|
11. fejezet - Keserédes vallomások I.
2009.12.04. 06:18
Mindenki a fogadószobában volt.
Arónak vendégei érkeznek, de nem mondta meg, hogy kicsodák. Azt mondta meglepetés. Én egy kicsit türelmetlen voltam. Már tizenkilenc éve, hogy másokkal nem találkoztam csak a családdal, szóval örültem a látogatóknak, bárkik is azok.
Félix mellém állt, és éreztem, hogy birtoklóan átöleli a derekam. Nem esett jól. Nem szerettem őt, és biztos voltam benne, hogy ő se szeret.
De közel húsz év alatt valami barátságféle alakult ki köztünk. Persze egyáltalán nem igazi barátság volt. Mert ugye a barátok nem osztják meg egymás ágyát, de tudtunk együtt nevetni. És ez jó volt.
Heidi mondta, hogy Félix csak azért van velem, mert én vagyok az egyik legerősebb vámpír, és tényleg egyáltalán nem szeret. Én meg csak azért vagyok vele, hogy ne legyek egyedül. Tulajdonképpen kölcsönösen kihasználjuk egymást. De ez úgy igazán egyikünket se zavarja. Tisztába vagyunk vele, hogy csak érdekből vagyunk együtt.
Lefejtettem Félix kezét a derekamról. Ő szinte készségesen engedett el. Azt hiszem furcsák voltunk.
Nem étetettem, hogy miért csöndben várunk, ha már várnunk kell. Legalább beszélgethetnénk. De problémámra megoldást találtam, hisz hangokat hallottam a folyosóról.
Ketten voltak. Egy férfi és egy nő. Meg a kísérő. A kísérőnek rögtön kiszúrtam a hangját, de a két vendéget nem tudtam azonosítani. Még nem találkozhattam velük.
Türelmetlenül vártam, hogy belépjenek végre, és meglássam kik is ők. Nagyon érdekelt. Végre másokat is látok!
Még két folyosó és egy lépcsősor választott el minket a jövevényektől. A beszélgetésüket egyre élesebben lehetett hallani. Nem az őrrel beszéltek, hanem egymással. Valami továbbköltözésről társalogtak.
Még egy lépcsősor és egy folyosó.
Már a lépteket is teljesen tisztán hallottam. A nő apróbb volt, mint a férfi, de a férfi se volt nagydarab. A nőn magassarkú volt. A beszélgetésük elhalt, így nem tudtam tovább hallgatni hangjukat.
Még egy folyosó.
Várakozásom majdnem elhatalmasodott rajtam. Alig bírtam visszatartani magam, hogy ne fussak a látogatók elé. Már azt is hallottam, ahogy a férfi lábán súrlódik a farmer, a nőén meg a selyemszoknya. Milyen furcsa párosítás. Nem tudtam, hogy kik lehetnek, akik ennyire ellentétesen öltözködnek. A férfi nyilván kedveli a sportot. A nő meg roppant elegáns lehetett.
Kinyílt az ajtó.
Előrehajoltam, hogy hamarabb lássam meg őket, mint a többiek.
Meglepetten tekintettem a látogatókra, akik nem voltak idegenek… Ismertem őket. Meglepetésemben Félix mögé ugrottam, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem tudom, hogy mit szólnának, ha ilyen állapotban látnának. Örülnének, vagy elkeserednének? Félix értetlenül tekintett rám. Én intettem neki, erre ő megvonta a vállat, és tovább állt egyenesen, hagyva, hogy a háta mögött rejtőzzek.
Furcsa volt. Gyorsabban szedtem a levegőt, és olyan volt, mintha meghalt szíven kicsit feléledt volna. Hát nem álom volt az egész. Mind megtörtént. Itt a bizonyíték, hogy léteznek, és élnek még.
- Carlisle, Esme! Mennyire örülök nektek! – Hallottam, hogy Aro megöleli mind a két vendéget. - Hát a többieket hol hagytátok?
Még gyorsabban szedtem a levegőt. A többiek is itt vannak? Alice, meg Emmett is? És… Edward is. Szívembe még több melegség költözött. Mintha újjászülettem volna, csak azért, mert hallok rólunk másoktól is, és nem csak az emlékeimből táplálkoztam. Mert itt vannak, és léteznek. És láthatnám őket, beszélhetnék velük, átölelhetném őket. Pont, mint régen.
Meglepetésemre egy mosoly kúszott az arcomra. Egy igazi, szívből jövő mosoly.
Kitekintettem Félix válla mögül. Csak egy kicsit, hogy az arcukat lássam.
- Ez bizony egy érdekes történet! Ha majd lesz időm, elmesélem – mondta Carlisle, és félve Esmére nézett. Esme arca szomorúsággal telt meg. Igaz, szívből jövő szomorúsággal.
Carlisle hangja is teljesen más volt. Lehet, hogy azért, mert már nem emberi füllel hallgatom, de, mintha egy kicsit megtört volna. Ő is megváltozott.
- Szívesen meghallgatom majd – mondta Aro, és háton veregette Carlisle-t. – Engedd meg, hogy bemutassam családunk új tagját.
És gyorsan visszabújtam Félix mögé. Ezt nem teheti velem! Megutálnak majd, mert emberekkel táplálkozom. Azt se tudják, hogy még élek. És most Aro egyetlen mondatával mindent szétrombol!
- Bella! – Hallottam, hogy Esmének elakad a lélegzete, és felkapja a fejét. Carlisle is hasonlóan reagált. Mind a ketten visszatartották a lélegzetüket. Talán reménykednek, hogy rosszul hallottak, és nem lettem gyilkos…
- Bella, kedves! – Aro hangja dühösebb lett.
Megadtam magam az akaratának, és előléptem Félix mögül.
Egyáltalán nem számítottam Esme reakciójára. Egyenesen a karjaimba vetette magát. Hihetetlen gyorsasággal keresztülfutott a termen, és úgy ölelt át, mint az édes gyermekét.
- Bella. – És ebben a Bellában ötven év várakozása volt belesűrítve. De volt ott még meglepődöttség, megkönnyebbültség, rengeteg öröm, és némi boldogság is.
Amire számítottam az egyáltalán nem volt. Nem csalódtak.
Esme még mindig szorosan ölelt és én is öleltem őt. Tényleg olyan volt, mintha a mamámat szorítanám magamhoz.
Carlisle Esme mellé lépett, és mikor Esme elengedett meglepetésemre ő is átkarolt.
- Örülök, hogy látlak, Bella – mondta visszafogottan és roppant udvariasan. Az ő hangján hallottam némi csalódottságot, de több volt az öröm. És ez engem is boldoggá tett. Már nagyon régóta most először mosolyogtam teljes szívemből. Olyan volt, mintha hazaértem volna.
~°(o)°~
Nem tudom, hogyan kerültünk egymás társaságába, de a szobámban ültünk mind a hárman.
- Annyira boldog vagyok, Bella! – kiáltott fel Esme és boldogan mosolygott. – Azt hittem soha többé nem látlak.
- Hát én se gondoltam volna, hogy valaha még látlak titeket – mondtam és szívből felkacagtam.
- De mi történt veled? Úgy látom már elég régóta… Szóval már régóta közénk tartozol – mondta Esme és zavartan a vörös szemeimbe nézett.
- Tulajdonképpen nem. Még csak húsz éve. – Erre mind a kettőjük szeme kitágult a meglepetéstől. - Nem öregedtem. Aro szerint a jameses eset beleavatkozhatott a természet rendjébe. Valószínűnek tartja, hogy némi méreg felszívódott és az nem engedte, hogy öregedjek. Így örökké tizennyolc voltam.
- Úristen! – döbbent meg Esme és a kezét a szája elé emelte.
- Ez megdöbbentő. Azt hittem még időben vagyunk – mondta Carlisle és láttam, hogy az orvos beszél belőle. Szinte láttam, hogy az agya átdolgozza az eddigi elméleteit.
- Utána még elég sokáig Forksban éltem. Miután Edward… - Még ennyi idő után is fájt róla beszélni. Hiába van barátom. Vagy élettársam, vagy bárminek is lehet nevezni, Edward az igazi, és az örök. - Szóval miután elmentetek, rá három évre meghalt Charlie. – Esme szemében őszinte részvétet láttam. - Utána még nyolc évig laktam a városban. De megjelent Jessica. Biztos emlékeztek rá. Az osztálytársa volt nekem meg Ed… – Megint ő. - Szóval az osztálytársam. És felhívta a figyelmem arra, hogy egyáltalán nem öregedtem egy percet sem. És még aznap elköltöztem Forksból.
Megakadtam. Nem tudtam, hogy kíváncsiak-e ezekre a dolgokra.
- Folytasd, kélek – mondta Esme és a kezét az enyémre helyezte. Én újra mosolyogtam, és tovább meséltem.
- Utána egyetemeken tanultam. Phil befutott, így elég sok pénzem volt, így húsz éven át tanultam. Elég sok diplomám lett – mondtam és kuncogtam egyet rám nem jellemző módon. Hiába… Cullenék előhozzák belőlem a boldog Bellát. - Utána ide jöttem. Az egyetemen találkoztam Heidivel meg Aroval, és… Utána tulajdonképpen már csak az van, hogy ez lettem. Aro lehetőséget látott bennem, ezért átváltoztatott. És azóta itt élek.
Esme még mindig a kezemet fogta, Carlisle meg elmélyülten az arcomat tanulmányozta.
- Mikor költöztél el Forksból? – kérdezte végül Carlisle, és már nem az arcomat nézte. Elgondolkozva tekintett le a kezére, ami az asztalon volt.
- Nem emlékszem pontosan. Valamikor áprilisban. De lehet, hogy nem. Az Edward nélkül töltött évek egyetlen nagy masszában olvadnak össze.
Carlisle fájdalmasan elmosolyodott.
- Elkerülhettétek egymást – mondta hihetetlenül halkan.
- Kivel kerültük el egymást? – kérdeztem a kelleténél élesebben. Nem értettem az egészet. Nagyon furcsa volt Carlisle. Rengeteget változott.
- Nem fontos – mondta és a szemembe nézett. Én meg a puszta pillantásától elszégyelltem magam. Hisz pont az ellenkezőjét csináltam annak, amire még évtizedekkel ezelőtt buzdított. Úgy volt, hogy a családjához fogok tartozni, és a „jó” vámpírok sorát gyarapítom. Erre pont ellenkezően viselkedem. Minden joga megvolt arra, hogy haragudjon rám. Megértem.
- És ti? Veletek mi történt? – kérdeztem, mert egy percet se akartam elszalasztani azokból, amiket velük tölthetek. Ki kell használnom minden egyes pillanatot.
Carlisle lehajtotta a fejét, Esme szemei meg szomorúságtól csillogtak. Végül Esme halkan, a kezemet simogatva elkezdett mesélni.
- Miután Edward elhagyott téged Kanadába költöztünk egy kisvárosba. – Fáj így hallani az egészet, bár teljesen igaz volt, hogy elhagyott. Mégis kimondva az egész olyan hideg volt… De igaz… - Senki nem volt olyan, mint előtted, Bella. Emmett nem nevetett. Haragudott Edwardra. Rose… Ő minden adandó alkalommal Edward orra alá dörgölte, hogy „Én, megmondtam.”. Nagyon sokat veszekedtek. Alice… Ő bármikor, amikor Edward jövőjébe tekintett csak fájdalmat látott. Jaspernek lehetett a legrosszabb, mert ő dupla erővel érzékelte a bűntudatot. Egyrészt ott volt, hogy Edwardnak miatta kellett elhagynia, másrészt átérezte Edward fájdalmát. És tényleg nem érzett mást csak fájdalmat. Carlisle se szívesen látta a családot boldogtalanak, ezért ő se volt boldog. A család, ami annyira harmonikusan működött, az teljesen széthullott. Elemeinkre estünk szét, Bella. És nekem. Hihetetlenül fájt látni, hogy a fiam mennyire szenved. Próbáltuk rábeszélni, hogy menjünk vissza hozzád, de féltett téged…
- Ne! – mondtam halkan mégis érthetően és elég akaraterővel, ahhoz, hogy Esme abbahagyja. Mindezt nagyon fájt hallani. Hogy az oly szeretett család, ennyire megváltozott. De volt valami, ami jobban bántott. – Edward… Ő elhagyott… Nem kellettem neki. Mert… megunt. Ne beszélj nekem fájdalomról Esme, mert ő ezt nem érezhette. Ő akarta így. Ő hagyott el… – mondtam hatalmas keserűséggel a hangomban. A mérhetetlen keserűség, ami már több évtizede kikívánkozott belőlem felszínre tört. Bár nem kitöréssel, ahogy számítottam rá, mégis fájdalommal.
Esme csak szomorúan mosolygott, Carlisle arckifejezése meg teljesen megváltozott. Félreértések sorozatát láttam rajta.
- Ez nem így volt, Bella – mondta Carlisle teljesen nyugodt hangon. – Edward nem azért ment el, mert megunt. Szó sincs ilyenről. Azért ment el, mert megtörtént az, amitől a legjobban félt. Azért kerültél bajba, mert ő az, ami. Veszélybe sodort, azért, mert ő nem ember. És ezt nem bírta elviselni. Hogy csak azért, mert ő létezik, ezért bajod eshet. Ezért hagyott el. Hogy ne legyen semmi bajod.
Ez nem lehet igaz! Tényleg ezért kell szenvednem már ötven éve, mert Edward meg akart óvni? Végül is ez teljesen logikus volt. Mindig is féltett, és ez a magyarázat annyira Edwardra illik. Ez a hősszerelmes típus. Magának okoz fájdalmat, hogy nekem jó legyen. De hiba csúszott a számításába, mert mind a ketten csak szenvedünk. Mert nem vagyunk egymás mellett.
A felismerés úgy csapott le rám, mint egy villám. Hát tényleg szeret engem… És csak kötelességből hagyott el. Nem azért, mert már nem szeret. Annyiszor mondta, hogy szeret, és csak egyszer, hogy nem… Hogy hazudhatott annyiszor? Sokkal valószínűbb, hogy csak egyszer hazudott. De az a hazugság tönkretette az életünket. Mind a kettőnkét.
Egy fájdalmas és beletörődő mosoly kúszott az ajkaimra.
- Szeret – suttogtam olyan halkan, hogy kételkedtem benne, hogy meghallották. És mégis mekkora megkönnyebbülés volt ez a tudat. Hogy valahol szeret engem, és engem akar. És esze ágában sem volt engem elhagyni, de féltett.
- És hol a Cullen család többi része? – kérdeztem végül, reménykedve, hogy azt mondják mindannyian itt vannak. És akkor már visszakaphatnám mindenem. A családom, a szerelmem az életem. Mindenem.
Carlisle és Esme egymásra nézett, végül Esme elfordította a fejét.
- Nincs Cullen család, Bella – mondta Carlisle, és láttam, hogy az asztal alatt megfogta Esme kezét.
- Micsoda? – kérdeztem zavarodottan, és még fel se fogtam, hogy mit is mondott. Ezt egyszerűen nem hiszem el. Biztos ez csak egy rossz vicc.
- Miután Kanadába költöztünk – folytatta Carlisle -, mindenki maga alá került, ahogy azt Esme elmondta. Három évig még együtt voltunk, de aztán Emmett és Rose úgy döntöttek, hogy jobb, ha elmennek. Először azt hittük, hogy csak a szokásos két-három évre mennének, amikor házaspárnak adják ki magukat. Emmett nagyon haragudott Edwardra. Hogy az ő szavaival éljek „Elcseszed a boldogságod, öcsi!”. Vissza akarta rugdosni Edwardot Forksba, de ő semmi áron nem akart menni. Így ők is elég sokszor vitáztak. Rose meg Emmett végül úgy döntöttek, hogy elhagyják a családot. Azóta nem is láttuk őket. Már több éve nem is hallottunk róluk. Attól tartok, hogy végleg elmentek tőlünk.
Fájt. Emmett nekem a bátyám volt. A fogadott bátyám. És most ezt hallani, hogy mennyit vitatkoztak nem volt jó. Mégis valamilyen szintem örültem is. Emmett úgy látszik teljesen az én pártomon állt, ha itt egyáltalán oldalakról beszélgetünk. De itt nincsenek nyertesek, csak vesztesek. Mert csak akkor nyerhetünk, ha együtt vagyunk, de nem vagyunk.
- Miután elmentek Rose-ék Edwardot még jobban bántotta a lelkiismeret. Bántotta, hogy miatta elkezdett széthullani a család. Úgy gondolta, hogy az örökös szomorúságával folyamatosan fertőz minket. Még aznap elment tőlünk. – Itt láttam, hogy Esme elfordítja a fejét és becsukja a szemét. Mennyire fájdalmas emlékek ezek neki! Valami hihetetlen kínszenvedés lehetett. Három gyerekét is elveszíteni egy nap alatt… - Rá nyolc évre Alice-nek volt egy látomása. Egy nagyon kedvező látomása. Edward vissza akart menni hozzád Forksba.
A szívem hatalmasat dobbant. Ha rá nyolc évre, akkor tizenegy év után, amikor én úgy döntöttem, hogy elköltözök… Nagyon rossz sejtésem volt.
- Edward visszament, de április huszonegyedikén érkezett meg, és akkor te már nem voltál a városban.
A rossz sejtésem beigazolódott. Lehet, hogy ha csak egy napot várok, akkor vége lenne az egésznek, és már rég együtt lehetnénk. Ez annyira igazságtalan!
- Edward sajnos úgy gondolta, hogy azért hagytad el a várost, mert végleg el akartad feledni, ezért soha többet nem keresett téged.
- Ez nem igaz! – tiltakoztam rögtön. - Soha nem akarom elfelejteni őt… Szükségem van rá.
A hangom elhalt a mondat végére. Miért kellett így történnie? Hogy történhetett meg ez az egész? Lassan a Rómeó és Júliában éreztem magam, mert ott is a rengeteg véletlen okozza a két szerelmes halálát. Talán ironikus, de örülök, hogy majdnem képtelenség meghalnom…
- Miután Edward végleg felhagyott a kereséseddel, Jasper süllyedt depresszióba. Ő érezte úgy, hogy mindez miatta van, és folyamatosan hibáztatta magát. Egy év múlva Alice és ő is elment tőlünk. Így a Cullen család csak két főből áll… Alice viszont biztos benne, hogy egyszer újra együtt leszünk. Akkor már te is köztünk leszel. Ez az egyetlen vigasz Esme, és az én számomra is.
Az egyetlen család, amihez tartozni akartam nincsen. A család darabokra van szétesve, és ezen még a tény se változtat, hogy egyszer megint együtt leszünk.
- Bella – Esme tétován szorította meg a kezemet.
Én megráztam a fejem, felálltam és az ablakhoz mentem. Bambán meredtem a semmibe. Ezek után ne érezze magát bűnösnek a vámpír? Miattam van minden. Ha én nem vagyok, akkor a család még mindig család.
Hirtelen vad tenni akarás lobbant fel bennem, hogy a családot megint eggyé kovácsoljam, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Először azért, mert fogalmam sincs hol vannak a többiek. Másodszor, mert a rengeteg félreértésből nem biztos, hogy jól jönnénk ki. És harmadszor: ki akarna látni a vegetáriánusok között egy emberevőt?
Én ide tartozom. Nekem ez a családom, ha teszik, ha nem. Itt kell maradnom.
- Bella! Mond csak, boldog vagy te így? – kérdezte Esme tétován és éreztem, hogy most nem arról érdeklődik, hogy hogy tetszik a vámpírlét. Most az érdekli őt, hogy az életformám, az emberi vér fogyasztása mennyire kedvező számomra.
- Boldog nem vagyok. De elégedett az teljesen – mondtam, szembefordultam velük és a párkánynak támaszkodtam. Esme és Carlisle egymás mellett álltam és egymás kezét fogták.
Végül is vámpír vagyok. Elértem azt, amit szerettem volna… Még ha nem is abban a családban, ahová tartozni akartam.
A beszélgetésünknek vége lett, és én furcsán kiégettnek éreztem magam. Hiába kaptam jó hírt, például, hogy Edward nem azért hagyott el, amiért mondta, és valójában szeret, de kaptam rosszat is. A család nem létezik, ami a legjobb család az egész világon. És valószínű, hogy csalódtak is bennem… Nem is kicsit.
Mind a ketten megöleltek búcsúzóul, és magamra hagytak a tömérdek fájdalommal, amit éreztem. Alig feléledt szívem megint meghalt, és éreztem, hogy levegőt se kapok már rendesen. És nagyon régóta először végre zokogásban törtem ki.
Könnyek nélküli, fájdalmas zokogásban.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó