igazat.
- Rose nénii – nyújtottam el a végét, hiszen ilyenkor felidéződtek benne a régmúlt gyermekkorom képei s még jobban puhítható volt. Tudom, kicsit számító, de abban a percben muszáj volt megtudnom az igazat. – Mit csinál anyu itt? És mi ez az egész? Semmit sem értek – hajtottam le a fejemet tanácstalanul.
- Majd meglátod Nessie, kérlek, most az egyszer ne türelmetlenkedj – mosolygott és teljesen letaglóztam.
Mióta mondanak nekem nemet az emberek? Mármint a vámpírok? Nem vagyok sem egoista, sem metroszexuális, hogy magam körül forogjon az életem, de most a meglepettségtől csak tátogni tudtam. Pár perc múlva anyu odahívott maga mellé, s felmutatott egy olyan csodaszép ékszert, melyek elkészítésében immár végképp biztos voltam, hogy nem emberek működtek közre. Ilyen lehetetlenül gyönyörű művet egy közönséges remegő, bizonytalan mozdulatokkal teleszőtt, igazán aprólékos munkára képtelen csodát egy ember sem képes véghezvinni. Ahogy végignéztem a pulton lévő további 4apró fekete szaténdoboz nyitott tartalmán, a szívem is összeszorult.
- Anyu… - kezdtem volna hárítani, ez túl sok volt, kicsi korom óta kényeztetett az egész család, s én magam is meglepődtem, hogy nem lettem nyivákolós, bőgicsélő plázacica, de ez már tényleg túl sok volt.
- Semmi anyu kicsim, ez itt a tiéd – mutatta fel a gyűrűt anyám s az ujjamra húzta. Meg se lepődtem azon, hogy a méret tökéletes. – Tetszik kincsem? – kérdezte. Még egy ilyen ostoba kérdést…
- Szerinted? – ironizáltam, s nevetve, de mégis könnyes ábrázattal a nyakába vetettem magam. Szerencsém volt, hogy anyuban volt némi erő, hiszen könnyedén megtartotta egyensúlyát, miután az első meglepetéstől egy leheletnyit kibillent belőle. – Annyira, annyira, de annyira köszönöm, el se tudom mondani… Ez annyira… De annyira… Szóval érted… - sütöttem le szemeimet, mikro észrevettem, hogy már többen az én kirohanásomat nézik.
- Örülök kicsim, ezek pedig – mutatott végig az asztalon lévő 4 ugyanolyan gyűrűn – a tökéletes másolatai a tiédnek. Szerettünk volna megajándékozni valamivel, ami igazán az egységünket tudja szimbolizálni, de sajnos az eredetiből csak 1volt, így Philippe Tournaire ékszerész-tervező segítségével megszülettek ezek, a te tiszteletedre.
Most pedig lenéztem a pultra, ott végig 4olyan gyűrű volt látható, mint az enyém, egy aprócska különbséggel… Az én csodaszép platina gyűrűm tetején, három gyémánt helyezkedett el – vámpírlátásomnak köszönhetően könnyedén megállapíthattam a kövek eredetét. Középen egy nagyobb kő foglalta el az uralkodó főszerepet rajta. A középső két oldalán elhelyezkedő két egyforma méretű kő oly csodaszépen olvadt bele az egységbe, hogy szóhoz sem jutottam. Több percig csak álltam és fogtam anyám kezét, miközben szememmel a kezemet figyeltem, aztán egy idő után nagy nehezen megtaláltam elveszett hangomat.
- Hogy értetted azt, hogy eredeti?
- A tiédet még 1847-ben készítette a 3 Cartier fivér. Mivel, mint tudod ők voltak az elsők, akik platinából készítettek ékszert, s a többi ékszerész megbotránkozását állva, nem törődve a következményekkel forradalmasították az ékszerek alapanyagát, stílusát. A gyűrűd teljes mértékben egyedi, hiszen a miénk fehér aranyból készült, s mint látod, van egy szembetűnő eltérés köztük.
Valóban a 4 egyforma alkotás közepén vörös gyémánt foglalta el a méretben vele megegyező, s az enyémen azon a helyen elhelyezkedő legnagyobb gyémánt helyét. Miután kissé felocsúdtam intettem a többieknek, hogy ők is jöjjenek közelebb, hiszen – bár tudtam, hogy hallottak mindent, amit anyuval beszéltünk – szerettem volna nekik is megköszönni.
- Annyira eszméletlenül hálás vagyok… - s itt elakadt szavam, csupán karjaimat kitárva együttesen öleltem meg mind a négyűjüket, mire mindannyian nevetésben törtünk ki.
Mikor elválltunk én húztam fel ujjaikra a mesterműveket, s immár az idegességtől háborítatlan gyomrommal fordultam anyu felé.
- Te mióta beszélsz franciául?
- Amióta drága jó atyád megtanított – felelte fülig érő vigyorral, mire egyből eszembe eljutott, hogyha Emmett bácsi is biztosan egy hatalmas nevetésbe torkollott beszólásnak lehettünk volnának a körülöttünk lézengő emberek fültanúi.
- De miért? – értetlenkedtem, hiszen nem bírtam felfogni.
- Ez a mi tervünk volt a lányokkal – mutatott körbe a többieken, amin elmosolyodtam. Hiába volt Esme is közel egy idős alakilag velük, azért mégiscsak ő volt az úgymond, anyukájuk. – Már sok-sok ideje kiterveltük, hogy szeretnénk biztosítani téged arról, hogy valóban együtt vagyunk, s ránk mindig számíthatsz, így hát elkezdtünk tanakodni az eszközön. Végül ebben állapodtunk meg, csakhogy egy franciával való szótértés igencsak körülményes. Hiába értik az angol nyelvet, biztosan nem sikerült volna ilyen csodálatosan, hogy nem az ők „egyedüli és tökéletes” – itt megforgatta a szemét, tehát ő is badarságnak tartotta ezt – szólalunk meg. Mint mondtam arrogánsak és magának valók, de azt el kell ismerni, hogy ebben –mutatott körbe – profik.
- De miért nem apu tárgyalt, hiszen ő tökéletesen beszéli a legtöbb nyelvek, köztük a franciát is.
- Mint mondtam, ez a MI – mutatott mosolyogva női családtagjaim felé – bulink volt.
- Értem – bólintottam, s nem bírtam ki, hogy még egyszer megköszönjem nekik. – Nagyon köszönöm, és neked is anyu azt, hogy miattam megtanultál egy egész nyelvet. Nem tudom, mit mondhatnék.
- Mondjuk azt, hogy ennyi elég is volt, talán még sok is és inkább menjünk haza – csapta össze mosolyogva tenyerét Alice.
- Rendben – bólintottam, s megindultunk a kijárat felé.
A repülőn ülve szinte el sem tudtam képzelni, hogy lehet az, hogy volt olyan, hogy én ódzkodtam ettől a kis kiruccanástól. Jakekel együtt töltött napjaimon kívül, életem legszebb két napját éltem át itt, s gyanúm szerint nem fogom soha elfelejteni.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó