(Bella szemszöge)

Nagyon jól éreztem magam Jacobbal, azonban estére ismét egyedül maradtam a szobámban és így – sajnálatos módon – volt időm gondolkodni. Persze szerettem volna elfojtani azokat a gondolatokat, amelyeket a feledés szempontjából veszélyes körülménynek ítéltem, de nem igazán jártam sikerrel, újfent. Csak tűrtem, hogy az emlékek, kérdések, válaszféleségek és egyéb dolgok megtöltsék a fejem. Már feladtam a harcot ellenük, legalábbis mára. Túl kimerült voltam.
Úgy döntöttem, hogy hamar lefekszem aludni, de még vacsoráznom kellett. Bár hiába mondtam Charlie-nak, hogy nem vagyok túlzottan éhes, ő ragaszkodott hozzá, hogy egyek valamit, amit először maga akart megcsinálni, de a végén meggyőztem, hogy inkább csinálok mindkettőnknek egy-egy szendvicset, lévén, hogy főzni már nem lett volna időm.
Miután ettünk, elmentem megfürdeni. A forró víz kissé megnyugtatott és igyekeztem csak a vízcseppek csordogálásának hangjára figyelni. Hát, mint ma már oly sokszor, most sem sikerült teljesen kizárnom mindent a fejemből, de legalább megvolt valamennyire a siker illúziója.
Miután végeztem a fürdőszobai teendőkkel, immár a pizsamámban, aludni mentem. Sokáig forgolódtam, ezért végül arra gondoltam, hogy olvasok egy kicsit, aztán ismét megpróbálom létrehozni magamnál az alvás állapotát. Csakhogy mielőtt a könyvet szépen eltehettem volna és lekapcsolhattam volna a lámpát, elnyomott az álom.

(Alice szemszöge)

Az út zökkenőmentesen telt, egyedül Emmett megjegyzéseivel kellett megbirkóznunk. Bármit mondtunk, kiforgatta a szavaink és viccet csinált belőle. Aztán…
- Emmett, ha nem akarod, hogy a hátsód találkozzon a lábammal, miközben épp visszarepítelek vele Denaliig, akkor hagyd abba! – morogta Edward, miközben megállt, mi pedig szintúgy.
Úgy tűnt már kezdte eléggé elveszíteni a türelmét. Mondjuk, nem csodálom.
- Jaj, most nagyon harcias kedvedben vagy. Nem is értem, hogy Bella mit eszik rajtad… Vagy inkább te eszel rajta? Hmm… nehéz kérdés – mondta, miközben gondolkodó fejet vágott.
- Jó, Emmett, tényleg elég volt! – szólt rá most már Rosalie is.
- Ez fájt, nagyon fájt – jelentette ki színpadiasan. – A saját szerelmem is elárul? Erről most eszembe jut az, amit még nagyon régen mondott az a Caesar fickó. „Et tu, Rosalie?” – felelte, azután eljátszotta, hogy súlyosan megsebesült Rosalie miatt és térdre rogyott, majd nyögni kezdett, mintha nagyon fájna neki a nem létező sebe, aztán előredőlt és mikor lefeküdt hassal a földre, ott is maradt mozdulatlanul.
- Bravó, komolyan elmehetnél egy cirkuszba – forgattam meg a szemeim.
- Szerintem nagyon hiteles volt – kuncogott fel Jasper, aki eddig nem szólalt meg.
- Egyébként, csinálhattál volna valamit, hogy ne fajuljon el ennyire a dolog – fordultam felé.
- Sajnálom, de olyan jó volt nézni. – Bűnbánó szemekkel nézett rám és én nem bírtam megállni, hogy ne bocsássak meg.
- Akkor, ha Jasper és Emmett is kiszórakozták magukat, talán indulhatnánk is – jegyezte meg Edward.
- Jó, jó, de azért ismerd be, hogy vicces volt – állt fel Emmett, miközben kissé lesöpörte magáról a ráragadt piszkot.
- Oké, te vagy a vicckirály – válaszolta Edward gúnyos hangon, de Emmett nem törődött azzal, hogy hogyan mondta, csak azzal, hogy végül kimondta, amit hallani akart.
Az eset után már nem nagyon szólaltunk meg, egyedül Emmett hangját lehetett hallani, aki szerencsénkre, vagy az ő szerencséjére, de visszafogta magát.
Talán tényleg nem akart repülve visszaérkezni Denaliba – nevettem fel magamban.
Aztán mikor megláttam a forksi házunk, nem is tudtam megszólalni. Gyorsan beszaladtam és ugrálva, meg nevetve körbefutottam az egész házat.
Miután visszaértem az ajtóba, végignéztem a többieken, akik még mindig csak ott álltak a küszöbnél. Edward elnézőn, Jasper boldogan, Rosalie szemét forgatva, míg Emmett vigyorgón nézett rám. Én csak megrántottam a vállam és elmosolyodtam. Annyira örültem. Szinte nem is hittem el, hogy itt vagyunk. Annyira vártam ezt a percet, hogy megint Forksban legyünk.
Éppen a házban járkálok, míg a többiek már felmentek a szobáikba. Egyedül Jasper maradt a földszinten, de nem bírta nézni, hogy folyton össze-vissza sétálok, így inkább leült a nappaliban. Egyelőre azt vártuk, hogy Carlisle és Esme végre megjöjjenek.
Persze én legfőképp arra vártam, hogy minden rendeződjön a bátyám és a legjobb barátnőm között, de sajnálatos módon most már elég késő volt, hogy Edward elmenjen, ezért csak holnap tud Bellával beszélni, viszont...
- Alice, szerinted ez jó ötlet? – kérdezte Edward, miközben lerohant a lépcsőn, ami neki egy másodperc volt és már ott is állt mellettem. Így biztos voltam benne, hogy hallotta, amit gondoltam.
- Hát persze. Az én ötleteim mindig jók – kacsintottam rá.
- És mi van Bellával? Már alszik?
Rákoncentráltam az említettre, majd bólintottam, bár tudtam, hogy Edward látta, amit én.
Ekkor máris indulni készült, de Emmett hangja megállította egy pillanatra.
- Jó szórakozást! – mondta, majd nevetett egy sort, de Edward eközben már az ajtón kívül volt.
Sóhajtottam és reméltem, hogy holnap én is láthatom Bellát.
- Alice, ne izgulj annyit! Te mondtad, hogy most már minden rendben lesz – jött oda ekkor szerelmem.
- Kösz, Jasper – mondtam, mikor megéreztem, hogy némiképp lenyugszom.
- Oh, bármikor – mosolygott rám, majd megcsókolt.
- Remélem, hogy hamar holnap lesz – motyogtam, mikor elváltak ajkaink.
- Te aztán javíthatatlan vagy – ingatta a fejét.
- De te így is szeretsz – mondtam.
- Oh, hát hogyne. Ki ne szeretne egy ilyen gyönyörű, okos, kissé hiperaktív és szeleburdi vámpírt, mint te?!
- Oh, szóval szeleburdi vagyok? – kérdeztem nevetve.
Ő csak bólintott, mire én meg akartam csókolni, de eközben látomásom támadt.
Jasper helyét átvette egy szoba képe. Bella szobájáé. A kislámpa fel volt kapcsolva, Edward Bella ágya mellett állt, valószínűleg éppen akkor érkezett meg. Bella pedig… felébredt és meglátta.
- Alice, jól vagy? Mit láttál? – kérdezte Jasper aggódva.
- Persze, jól vagyok – ráztam meg a fejem kissé, mintha ki akarnék józanodni a látomásból. – Bella meglátta Edwardot. De azt nem tudom, hogy hogyan fog reagálni – közöltem.
- Biztos, hogy semmi baj nem lesz. Legfeljebb Bella kicsit meglepődik, de szerintem ez minden.
- Remélem is – suttogtam.

(Bella szemszöge)

Álmomban már szinte megszokottan benne volt Edward. Egyszerűen nem bírtam kitörölni se nappal, se éjjel a fejemből.
De ezúttal, Tanya is ott volt és mosolyogtak. Legalább Edward boldognak tűnt.
Utána hidegzuhanyként érintett, amikor megcsókolták egymást. Az egy dolog, hogy elgondolom, hogy Tanyával van, de az megint más, ha látom is. És megmondom őszintén olyan volt, mint amikor Edward elment, meg amikor ez a csókolózás a valóságban is megtörtént. A szívem darabokra tört és bár tudtam, hogy csak álmodom, mégis fájt a mellkasom.
Aztán a kép átváltott. Magamat láttam Jacobbal beszélgetni, aztán feltűnt a színen Leo és én hátrálni kezdtem pár lépést, míg ők veszekedtek valamin, de nem figyeltem arra, hogy miről beszélnek.
A kép megint más lett a Cullen családot láttam, amint épp hevesen nevetnek, miközben középen ott áll Edward és Tanya, akinek az ujján… egy eljegyzési gyűrű. Nem mintha el akartam volna venni tőle a boldogságát, de mégis fájt látnom, hogy milyen boldogok nélkülem. Talán sosem számítottam nekik igazán.
Utána a kép ismét eltűnt és egy másik vette át a helyét. Ezen egy temetőben álltam, valami hálóing kinézetű ruhában, miközben néztem egy szegény sírt magam előtt, ahova senki nem rakott virágot. Az egyetlen szál virág már rég elszáradtan hevert és úgy tűnt, hogy ha akár egy ujjal is hozzáérnék, szétporlana. Megnéztem a sírfeliratot és döbbenten vettem észre, hogy a saját sírom felett állok. Szóval ennyit jelentek a világnak? Teljesen egyedül fogok maradni? Talán, de csak ha ebbe a helyzetbe hozom magam.
Ekkor a kép elhomályosult, de nem tűnt el. Úgy éreztem, mintha lebegnék. A hajamat fújta a szél és én elindultam valamerre. Csak néhány másodperc múlva vettem észre, hogy a Cullen-ház előtt állok, ahol égett a lámpa. Szóval visszaköltöztek Forksba?
Benéztem az ablakon. Nagy volt valamiért a sürgés-forgás. Minden feldíszítve, virágok, szalagok. Vajon ünnepelnek valamit?
- Alice, ugye minden rendben megy? – kérdezte egy hang ekkor, ami valahonnan az emeletről hallatszódott. Bár nem igazán értettem, hogy hogyan hallottam végül arra fogtam, hogy ez nem a valóság. Választ nem hallottam, de nem foglalkoztam vele.
Aztán furcsa dolog történt. A talaj egyre messzebb került tőlem, én pedig ijedten néztem körbe és megláttam, hogy Edward szobájának ablaka előtt vagyok.
- Gyönyörű vagy – jelentette ki Alice, aki épp Tanya mellett állt.
- Hát, remélem is, elvégre nem akarom, hogy Edward lemondja az esküvőnket – válaszolta Tanya, akin egy csodaszép fehér ruha volt.
- A hányadikat is? – kérdezte vidáman Alice.
- Ki számolja már – nevetett fel.
- Azért valamit egy kicsit sajnálok – mondta ekkor már kissé szomorkás hangon.
Talán kicsit hiányzom neki – csillant fel bennem a remény.
- Mégis mit? – kérdezte.
- Annyira nem komoly. Csak jó lett volna, ha van esküvői torta.
- Oh, Alice, mondtam már, hogy felesleges, hiszen úgysem esszük meg – válaszolta. Szóval mindössze egy torta hiányzik? Jó, nem kellett volna bíznom abban, hogy egy kicsit is szerettek, úgyhogy nem is kéne meglepődnöm. Ők hagy éljék az életük, én meg… Hát, én meg nem élek, de nem gond.
- De eddig hagytad, hogy legyen. Na mindegy, azért így is minden tökéletes lesz. De most lemegyek és megnézem, hogy állnak a többiek.
Amint Alice kiment, a tekintetem körbepásztázta szobát. Nem sokat változott, mióta utoljára itt jártam. A különbség mindössze annyiból állt, hogy a kanapé helyett egy ágy volt berakva, valamint egy ajtó, ami fogalmam sem volt, hogy hova nyílik. Végül is, annyira nem is az ajtó volt a lényeg.
Ebben a pillanatban éreztem, hogy lefelé ereszkedek. Mikor leérkeztem a földre, be akartam menni a házba. Nem tudtam, hogy ezt hogyan valósítsam meg, de aztán végül arra gondoltam, hogy ha én most valami szellemféleség vagyok, akkor simán bemehetek, így megpróbáltam. És szerencsére sikerült is. A nappali felé vettem az irányt. Már minden Cullen ott volt. Edward is. Ránéztem és összeszorult a szívem. Tudom, hogy én akartam és megérdemli, hogy boldog legyen, de én viszont a boldogság egy szemernyi szikráját sem mutattam. Ekkor felcsendült a nászinduló, valami lemezjátszóból.
Nem is tudtam, hogy a vámpírok is a hagyomány hívei – viccelődtem magamban, mert addig se kellett arra gondolnom, hogy mit is csinál éppen a szerelmem.
Tanya földöntúli mosollyal az arcán jött le a lépcsőn és ment oda Edwardhoz, aki szintén mosolygott.
Carlisle adta össze őket. Aztán, mikor megkérdezte azt a bizonyos részt, amikor lényegében minden eldől, nem bírtam rájuk nézni.
- Akarom – mondta határozottan Tanya.
Ekkor Carlisle Edwardhoz fordult, de ő egy darabig nem válaszolt, mire felnéztem és láttam, hogy mosolyog, majd felém fordult és úgy tűnt, mintha pontosan a szemembe nézett volna. Pedig eddig úgy vettem észre, hogy nem látnak.
Még mindig engem nézett, miközben kimondta: - Akarom.
Felriadtam az álmomból, de a szememet nem akartam felnyitni. Azonban mikor a becsukott szemhéjaimon az álom képkockái peregtek le felhagytam ezzel a tervemmel és kissé kinyitottam a szemeim, hogy ne kelljen mégegyszer végignéznem.
A szobámban égett a kislámpa, mivel elfelejtettem lekapcsolni, így jól láttam, hogy valaki az ágyamnál állt.
Teljesen olyan volt, mintha az álmomból lépett volna ki...
- Edward - motyogtam, mintha mi sem lenne természetesebb, hogy itt van. Aztán rájöttem, hogy valami nem stimmel és erre teljesen felpattantak a szemeim. Ránéztem a gyönyörűséges arcra, meg akartam érinteni, hogy kiderüljön, tényleg valós-e, de csak ennyit bírtam kérdőn és hitetlenkedve kinyögni. - Edward? - Majd a szemem már csak a sötétséget látta.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.