14. fejezet




(Gabriella szemszöge)



Reggel kipihenten ébredtem fel, még mindig Jake-hez simultam, aki édesen szuszogott, keze pedig a hátamon pihent. Már napok óta nem éreztem magam ilyen jól. Az orrom végre nem volt bedugulva, ráadásul még csak nem is fáztam. Bár ez könnyen lehet, hogy Jake-nek köszönhető, mert elképesztően meleg a bőre. Remélem, hogy nem betegítettem meg őt is. Nem akartam felébreszteni, úgyhogy inkább visszabújtam hozzá, és behunytam a szemem, hogy pihenjek még egy kicsit. Az orvos úgyis egész hétre kiírt a munkából, hogy kipihenjem magam. Néhány perccel később már vissza is aludtam.

Amikor legközelebb felébredtem, Jake már nem volt mellettem, de a konyhámból nagyon kellemes illatok szálltak felém. Kimásztam az ágyból, és arra felé vettem az irányt, ahonnan a finom illatokat éreztem. Mikor beléptem a szám is tátva maradt. Az asztal tele volt, friss péksüteményekkel, kenyérrel, és Jake éppen rántottát sütött. Nem is említette még, hogy ennyire otthonosan mozog a konyhában. Azt viszont nem gondolhatta komolyan, hogy ennyi ételt el tudunk ketten pusztítani. Ez rengeteg.

- Jó reggelt – szólalt meg hirtelen, és mosolyogva felém fordult.

- Neked is – mosolyogtam vissza. Nem igazán tudtam, hogy ilyenkor mit kéne tennem, mert még soha nem aludt nálam senki. Igazából Jacob volt az első barátom. Minden esetre úgy gondoltam, hogy egy puszi nem árthat, úgyhogy mellé sétáltam, és megpusziltam az arcát, mire boldogan magához ölelt.

- Mindjárt kész a reggeli – mondta és könnyű puszit nyomott a számra. – Ülj le. Oh, nem tudtam, hogy tea vagy kávé, úgyhogy csináltam mindkettőt – nézett rám kérdőn.

- Tea, köszi – válaszoltam. Igazából kávéfőzőm csak a vendégek miatt volt, de még jó hogy vettem, mert minden jel arra mutat, hogy Jake a kávét szereti.

A reggeli csendben telt. Mivel mindketten elég éhesek voltunk. Szerintem még soha életemben nem ettem ennyit egyszerre. Bár Jake még így is jócskán túltett rajtam. Ámulva figyeltem, hogy mennyi ételt képes magába tuszkolni. Nagyon aranyos volt, ahogy mindent felfalt. Azt hittem, hogy a tizenöt tojásos rántottát sem tudjuk kivégezni. Ennek ellenére a péksüteményekből is alig maradt. Mondjuk tény, hogy Jacob eléggé izmos volt. Biztosan sok energiapótlásra van szüksége.

- Mi az? – kérdezte kíváncsian, miután lenyelte a falatot.

- Semmi.

- Akkor miért nézel rám úgy, mintha marslakó lennék? – kérdezte kuncogva.

- Oh, bocsi. Én csak meglepődtem, hogy mennyit tudsz enni – válaszoltam őszintén. Mire elkomorodott egy pillanatra.

- Ez zavar téged? – kérdezte, amikor sikerült rendeznie a vonásait.

- Egyáltalán nem – siettem biztosítani. Miért zavarna, hogy sokat eszik?

- Akkor jó – mosolyodott el újra, de a szemei még mindig gondterhelten csillogtak.

- Mi a baj? – érdeklődtem. Láttam rajta, hogy valami miatt ideges, de fogalmam sem volt, hogy mi lehet a probléma.

- Semmi, csak lassan mennem kell – mondta határozottan, majd bekapta az utolsó falatot a süteményből, és felállt. Én is felkeltem, hogy kikísérjem, bár nem értettem, hogy hova siet el ilyen hirtelen. Az ajtónál újra felém fordult és magához ölelt. – Este találkozhatunk?

- Persze, nagyon örülnék, hogyha megint átjönnél – mondtam vidáman.

Ezek szerint még sem velem van a baj. Akkor biztosan valami családi dolog. Biztos Bellához megy, aki még mindig lábadozik. Bár az is csoda, hogy egyáltalán életben maradt, azután, hogy elütötte az a kocsi, amikor majdnem elütöttek engem. Örökké hálás leszek, hogy megmentettek.

- Akkor este – mosolygott rám, majd még egy puszit nyomott a számra, és már ott sem volt.



(Jake szemszöge)



Gondterhelten indultam el hazafelé, miután kiléptem Gaby lakásából. Tudom, hogy el kell neki mondanom, de félek ettől az egésztől. Hiszen ez egy ember számára elsőre elég hihetetlen. Bevésődés, vérfarkasok, vámpírok. Sajnos, ha ritkán is, de néha megesik, hogy a lány elmenekül, vagy arra kéri a farkast, hogy hagyja békén, és hogyha a bevésődés kér valamit, akkor az ellen nem tehetünk semmit. Mi van, hogyha Gabrielle is elküld engem? Bárcsak ne kellene elmondanom neki. Olyan jó így, most. Nem szégyellem, ami vagyok. Sőt, büszke vagyok rá, hogy farkasnak születtem, de ez most más. Félek, hogy el fog hagyni, amiatt, ami vagyok. Márpedig este itt lesz az ideje, hogy megmondjam neki, hogy mi is az igazság. Túl okos lány. Egyébként sem tudnám sokáig titokban tartani.

Amint kiértem az erdőbe, levetkőztem, a ruháimat a lábamra kötöttem, átváltoztam, és már száguldottam is La Push felé. Kíváncsi voltam, hogy anya és Anthony mire jutott tegnap este, és persze szerettem volna megtudni Nathalie állapotát is. Remélem, hogy már sikerült átváltoznia. Az első alkalom szörnyű érzés. Mintha kitépnének a testedből. Még ma is emlékszem rá, hogy nekem milyen volt. A többi már könnyen megy, de először már a halálomért könyörögtem.

Nem tellett sok időbe, amíg odaértem az Uley házhoz. Gyorsan visszaváltoztam, és bementem. Billy azonnal elém sietett.

- Mi a helyzet? – kérdeztem aggódva.

- Most már rendben lesz. Éjjel átváltozott, aztán ha nehezen is, de sikerült visszaváltoznia is. Most alszik – magyarázta bátyám, és bekukucskáltunk a szobába. – Nagyon kimerült, de egyébként jól van.

- És milyen? Mármint… - nem tudtam, hogy hogyan kérdezzem meg.

- Kisebb, mint mi, de erős alkata van. Mivel az Uley család is alkalmas az alfaságra, ez várható volt. A bundája halvány ezüstszínű. Nagyon szép átváltozva is.

- Lelkileg, hogy van? – folytattam az érdeklődést.

- Igazából, nagyon nem tetszik neki, hogy halljuk a gondolatait. Úgy gondolja, hogy vannak dolgok, amikhez semmi közünk. Oh, és szegény elég kínosan érzi magát, hiszen meztelen volt, mikor visszaváltozott, én pedig a szobában voltam. Gyorsan elfordultam, de azért kicsit kellemetlen ez a helyzet. Egyébként nyugodt természet, nem lesz vele gond.

- Akkor jó – bólintottam.

- Veled, és Gabriellával mi újság? – kérdezte izgatottan. – Mit szólt hozzá?

- Még nem mondtam el – temettem kezembe az arcomat.

- Miért nem? Azt hittem, hogy tegnap azért mész, és igazából jó jelnek vettem, hogy nem jöttél haza – döbbent meg testvérem.

- Mi lesz, hogyha farkasként már nem akar engem? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Nem hiszem, hogy ne akarna. Százból egy bevésődés, ha visszautasítja a farkasát. Gabriella pedig nagyon is megértő és kedves, már amennyit láttam nemrég a gondolataid között belőle – bíztatott. Nagyon kedves volt tőle, de majd kíváncsi leszek, hogyha ő bevésődik, akkor is ilyen magabiztosan állítja majd, hogy nem lehet semmi baj.

- El fogom mondani. Ma este. Addig még átgondolom, hogy hogyan is mondjam el neki – mondtam határozottan.

- Rendben, akkor ma én járőrözöm helyetted – egyezett bele Billy.

- Oh, elfelejtettem. Mikorra vagyok beosztva?

- Elvileg éjszakára, de szerintem kiviszem egy kicsit Nathalie-t is, úgyhogy jobb is, hogyha én megyek. Anthony biztosan örömmel velünk tart.

- Köszönöm – mondtam hálásan.

- Igazán nincs mit, de szedd össze minden bátorságodat, és tényleg beszélj vele – mondta szigorúan.

- Ez alfai parancs? – húztam fel a szemöldököm.

- Nem, ezt most bátyádként mondtam – mosolyodott el. – Menj haza, anya, már tűkön ül órák óta, és megint bepörgött, úgyhogy valószínűleg a parton találod.

- Használta a képességét? – kérdeztem döbbenten.

- Aha, nagyon muris volt. Anthony, megmutatta. Biztos neked is meg fogja, ha megkéred. Anya, és ő beküldték Alice, és Edward Cullent egy hatalmas hullámmal a tengerbe.

- Az tényleg mókás lehetett, majd megnézem – nevettem fel. – Beszéltek is, legalább?

- Nem nagyon.

- Kár – állapítottam meg.

- Te kinek az oldalán állsz? – nézett rám Billy döbbenten.

- Anyáén, és Anthonyén, természetesen – vágtam rá azonnal. – Szerintem tisztázniuk kellene, hogy mi történt, hogy senki ne éljen tovább tévhitekben, és ne gondolkozzon hülyeségeken.

- Hát ebben van valami – gondolkozott el Billy. – Akkor is támogatnunk kell a döntéseiket. Ne erőltessünk semmit. Majd kialakulnak a dolgok. Van néhány súlyos dolog a Cullenek rovásán.

- Ez is igaz – bólintottam. A Swan család halála tényleg nem bocsátható meg csak úgy. Ezt teljes mértékben meg lehet érteni. – Na, megyek. Otthon találkozunk – mondtam még, majd a házunk felé vettem az irányt.

Néhány perccel később, már be is léptem a bejárati ajtón. Anya, pedig rögtön elém sietett és mindentudóan elvigyorodott.

- Nem jöttél haza az éjjel – csilingelte.

- Tényleg nem – mosolyodtam el én is.

- Hogy fogadta? – kérdezte izgatottan.

- Még nem mondtam el – hajtottam le a fejem.

- Nem baj – ölelt magához. – Tudod, édesapád is nagyon ideges volt, mielőtt elmondta volna az édesanyádnak. Négyszer futott neki, mire végre kinyögte. Dawnnak viszont esze ágában sem volt ezért elküldeni őt. Elfogadta, hogy ez is a szerelme része. A farkas a lelked egy része. Oltalmazásra születtél, és ez jó dolog. Csak magyarázd el neki, és nem lesz semmi baj.

- Köszönöm – mosolyogtam rá. Egészen felbátorodtam a szavaitól.

- Nincs mit – mosolyogtam rám ő is.

- Este megint átmegyek hozzá, és elmondom neki – mondtam határozottan. Nem titkolózhatok tovább. – Viszont most hallani szeretném, hogy veletek mi történt tegnap.

- Hát, igazából nem sokat beszéltünk, viszont nagyon, de nagyon viccesek voltak, amikor a vízben találták magukat – nevetett fel, és nekem is muszáj volt felkuncognom.

- Akarod látni? – jött le fivérem az emeletről.

- Igen, nagyon – bólogattam hevesen.

- Akkor figyelj – termett mellettem, és megérintette az arcomat. Tényleg elég vicces volt a helyzet. Főleg az arckifejezések. Nem tudtam nem felnevetni a látottakon.

- Szép hullám – mondtam elismerően, mire anya csak legyintett.

Ezután leültünk a nappaliban, és beszélgetni kezdtünk. Én elmeséltem, hogy milyen fantasztikus volt a tegnap este Gabriellával. Anya, és Anthony pedig mosolyogva hallgatták végig a történetet. Látszott rajtuk, hogy ők is nagyon boldogok, hogy én az vagyok. Meg természetesen, már nagyon szeretnék megismerni a kedvesemet, de addig, amíg nem tudja az igazságot, nem hozhatom ide. A beszélgetést a telefon csörgése szakította félbe. Anya rögtön felpattant, és felvette a telefont.



(Bella szemszöge)



A telefon csörögni kezdett. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy nem veszem fel, hanem inkább tovább hallgatom a fiam beszámolóját, de általában nem szoktak minket hívni, csak olyankor, hogyha tényleg fontos, úgyhogy felpattantam, és felvettem.

- Halló. Itt a Black ház – szóltam bele a kagylóba.

- Szia, Bella – hallottam meg a rég nem hallott hangot, ami nagyon is hiányzott.

- Esme – köszöntem vissza. A fenébe is, őt nem csaphatom le csak úgy. Az egy dolog, hogy haragszom rájuk, de Esme. Ő soha nem ártott nekem. Sőt, ahogy Anthony mutatta tegnap, nagyon is hiányoztam neki. Sajnos úgy látszik, hogy a fogadott anyám rájött, hogy ő az aduász a családban. Valószínűleg az egyetlen, akit nem küldök el csak úgy.

- Vonalban vagy még? – kérdezte Esme kíváncsian. Mi lenne, hogyha nem válaszolnék? Akkor lehet, hogy magától letenné. – Hallom a légvételeidet, kicsim. Kérlek, beszéljünk egy kicsit.

- Mit szeretnél? – sóhajtottam fel megadóan. – Hogyha bocsánatot vártok, amiatt, ami tegnap történt, akkor előre leszögezem, hogy nagyon is megérdemelték – kezdtem bele a magyarázkodásba, de Esme leállított.

- Oh, nem, azt nagyon is jól tetted. Túl messzire mentek, és ezt ők is tudják – mondta kuncogva.

- Akkor, miért hívtál fel? – kérdeztem újra.

- Szeretnék veled beszélgetni néhány dologról. Fontosak, amikről tudnod kell, mielőtt végleg döntesz a családunk felől. Látni is szeretnélek, hogyha lehet. Ezt jobb lenne személyesen, mint telefonban – kérlelt gyengéden.

- Talán – motyogtam a kagylóba.

- Ott van, az unokám is? – kérdezte reménykedve.

- Igen, itt van – válaszoltam a fiamra nézve.

- Megtudhatom, hogy mi a neve?

- Anthony – adtam meg magam. Esmétől nem tagadhatom meg, hogy megtudjon bármit is az unokájáról.

- Cullen, vagy Swan? – kérdezősködött tovább.

- Nem teljesen mindegy? – kérdeztem vissza. Kezdett gyanús lenni a dolog. Nem hiszem, hogy Esme érdeklődött volna a vezetékneve iránt is. A lényeg, hogy az unokája.

- Ott van vele – suttogta Anthony. – Hallom a gondolatait.

- Csak kíváncsi vagyok, ne haragudj – mondta csalódottan. Persze, csak kíváncsi. Inkább Edward a kíváncsi, de hogyha ennyire akarják, akkor tudják meg. Megpróbáltam megkímélni Esmét, de ha Edward így akarja, akkor legyen.

- A teljes neve, Anthony Black – mondtam határozottan. Majd a fiamra néztem, aki bólintott.

A következő pillanatban hangos puffanás hallatszott a vonal túlsó végén, majd az ajtó becsapódott. Fáj az igazság. De hát mit gondolt Edward? Elhagyott engem, és utána csak Jacobra számíthattam. Természetes, hogy nem mondtam nemet, amikor felajánlotta, hogy a nevére veszi a fiamat, és sajátjaként neveli fel velem. Az életemet is neki köszönhettem. Mindig is büszke voltam a tényre, hogy a fiam Black lehet, és ez soha nem fog megváltozni.

- Láthatnálak titeket? – kérdezte Esme egy hosszabb csönd után. – Nem kell átlépnetek a határon. Csak addig gyertek el, én is odamegyek.

Nem tudtam, hogy erre mit válaszoljak. Nem akartam a fiam helyett is dönteni, ezért kérdőn pillantottam rá. Ő pedig aprót bólintott, hogy rendben van. Legalább ő határozott volt, nem úgy, mint én.

- Csak én és Carlisle lennénk ott. Senki más – folytatta tovább a meggyőzést. – Vagy ha akarjátok, akkor mehetek egyedül is, de Carlisle nagyon szeretne megtudni néhány dolgot rólatok. Főleg Anthonyról – magyarázkodott Esme.

- Nem változik – mosolyodtam el, és megcsóváltam a fejem. Még nem találkozott félvérrel, ezért nem csak az unokáját látja benne, hanem egy érdekes új felfedezést is. Tipikus Carlisle.

- Tudod, hogy milyen – kuncogott fel Esme is. – Szóval? Beleegyeztek?

- Ti ketten, mi ketten, és senki más? – kérdeztem, a biztonság kedvéért.

- Ígérem, hogy így lesz – mondta Esme komolyan.

- Rendben. Mikor?

- Egy óra múlva ott leszünk – mondta fogadott anyám boldogan. – Köszönöm, Bella. Viszlát.

- Viszlát, Esme – válaszoltam és leraktam a kagylót.

A fiúk döbbenten figyelték minden mozdulatom. Szerintem azt várták, hogy összetörök-e valamit, de gyorsan megnyugtattam őket.

- Nincs semmi baj. Jól vagyok – mosolyogtam rájuk.

- Biztos? Elég feszültnek tűnsz – állt mellém Anthony.

- Biztos, én csak nem tudom, hogy most mi lesz – néztem rá keserűen. Nem fogok elgyengülni, még Esme kedvéért sem. Még egyszer nem vernek át.

- Nem lesz semmi. Odamegyünk, beszélünk velük, és mindenki megtudja végre, amire kíváncsi – válaszolta fiam egyszerűen, és be kellett látnom, hogy igaza van. Túlbonyolítom a dolgokat.

Gyorsan letelt az a majdnem egy óra, amíg még nem kellett a határhoz indulnunk. Addig is még beszélgettünk egy kicsit hármasban, majd elindultunk, hogy találkozzunk Esmével és Carlisle-lal.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.