Kérdőn tekintettem Edwardra, nem értettem miért csinálja ezt.
- Nem biztonságos este kint sétálgatni, főleg amikor terhes vagy.
- De hát éhes vagyok! Nektek pedig sok megbeszélnivalótok van. Te sem akarod, hogy éhezzem, nemde?
- Persze, hogy nem – háborodott fel kérdésemen. Olyan hangnemmel mondta ki, ami hátrálásra kényszerített. – Sajnálom, de nem ez a legmegfelelőbb pillanat a vadászatra. A Volturi rád vadászik, te pedig könnyű zsákmány vagy a számukra.
Elmém vörös ködbe burkolózott, mindenki harcképtelennek gondolt engem. Teljesen feltüzeltem magam, testem már ténylegesen is lángolt. Most nem a hasamnál volt, hanem körülölelt teljes egészében a tűz. Hápogva figyeltem mire vagyok képes. Ez lennék, egy piromániás vámpír? A többiekre kaptam tekintetem, a döbbenet és elismerés vegyes érzései váltakozott arcukon. Egy pillanatra rá Edward rendezte arcvonásait és közelebb lépdelt felém.
- Maradj ott, nem akarlak bántani – mondtam remegve.
- Jasper kéne egy kis segítség – beszélt egy kicsit hangosabban az ajtó felé pillantva.
A nyugalom hullámai fokozatosan csitították reszkető testem. Bár a tűz még mindig vadul nyaldosta körülöttem a teret, mégse gyújtott fel semmit megkönnyebbülésemre. Lassan az egész család beszállingózott a szobába.
- Mire jó egy erő, ha nem hat? – tette fel Rosalie a számomra is foglalkoztató kérdést.
- Szerintem éppen, hogy hat. Bella nem akarja, hogy a közelébe menjünk – nevetett fel Emmett.
- Hogy kell megállítani? – néztem kétségbeesetten újdonsült családomra.
- Próbáld visszazárni magadba. Rendezd az érzéseidet, nyugodj le teljesen. Folyamatosan próbállak csillapítani, de még mindig egy orkán tombol benned.
Jasper szavaira koncentráltam. De mégis hogy zárjam vissza magamba ezt a tüzet? Behunytam szemem és lassú, ütemes dobolásba kezdtem lábammal. Figyeltem a be és kilégzésre, habár levegőre nem is volt szükségem. Taktikaváltáshoz folyamodtam. Elgondolkoztam a babámon, akit a karjaimban tarthatok és babusgatok. Bele-bele furakodott olykor Edward arca, aki boldogan figyel minket és ez engem is boldogsággal töltött el. Kinyitottam szemem és el kellett mosolyodnom. Sikerült.
- Ügyes vagy Bella – paskolta meg Jasper félve a vállam.
- Hú, kicsit meleg lett itt bent – legyeztem magam kezemmel. – Még mindig úgy gondolod, hogy nem tudom magam megvédeni? – kérdeztem Edwardtól felvont szemöldökkel.
- Jó. Meggyőztél, igazad van. Erős, erővel rendelkező nő vagy, akinek nagyon jól áll, ha dühös – mosolyodott el. – De ha nem haragszol én is elkísérnélek.
- Még mindig nem bízol bennem?
- Dehogynem, de tudod én is régen vadásztam. Kezdek csöppet éhes lenni.
- Ebben az esetben örömmel megyek veled. Ha tényleg ez a helyzet.
- Hazudtam én már neked valaha is?
- Nincsenek emlékeim, neked kell ezzel tisztában lenned.
Ezzel el is indultam az első közös vadászatunkra Edwarddal. Egyrészt örültem, hogy végre kettesben vagyunk, másrészt a pillangók repkedni kezdtek a hasamban, ami cseppet sem tetszett. Eddigi vámpírlétem során csak egyetlen alkalommal voltam még vadászaton, ezért kicsit nehézkesen ment.
- Adjak pár tanácsot? – nézett rám Edward, miután megálltam eléggé bent az erdőben.
- Azt megköszönném. Tudod még csak egyetlen egyszer voltam vadászni, bár akkor minden rendben ment. Most viszont egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy biztosan ezt az életformát kellene követnem.
- Oh. Ezt úgy érted, hogy emberi véren akarsz élni?
- Nem. Dehogy is – nevettem fel, bár elég erőltetettre sikerült. – Én csak… én – nem találtam a megfelelő szavakat.
- Te csak mi?
- Én csak szeretném hinni, hogy van más mód is a fennmaradásomra. Nem akarom az állatok vérét kioltani. Mondjuk élhetnék emberi ételeken.
- Az emberi ételek nem adnak neked semmi tápanyagot és csak éhesebb leszel. Ezen kívül szörnyű az íze is – húzta el a száját. - Vagy állati véren vagy emberin élsz. Ez a két választási lehetőségünk van csak.
- Akkor segítesz elmagyarázni, mire kell vadászatkor odafigyelnem? – hagytam fel a dologgal.
- Bízz az ösztöneidben! Engedd, hogy csalogasson az állat vére. Ne gondolkozz, csak cselekedj belátásod szerint.
Mélyet szippantottam a levegőbe, de ezzel le is csüggedtem. Semmi se vonzott vagy hívogatott. Edward émelyítően édes illatát éreztem csak, őt pedig mégsem rohanhatom le. Rásandítottam Edwardra, aki szintén tanácstalanul tekintett rám.
- Mondtam, hogy nem fog menni – búslakodtam. – Nem érzek semmit, csak téged.
- Engem érzel a legintenzívebben? – nézett meglepetten.
Nem bírtam szemeibe nézni, így inkább a távolba meredtem, mintha valami lekötné a figyelmemet.
- Bella, kérlek, nézz rám – nyúlt állam alá. – Természetes, hogy össze vagy zavarodba. Új emberek, új környezet. Ezt még meg kell szoknod. Ha nem szeretnél vadászni, akkor megértettem és nem fog senki se kényszeríteni erre. Engem viszont azért még megleshetsz – vigyorodott el szélesen.
- Re-rendben – habogtam.
Edward szemei egy varázsütésre elfeledtettek velem minden gondot. Nem foglalkoztam vele, hogy vámpírok akartak megölni és a babámmal is végezni szerettek volna, hogy nem emlékszek semmire és még a barátom nevét is mástól tudtam meg. És a legfőbb dolog sem érdekelt, hogy nem vonz az állatok vére. Most csak Edward és én léteztünk. A lángolás újra elkezdődött bennem, de most élveztem. Edward is belekerült a tűzbe, így nem volt lehetősége menekülni, megjegyzem nem is akart. Szájunk lassan közeledett a másikéhoz, a levegő apránként fogyott el közöttünk. Leheletfinoman csókoltam meg száját, mintha bármelyik pillanatban kámforrá tűnhetne, és én ott maradnék hoppon maradva. Edward is hasonlóképp cselekedett. Ez egy gyengéd, lágy csók volt. Egy nagyon intenzív illat sajnálatos módon megzavart, és leomlott a minket körülvevő bizsergés. Fókuszálni kezdtem a szag irányába, ami szinte már énekelt nekem. Nem dolgoztam ki stratégiát, csak követtem az ösztöneimet. Futni kezdtem az állat irányába és megrökönyödésemre egy barnamedve állt előttem, még sose láttam ekkora példányt. Gyors ugrással rávetettem magam, belevájva tűéles fogaimat nyaki ütőerébe. A medve sem gondolkozott sokat, vad rángatózásba kezdett, le akart repíteni magáról. Jobb megoldás híján eldőlt oldalra, így magával rántott engem is. Nagy puffanással értünk földet, karmait belemélyesztette bőrömbe és gyors mozdulattal végighúzta rajtam. Apró fájdalom hasított rajtam át, de nem foglalkoztam vele. Egy jól irányzott lökéssel megfogtam vaskos bundáját és a fa törzsének repítettem. Nagyot nyekkent a gerince, talán még el is tört. Nem kínoztam tovább mellé léptem és kitörtem a nyakát, majd kiszívtam a megmaradó vért is. Edward mérlegelve állt tőlem nem túl távol és a sebhelyemet vizslatta.
- Semmi baj, rendben vagyok ’bár a ruhámról nem tudnám ugyan ezt mondani’ – tettem hozzá gondolatban.
- Ezt azért vedd fel mielőtt visszamennénk. Eléggé lenge lett a ruhád – nevetett végigpillantva rajtam.
Elfogadtam kabátját és gyorsan bezipzáraztam magamon. Ha tudtam volna, már pipacs színben pompáztam volna a szégyentől.
- Ahhoz képest, hogy nem érzel semmi hívogatót rajtam kívül, ügyes voltál.
Meglepve néztem szemébe. Most szerencsétlenkedtem egy medvével, ami rongyosra cafatolta ruhám. Erre ő még viccelődve is, de megdicsér.
- Nem volt ebben semmi ügyesség – vágtam rá rögtön.
- Szerintem viszont épp hogy kecses voltál, ahogy eldőltél azzal az állattal – vigyorgott.
- Lenne szíves megmutatni, hogyan is gondolta ön? – durcáskodtam.
- Sajnálom, ha megbántottalak. Nem ez volt a tervem – komorodott mostmár ő is el.
- Most nehogy magadba fordulj miattam.
- Nem fogok. Csak maradj mögöttem és figyelj.
Beljebb futottunk az erdőben és Edward kérésére lemaradtam mögötte. Egy hegyi oroszlán illatát sodorta felénk a szél. Izmaim megfeszültek a hirtelen érzett illattól. Megigézve fordultam az irányába, ahol hittem. Edward sem szórakozott sokáig, felmérte a terepet és hátulról megközelítette a vadállatot. Nem bírtam ki az illatát, így én is elkezdtem vadászni az oroszlánra. Edward gyorsabb futó volt nálam, így mire odaértem már leterítette. Belevájta állkapcsát az állatba én pedig vele szembe cselekedtem ugyan úgy. Mikor végeztünk egymással néztünk farkasszemet, alig húsz centi volt köztünk. Szemei már aranysárgán csillogtak, csak haja volt kuszább, mint amilyen volt.
- Jól vadászol – dicsértem meg. – Sajnálom, hogy belekontárkodtam a munkádba. Túl éhes vagyok még mindig. Úgy tűnik a nagytestű állatok vére sokkal jobb ízű. A szarvasnál nem éreztem ugyan ezt.
- Mert ő növényevő. A húsevők vére jobban hasonlít az emberek véréhez.
- Oh, értem. Akkor még sincs nagy baj velem?
- Eddig sem volt. De mint mondtam, még szoknod kell a környezeted. Újszülött vagy, most kezded csak felfogni az erőd. Amióta vámpír vagy hányszor is engedtek emberek közelébe?
- Amikor elhoztatok Volterrából. Az volt az egyetlen alkalom.
- Látod? Nem lesz itt semmiféle probléma. Kell egy kis idő neked és minden rendbe fog jönni.
- Edward sajnálom, ami előbb történt.
- Semmi baj. Bármikor ihatsz velem, ha ez számodra megnyugtató.
- Én nem erről beszéltem – hajtottam le fejem. – hanem a csókról. Nem lett volna szabad. Anthonyval járok, és most nagyon rosszul érzem magam ezért. Megcsaltam – ezt szinte már csak suttogtam.
Edward nem szólt egy szót sem, szimplán csak megölelt. Nem küldött el, hogy menjek el egy „melegebb helyre” amiért kihasználtam. Jóleső érzés volt belefúrni mellkasába fejem, ha most nem is ez volt a legelvárhatóbb reakció kettőnk részéről. Hosszan időztünk így egymást szorítva egész addig, míg el nem kezdett szemerkélni az eső. Néma csendben mentünk vissza a Cullen házba. Élveztem a testemre hulló cseppeket, ahogy lepereg rólam a hihetetlen gyorsaságtól. Mikor megérkeztünk a házhoz nem szóltam senkinek semmit, csak felrohantam Edward szobájába. Nem volt saját szobám vagy sarkom, ahova elmenekülhetnék. Becsaptam az ajtót és törökülésbe lerogytam a földre. Edward kabátja még mindig rajtam díszelgett, ezért egy határozott mozdulattal a kanapéjára dobtam. Fejem a parkettának nyomtam és mélyeket szívtam a levegőből. Ironikus az élet. Pont Edward szobájában vagyok, pedig őt szeretném egy időre kizárni a fejemből.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó