Anya keresett is másik tanárt. Emmett, Garett és még sok más vámpír is segített neki. Sok harci fogást megtanult. Én a folyó parton sétáltam Zafriná-val, és néztem a képeket, amiket ő mutatott nekem. Gyakran voltam az őserdőben az óceán partján, vagy épp benne. Nagyon tetszett. Zafrina is élvezte a velem töltött időt. Gyakran megkért rá játsszam vissza neki milyennek éltem át az illúzióját. Anya minden idejét lekötötte vagy a tanulás, vagy én. A tanuláson nem csak azt értem, hogy harci trükköket tanult, hanem a pajzsát is próbálta kiterjeszteni. Csak apa volt hajlandó rá, hogy kísérleti nyuszi legyen fogadta az áramütést, áramütés után, miközben Kate és anya mindent elkövetve dulakodtunk anya elméjével.Keményen próbálta a védelmével ellökni mindkettőjüktől, hébe-hóba, mintha sikerült volna, de gyorsan elillant. Gyűlölte ezt a gyakorlatot, és azt kívánta, hogy inkább Zafrina segítene Kate helyett. Akkor apának csupán néznie kellene Zafrina illúzióit, amíg nem tudja kizárni őket. De Kate ragaszkodott hozzá, hogy neki jobb motiváció kell – mint az, hogy mennyire gyűlölöm látni Edward fájdalmait. Kezdettől fogva kétségei voltak afelől, hogy nem élvezi ezt a szadista kis ajándékát. Látszott, hogy tetszik neki, hogy bosszant. Már egy órája próbálkoztak. Zafrina, Senna, Jacob és én a folyó mellett sétáltunk. Néztem a Zafrina illúzióit.
- Nessie – mondta Kate – gyorsan ráérzett a becenévre. - Szeretnél segíteni a mamádnak?
- Nem – vicsorította anya.
Apa megölelte bátorítóan. Olyan gyorsan lerázta magamról, mint amilyen gyorsan mentem felé, Kate, Zafrina és Senna előtt.
- Szó sem lehet róla, Kate. – sziszegte.
Elért anyát, és a karjait automatikusan széttárta. Hozzá bújtam, és a fejem automatikusan a vállára hajtottam.
- De mami én szeretnék segíteni. – mondta eltökélten. Kezem a nyakához érintettem, és megerősítettem a vágyát, hogy mi ketten egy csapat vagyunk.
- Nem! – mondta gyorsan és levette a kezem. Kate óvatosan lépett felé, kezét felénk nyújtotta.
- Azonnal állj meg Kate. – figyelmeztette.
- Ne – lopódzott tovább előre. Mosolygott, mint akinek tetszik a helyzet. Annyira magához húzott, hogy a hátába kapaszkodjak és így még egy lépéssel távolabb kerültem Kate-től. Így a kezei szabadok voltak, és ha elkapja Kate csuklóit, akkor meg tudja tartani a távolságot. Anya kezdett egyre jobban begurulni. Mikor Kate már csak karnyújtásnyira volt tőlünk anya morgott.
- Óvatosan, Kate. – szólt neki apa.
Kate tett egy további lépést, és akkor valami történt, mert nem jött tovább, de nem értettem. Éppen csak egy kis távolságra volt anyától, elnézett róla, és apát figyelte.
Biztonságban voltam nála, biztos voltam benne.
- Hallasz bármit Renesmee-től? – kérdezte őt Kate, a hangja könnyű és nyugodt.
Apa közelebb lépett, blokkolta a vonalat Kate és anya közt.
- Nem, egyáltalán semmit. – válaszolta. - Bellának hagyj időt lecsillapodni, Kate. Nem motiválhatod az érzelmeivel. Tudom, hogy nem látszik, de ő még csak pár hónapos.
- Nincs rá idő, hogy finoman csináljuk, Edward. Meg kell tanulnia. Csak néhány hetünk van, és ő potenciális…
- Várj egy percet Kate.
Kate rosszallta, de hallgatott apa figyelmeztetésére, komolyan vette, amit rólam mondott. A nyakára tettem a kezem, és visszajátszottam Kate támadását, bemutattam neki, hogy nem bántott, és hogy apu… De ez nem nyugtatta le.
- Kate – morogtam. Oda adott apának. Az erőlködéstől lihegett, és a szavai inkább megtörten, mint dühösen jöttek. – Megint! - mondta Kate-nek.
- Csak Edwardot.
Összeráncolta a szemét, de előre ugrott és megérintette apa vállát.
- Semmi – mondta apa. Láttam mosolyog.
- És most? – kérdezte Kate. Az ő hangjában az erőlködés hallatszott.
- Egyáltalán semmi.
Kate fokozatosan feladta.
- Látod ezt? – kérdezte Zafrina a mély pusztasági hangján, és hármunkra nézett.
Furcsa hangsúlya volt, váratlan helyeken emelte fel a hangját.
- Én nem látok semmit. – mondta apa.
- És te, Renesmee? – kérdezte Zafrina.
Mosolyogtam és megráztam a fejem. Anya a fogait még jobban összeszorította, és gyorsabban liheget, ahogy kiterjesztettem a rugalmas pajzsot. Úgy éreztem, hogy nehezebb volt az elindítása, mint a tartása.
- Semmi pánik – figyelmeztette Zafrina a figyelő csoportot. - Látni szeretném, hogy milyen messzire tud kiterjedni.
Maggie – mindenki, kivéve Senna, aki nem ijedt meg bármit is csinált Zafrina. A többiek csak néztek a kifejezésük üres volt.
- Emeld fel a kezed, amikor visszakapod a látásod – mondta Zafrina. - Na, Bella. Lássuk, mennyit tudsz megvédeni.
A lélegzete egy dühöngés lett. Kate volt közelebb, ő volt mellette apán és rajtam kívül, de legalább tízlábnyira. Összezárta az álkapcsát és próbálta még távolabb lökni a pajzsot. Csak Kate türelmetlen kifejezését nézte, miközben küzdött, és nyugodtan nyögött, amikor pislogott és rám fókuszált. Felemelte a kezét.
- Elképesztő! – morajlotta apa a lélegzete alatt. - Olyan, mint egy burok. Én tudom olvasni a gondolatait annak, aki benne van, de nem tudom elérni azt, aki kívül, van. És hallom Renesmee-t, pedig nem hallottam, amikor kint voltam. Hallom Kate megdöbbenését is, mert most a pajzsban van. Még mindig nem hallak téged… Hmm. Hogyan csinálod ezt?– motyogott magában.
Anyának sikerült elérni Garrettet, aki Kate mögött volt. Felemelte a kezét.
- Nagyon jó – bókolt Zafrina. – Tovább.
Zihált. Aztán nem láttam semmit.
- Adnál nekem egy percet? – lihegte.
- Persze – mondta Zafrina, és levette rólunk a vakságot.
- Kate – Hívta Garrett, miközben a többiek morajlottak és arrébb mentek. Zavarta a vakság őket, a vámpírok nem szoktak hozzá a sebezhetőséghez. A magas, homokszín hajú Garrett volt az egyetlen, aki nem látszott úgy, hogy megdöbbent a gyakorlaton. Nem csodálkozom, hiszen kalandor.
- Nem tudom Garrett – intette apa óvatosságra.
Garrett tovább ment Kate felé, elutasítva a figyelmeztetést, és elmélkedő tekintete volt.
- Azt mondják, hogy képes vagy egy vámpírt is megrázni.
- Igen – értett egyet. Egy ravasz mosollyal felmutatta az ujját. - Kíváncsi vagy?
Garrett vállat vont.
- Ez olyan, amit még sosem láttam. Úgy tűnik, lehet, hogy egy kicsit túlzásba estem…
- Talán – mondta Kate, az arca hirtelen komoly lett. - Talán csak a gyenge, vagy fiatal lényeken működik. Nem tudom biztosan. Te erősnek nézel ki. Esetleg ellenállni tudsz az ajándékomnak.
Kinyújtotta a tenyerét, mintha kihívná. A szája rángatózott, és úgy láttam, hogy kifejezése szomorú, hogy kísérletezni akarnak vele. Garrett vigyorgott a kihíváson. Nagyon finoman hozzáért a tenyeréhez a mutatóujjával. És akkor hangosan zihálni kezdett, térdre hullott, majd a hátán vonaglott. A feje a gránitba csapódott, ami megrepedt. Megdöbbentő volt látni.
- Megmondtam – motyogta apa.
Garrett szemhéja még néhány pillanatig reszketett, aztán szélesre nyitotta a szemeit.
Vigyorogva bámult fel Kate-re, és egy csodálkozó mosolyt láttam a szemén.
- Wow – mondta.
- Te élvezted? – kérdezte döbbenten.
- Nem vagyok bolond. – nevetett és rázta a fejét, miközben feltérdelt. - De ez már valami.
- Hallok valamit – szorította össze a szemeit apa.
És akkor volt egy kis nyugtalanság az előkertből. Hallottam Carlislet, aki döbbent hangon beszélt valakivel.
- Alice küldött téged? – kérdezte valaki, hangja bizonytalan, némileg zaklatott.
További váratlan vendég? Apa besietett a házba a többiek követték. Anya lassan követte őket, még a hátán voltam. Ad Carlisle-nak egy pillanatot. Hagyja, hogy felkészítse az új vendéget, mielőtt odaérünk. A karjaiba húzott és óvatosan, lassan a ház felé sétált, a konyhaajtón keresztül hallgatózott, de nem látott semmit.
- Nem küldött minket. – suttogott egy mély hang Carlisle kérdésére.
Tudtam, hogy a szoba zsúfolt – majdnem mindenki odacsődült látni az új látogatókat – de alig volt zaj. Nyugodtan lélegzett mindenki. Carlisle hangja óvatos volt, amikor válaszolt.
- Mi hozott ide titeket most?
- A suttogás miatt jöttünk – válaszolt egy másik hang, épp olyan, mint az első. – Mi hallottuk, hogy embereket gyűjtesz a Volturi ellen. Azt suttogták, hogy nem vagy egyedül. Nyilvánvaló, hogy igazak voltak a kósza hírek. Ez egy nagyon hatásos összejövetel.
- Mi nem hívjuk ki a Volturi” – válaszolt Carlisle feszülten. - Csak van egy félreértésünk, ez minden. Ez egy nagyon nagy félreértés, de biztos, hogy meg tudjuk tárgyalni. Ők itt szemtanúk. Azt akarjuk elérni, hogy meghallgassanak. Mi tudjuk…
- Nem gond, ha meg akarod tárgyalni velük – szakította meg az első hang. - és nekünk az sem gond, ha megszegted a törvényt.
- Ne halogassuk tovább a dolgot! – szúrta be a második.
- Mi várunk már egy és egy fél évezrede, hogy kihívjuk az olaszokat! – mondta az első.
- Ha van rá bármi esély, hogy ők elbuknak, mi látni fogjuk.
- Vagy segítünk a kudarcukban. – tette hozzá a második.
Annyira egyforma hangszínben beszéltek, hogy az egyszerű hallgató azt hinné, hogy csak egyvalaki beszél.
- Úgy gondoljuk, hogy van esélyed, hogy sikerrel járj.
- Bella? – hívta anyát apa érdes hangon. - Hozd ide Renesmee-t, kérlek. Talán meg kellene magyaráznunk a Románoknak, hogy mi az indokunk.
Carmen, Zafrina, Senna és Tanya védekező pozícióba állt miután elhaladtunk mellettük. A vámpírok az ajtónál mindketten kicsik és tömzsik voltak, egy sötét hajú és egy hamuszerű szőke, talán sápadt szürke. A sötéten vigyorgott, amikor meglátott.
- Nocsak, Carlisle. Csintalan vagy, mit csináltál?
- Ő nem az, aminek hiszed, Stefan.
- És nem a mi gondunk, akár így, akár úgy. – válaszolt a szőke. - Mit mondtál az előbb?
- Szívesen hagyjuk, hogy megfigyeljetek Vladimir, de nem feltétlenül az a tervünk, hogy kihívjuk a Volturit, mint mondtam az előbb.
- Mi éppen csak szurkolunk – kezdte Stefan.
- És reménykedünk, hogy szerencsénk lesz. – fejezte be Vladimir.
A végén volt 17 tanúnk - az Ír Siobhan, Liam, és Maggie; az Egyiptomi,
Amun, Kebi, Benjamin, és Tia; az Amazonok, Zafrina és Senna; a Románok, Vladimir és Stefan; és a nomádok, Charlotte, Peter, Garrett, Alistair, Maria, és Randall – és a mi családunk 11-en. Tanya, Kate, Eleazar, és Carmen ragaszkodott hozzá, hogy őket a családhoz számoljuk. A Volturitól eltekintve, ez volt talán a legnagyobb békés összejövetel a halhatatlanok történetében. Egy kicsit mindenki reménykedni kezdett. Pillanatok alatt megnyertem magamnak szinte mindenkit. A Volturi, ha csak egy pillanatra megáll figyelni… Az utolsó két túlélő a Románoktól nagyon neheztelt, amiért megdöntötték a birodalmukat ezerötszáz évvel ezelőtt – türelmesen vártak. Ők nem érintettek meg, de nem mutatták jelét, hogy irtóznának tőle. Látszott rajtuk, hogy a szövetségünket a vérfarkasokkal nagyon misztikusnak tartják. Néztek anyát miközben Zafriná-val és Kate-tel a védelmet gyakorolta, nézték apa válaszait a ki nem mondott kérdésekre, nézték Benjamint, aki irányította a folyót, vagy amikor szelet gerjesztett az akaratával, és a szemük hevesen izzott a reménytől, hogy végül mégis megméretettünk a Volturival. Nem ugyanaz a remény vezetett minket, de mindannyian reménykedtünk.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó