|
16. fejezet - Lehetőség
2009.11.28. 14:59
Egyedül voltam a szobámba, ami nem volt nagy meglepetés.
Főleg azért, mert általában egyedül hagynak. Az ablak előtt ültem és némán meredtem ki a sötétségbe. Csak most jöttem rá, hogy a főkapura lehet látni az ablakomból. Nem volt csúnya Volterra. Sőt! Szépen mondanám, ha nem kötnének ide ennyire kellemetlen emlékek.
De sajnos kötnek, ezért nem tudok egy utcára nézni úgy, hogy ne jutna eszembe, hogy futottam egy másikon még régebben Edwardért.
Az ajtóm kivágódott, és meg rögtön odakaptam a fejem. Rita lépett be Félixszel. Szó nélkül ragadtak meg megint és vittek valahova. Van egy tippem, hogy hova.
Folyosókon mentünk végig, és megálltunk az ismerős ajtó előtt. Túl ismerős ajtó előtt. Beráncigáltak, és Aro várt a teremben mosollyal az arcán.
- Bella! Mily öröm téged megint látni! – kiáltott fel, és továbbra is mosolygott.
És csak álltam egyenesen, és próbáltam nem ránézni, vagy foglalkozni vele. Nem akartam.
- Képzeld Bella! Oly kellemes híreim vannak számodra! – Továbbra is elfordítottam a fejem. Nagyon kételkedtem benne, hogy ezek a hírek valóban jó hírek. Sokkal inkább olyanok, ami a Volturi számára kedvező. – Dimitrij megtalálta a Cullen családot – mondta a lehető legtöbb gúnnyal a hangjába.
Felkaptam a fejem. Cullenék. A családom. Az én családom. De miért keresték őket? Ugye nem bántották őket? Itt vannak? A börtönben? Ugye, nem?
- Csak nem kíváncsiságot látok a szemedben, kedves Bella? – kérdezte továbbra is gúnyosan. Én meg megint elfordítottam a fejem. – És szegény Edward! Hogy szenved! – Edward… Már csak a neve említése is fájt.
Aro próbált úgy tenni, mintha tényleg sajnálná, hogy Edwardnak fáj valami. Mondanom se kell, hogy nem nagyon ment.
- És még mi mindent látott Dimitrij! El se tudod képzelni Bella! - A végére Aro már nevetett. Élvezte, hogy fáj nekem. Élvezte, hogy kínozhat, hogy valamivel teljesen megbánthat. – De egyenlőre ennyi. Folytatás következik! – Majd nevetésben tört ki.
Mint valami folytatásos sorozat. De… mit akart mondani róluk? Mit látott Dimitrij? Tudni akartam. Bárcsak nekem is meglenne Aro ereje! Akkor egyetlen érintéssel látnám, amit Dimitrij látott!
Vajon képes vagyok átvenni az erejét, úgy, hogy az nem véletlenül történik meg, hanem szándékosan?
- VÁLASZOLJ! – ordította Aro, majd éreztem, hogy a falnak löknek.
Elfelejtettem.
Elfelejtettem, hogy meg tudom védeni magam, és hagytam, hogy csináljanak, amit akarnak, hátha akkor hamarabb vége van az egésznek. De, hogy válaszoljak, amikor a kérdést, se tudom? Miért vár el tőlem lehetetlen dolgokat? Értelmetlen.
Szürkület van. Az ablaknál ül egy lány, aki erősen emlékeztet magamra. Az ablakon kifelé néz, és meg sem mozdul. Már biztos vagyok benne, hogy én vagyok az a lány. A kaput nézi, ami kinyílik és egy férfi lép be rajta. Még sötétben is láttam, hogy a fiúnak fekete haja van.
- Jön Benjamin – mondtam, majd a földre zuhantam. Már nem kínoztak tovább.
Megvan, amit akartál Aro. Gratulálok!
Megint a szobámban ültem az ablaknál. Valahogy megszoktam, hogy itt ülök. Azt nem mondanám, hogy szerettem, de megszoktam.
A Volturi élete nem igazán volt érdekes. Az elmúlt két hétben egyszer nyílt ki a kapu, amikor Heidi jött be egy turistacsoporttal. És azóta semmi. Az is mindig megadott időpontban.
Nem is számítottam rá, hogy most történik valami érdekes, de mégis.
A kapu kinyílt, de nem bejött rajta valaki, hanem kiment. Zafrina mosolyogva ugrott ki a kapun, és amint kiért levette a köpenyt. Az alatt állatbőrből készült ruhák voltak. Zafrina ugrált örömében.
Bárcsak én is ezt tehetném! Bárcsak nekem is lenne ilyen lehetőségem! De nem lesz, mert Aro… Aro. És esze ágában sincs elengedni, még akkor sem, amikor már tudja azt, amit akart.
Talán életemben először akartam valaki más lenni, mint aki vagyok. Zafrina akartam lenni, hogy visszamehessek a családhoz, és megint minden rendben legyen.
De a valóság túlságosan kiábrándító, mert nem vagyon Zafrina. Bella vagyok! Bella… Cullen.
- Bella! Meg tudnád nekem mondani, hogy Benjamin mikor ér ide? Már három hete várunk rá, és még mindig semmi – mondta Aro szadizmussal telt hangon. A végén kuncogott, mintha vicces lenne a mondata.
Tudtam, hogy miért hoztak már megint ide, de most nem hagyom magam! Nem fogom hagyni, hogy megalázzanak. Szinte készen vártam, hogy megint nekem támadjon Félix. Az képek, amiket ki fogok vetíteni már el voltak tervezve. Vajon több személynek is ki tudom vetíteni egyszerre a víziót? Majd kiderül.
- Nem tudom! Nem vagyok tudakozó! – mondtam, és már tudtam, hogy kezdődik…
De nem éreztem semmit. Nem mert Félix, Aro, és Rita is azt látta, hogy eltalált. Valahova távolra figyeltek, ahol én a vízióban már megint a földön feküdtem.
Reménykedtem. Nagyon régóta először reméltem, hogy sikerül valami. Próbáltam fenntartani a víziót, közben minden erőmmel Aróra koncentráltam. Szükségem van az erejére, hogy tudjam mi történt a családommal.
Fájt. Kimerültnek éreztem magam, és úgy éreztem aludni is tudnék, ha képes lennék rá.
Pár perc múlva Aro megelégelte az egészet, és visszaküldetett a szobámba.
Rita és Félix karon ragadott, és megint a szobám felé vezettek.
Olyan unalmas az életem… Aro a legjobb… Kéne valami izgalom… Pedig még jól is néz ki ez a Bella… Nem értem saját magam… Vajon a Mester nekem adná?... Ide akartam tartozni… Ha szépen kérem, biztos… Akkor miért nem vagyon elégedett?...
Gondolatok ezrei cikáztak az én fejemben. Teljesen tisztában voltam vele, hogy ezek nem a saját gondolataim.
Sikerült!
Szinte vártam, hogy mikor hívnak le megint a terembe. Ki akartam próbálni Aro erejét. Hogy tudjam mi van a családdal. Látni akartam Edwardot, még ha csak egy vízióban, egy emlékképben, akkor is.
És végre eltelt a két hét és megint a terembe voltam. Már nem vártam meg, hogy Aro parancsot adjon. Játszottam mindenkinek az előre elkészített filmet, és reménykedtem, hogy nem jönnek rá.
Én rögtön Aro mellé álltam, és megfogtam a kezét.
Nem azt láttam, amit akartam. Láttam, amikor Edwarddal mind a ketten itt voltunk. Hogy utána, hogy döntötte el, hogy kell neki a család. Percekbe telt mire, azt láttam, amit akartam.
Alice és Jasper egyedül volt a nappaliban. Fogták egymás kezét, de furcsa szomorúság volt a levegőben.
- Edward még mindig az erdőben van? – kérdezte Jasper szomorúan.
- Nem is jön ki egy jó ideig…
Esme a konyhában volt, és takarított. Carlisle lépett be, és felé fordult.
- Még mindig nem beszél? – kérdezte Esme szomorúan.
- Nem is fog beszélni soha többé – mondta Carlisle, majd lehajtotta a fejét.
Alice és Jasper a kertben sétáltak, és mind a ketten nagyon elgondolkoztak.
- Miért vagy ennyire szomorú? – kérdezte Jasper, és átkarolta Alice derekát.
- Látomásom volt – mondta Alice, és Jasperre nézett. – Belláról – tette hozzá nagyon halkan.
Erre mind a ketten megálltak, és szembe fordultak egymással.
- De… Bella… meghalt… - Jasper akadozva beszélt, és látszott rajta, hogy összezavarodott.
- Tudom! Ezért nem értem én se… - Alice hangja meggyötört volt.
- Ne mond el Edwardnak! Csak még jobban fájna neki – mondta Jasper, majd megölelte Alice-t.
Rose és Emmett egy szobában álltak, amit még nem láttam.
- Eddig hányszor is próbált elmenni a Volturihoz? – kérdezte Rose.
- Még csak tizennyolcszor – mondta Emmett félig lemondóan.
- Három hét alatt…
Vége lett az egésznek. Nem akartam tovább nézni. Odaálltam, ahol lennem kellett volna, majd megszakítottam a vízió vetítését. Nem akartam gondolkodni, mégse tudtam leállítani magam.
Alice engem lát? Hogy láthat? Hát Rita nem védi Volterrát? Edward ennyire rosszul van? Nem beszél? Bujkál a család elől… És ide akar jönni? Reméltem, hogy nem jön. Ha itt lenne, Aro őt se engedné el soha többet. Inkább itt maradok én! Ne jöjjön ide, mert megölik! Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de ennyire nehéz, hogy lehet?
A következő hétben kétszer nyílt ki a kapu. Egyszer Heidi miatt, egyszer meg egy fiú lépett be teljesen egyedül.
Megjött Benjamin.
Aro többet nem hivatott a szobába. Békén hagyott, teljesen egyedül, és az is ritka volt, ha a közös étkezésekre lehívott. Teltek a napok, és a napokból egyre több lett. Hónapokká vált, majd évekké.
Hosszú évekké, amiben semmit nem csináltam. Csak ültem…
A ritka alkalmakkor, amikor társaságban voltam, akkor azzal voltam elfoglalva, hogy mindenki erejét elvegyem. És reménykedtem benne, hogy találok valami megoldást, amivel el tudok szökni. Elmenni, és vissza se nézni.
Enyém lett Marcus ereje és Dimitrijé is. Ritáé, Benjaminé és Jane ereje is. Persze az elején nem tudtam, hogy mit is csinál Benjamin. Nem volt könnyű felfedezni a képességét. De már mindent tudom irányítani. Öt év alatt illett megtanulni. Hát megtanultam.
Már több mint egy éve nem voltam társaságban. Nem beszéltem. Olyan lettem, mint Edward. Nem szóltam egy szót se. De nekem nem volt kihez beszélni! Azért ez mégse ugyanaz.
Aztán mégis lehívtak a terembe. Csöndesen mentem Ritával a folyosókon, és meg se kérdeztem, hova megyünk. Fölösleges volt.
Más teremben voltunk, mint eddig. Egy nagy csarnokban voltunk, mindenhol oszlopokkal, és három székkel. A székekben a vezetők ültek, és közömbösen tekintettek rám.
Rita a terem közepére állított, majd Félix mellé állt a sorban. A három vezetőt kivéve mindenki egy körben állt.
Nem érdekelt, miért vagyunk itt. A padlót néztem, és vártam, hogy valaki megszólaljon.
- Úgy döntöttünk nincs rád többé szükségünk, Bella- mondta Caius kimérten, és vontatottan.
- Gyorsak leszünk, nem fog fájni – mondta Aro szadista mosolyával együtt.
Hát ennyi volt. Megölnek, mert csak arra voltam jó, hogy megmondjam jön-e Benjamin. Volt ennek értelme?
Meghalni egyszerű… Meghalni könnyű… Talán a megváltás számomra.
Aro közeledett felém. Lassan jött, és úgy tűnt minden lépést megfontol.
Pedig annyira kár érte! De túl veszélyes!
Túl veszélyes? Én? Ez nevetséges! Aro félúton hozzám megállt, és intett Félixnek meg egy másik őrnek. Ők is lassan közeledtek hozzám két oldalról.
Ha a többiek azt a képet kapják, hogy meghaltam, el tudok menekülni? Vagy ha az érzelmüket módosítom? Vagy Benjamin erejére kéne támaszkodnom? Vagy csak egyszerűen mosolyogjak rájuk? Mit csináljak?
Aro elém ért és megfogta az arcom. Reméltem, hogy semmit nem hall a gondolataimból. És most először vettem hasznát Rita pajzsának. Hátha nem tudnak majd így ártani nekem.
Félix megfogta az egyik karom, a másik őr a másikat. Nem féltem. Nem félhettem. Ilyen luxus most nincs megengedve. Nem szabad. Pontos terv kellett pillanatok alatt. Nem ölhetnek meg! Még élni akarok!
Félix és az őrök le akartak nyomni a földre, de nem hagytam magam.
És a következő pillanatban túl sok minden történt egyszerre. Az egyik őrrel rámosolyogtam, erre ő összeesett fájdalmában. Az összes többi jelenlévőnek azt a képet vetítettem, hogy semmi nem történt. Láttam, hogy Félix megrémül, nyakon ragadtam, és a falnak dobtam, ahogy csak tudtam. Jane-nek nem sikerült a megfelelő képet vetíteni, így ő látta az egészet. Őrült sebességgel mérte fel a helyzetet, és már láttam, hogy mosolyra húzza a száját. Én gyorsan magam köré vontam a pajzsom, és próbáltam ellenálli Jane-nek. Felkelt a másik őr is.
A fal mellett álló fáklyáról, tűzkört csináltam az őr köré, aki erre rémülten ugrált a kör közepén.
Jane továbbra is felém jött. Nem tudtam, hogy állítsam meg. Talán valami szélvész segítene…
Tornádót akartam, hogy felkapja Jane-t, és vigye messzire, amennyire csak lehet. Erősen koncentráltam, és már láttam, hogy a levegő körkörösen kezd mozogni. Jane közben gyorsabban haladt felém. Én is felgyorsítottam a tornádót…
Alice sétál az udvaron, mögötte jön Jasper…
Miért pont most van látomásom?
Vízió, hogy mindenki az lássa, amit kell. Félix felkelt, és megint felém jött. Rámosolyogtam, és megint összeesett.
A tűzkör egyre halványabb lett…
A tornádó lelassult.
Aro és Jane jött felém. Gyorsított mind a kettő a tempón.
Jasper utoléri, megöleli…
Vízió, tűz, tornádó… Pedig mennyire kár érte! Félix megint felállt.
Mosoly.
Vízió.
Pajzs.
Tűz.
Tornádó.
Jasper beszél hozzá, de nem hallom mit.
Vízió, pajzs, tűz, mosoly, látomás, tornádó… Pedig mennyire kár érte!
- ÁÁÁÁÁÁÁÁ! – Valaki teljes torkából kiáltott. Ordított, majd fényes lett minden. Nagyon fényes. Mintha valami felrobbant volna.
Felemeltem a fejem. Térdeltem a terem közepén, a karomat széttártam. Leengedtem a kezem, majd zavartan körülnéztem.
Majdnem az összes oszlop ki volt dőlve, és a fal több helyen meg volt repedve. A három székből csak faforgács maradt. A vámpírok többsége feküdt, a kezük és a lábuk furcsa szögben állt. Aki még állt, annak a ruhája volt rajta darabokban, és úgy nézett rám, mint aki valami szörnyű dolgot követett el. Jane az egyik oszlop tövében feküdt, a válla teljesen ki volt fordulva. Félix a falnál volt. A falban egy hatalmas mélyedés volt, és több repedés indult el a lyukból.
Marcus és Caius egymás mellett álltak, és éppen karon ragadtak valakit. Arónak segítettek. Aro haja zilált volt, a köpenye el volt csúszva.
Mindenki engem nézett. Mindenki szemében rémület volt és félelem.
Ez nem lehet igaz…
Aro kétségbeesetten tekintett rám, majd elrántotta kezét Caiustól és Marcustól. Zavartan igazította meg a köpenyét, és meredten tekintett rám.
Csak azért sem mehetsz el! Nem engedlek! Még a halál is megváltás lenne neked, Bella!
Nem…
És ekkor jöttem rá, hogy innen nem szabadulok meg soha. Csak holtan engednének el. Ha el akarok menni…
Akkor csak egy valamit tehetek.
Csak egy lehetőségem van, hogy megint a családdal legyek.
Gyilkosnak kell lennem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó