Bella gondolatai fájdalmasan ostorozták lelkem. Láttam az irántam érzett vágyakozását és Anthony iránt érzett dühét. Kislányunk felé érzett szeretetét, akit Nádinnak nevezett el, azaz reménynek. A zavarodottság jelei is fellelhetőek voltak. A Volturi támadása mély nyomott hagyott benne. Nem kellett tovább kutakodnom gondolataiban, pontosan tudtam milyen zavart és feszélyezett számára ez a helyzet. Egy emlékfoszlány viszont még épp elért felém, mikor lezárta elméjét ismét előttem. Emlékezett rá, hogy én dúdoltam oly sokszor neki az altatóját. Hát ezért próbált meg elmenekülni előlem, nem tudja hova tenni az irántam érzett érzéseit – gondolkodtam el. Szerelmes tekintettel néztem rá és örültem, hogy ő is így cselekszik.
- Bella el kell neked valamit mesélnem – törtem meg a pillanatot. – Eddig azt hittem úgy a legjobb, ha magadtól jössz rá mindenre, de tévedtem, mint oly sokszor eddigi életemben. Fel kellene már fognom, hogy te roppant különleges vagy, máshogy gondolkodsz, mint mások.
- Amiből mindig bajom is származik – húzta el száját.
- Igen, mint ebből is. Ülj le, kérlek – mutattam a kanapéra. – Megígéred, hogy nem fogod felidegesíteni magad?
- Megpróbálom – ígérte.
- Annyit már bizonyosan tudsz, hogy Londonból származol, ezt korábban már elmondtam – egy bólintást kaptam cserébe, majd folytattam is. – Mikor ide kerültél esetlen voltál nagyon. Sok barátod lett, de közülük vannak számunkra veszélyesek – hagytam abba mondandóm egy kicsit, hátha vissza tud emlékezni és nem kell magyarázkodnom.
- Nem értem – hajtotta le fejét. – Nem emlékszem senkire se.
- Mi vámpírok vagyunk Bella. Nincs sok ellenségünk, aki le tudna győzni. De, mint minden teremtménynek, nekünk is van gyenge pontunk. Ezek pedig a farkasok. Mikor még ember voltál nagyon jól kijöttél velük, de most már más a helyzet. A minap egyikük felhívott és utánad érdeklődött, hogy mi van veled. Jacobnak nevezik, nem tudom emlékszel-e rá? – bizonytalanodtam el. Nemlegesen megrázta a fejét. - Szeretne veled találkozni, de én lebeszéltem. Mindkettőtökre veszélyes lenne a helyzet és félek, én se tudnám türtőztetni magam, mert én… szeretlek.
Hitetlenkedő pillantást kaptam tőle. Talán még mindig nem fogta fel, hogy mennyire oda vagyok érte.
- De még valamit el kell mondanom, hogy világos legyen minden számodra – sóhajtottam kényszeredetten el. – Lehet, ez mindent megváltoztat köztünk. És előre is bocsánatot kérek a hazugságért, de értsd meg nem akartam kockáztatni az egészséged. A többieket pedig bután belekényszerítettem.
- Edward kérlek! Megrémisztesz – harapott alsó ajkába idegességében.
- Rendben, de tudd, hogy szeretlek és mindig szeretni is foglak – csókoltam homlokon. Eljátszottam a gondolattal, hogy most még van esélyem visszakozni és kitalálni egy újabb hazugságot. De elvetettem ezt az ötletet. Nem lenne fair Isabellával szemben. Így hát belekezdtem. – Anthonyról sokszor beszéltünk neked és őt hibáztatod, amiért itt hagyott. Ezt én találtam ki, és csak egy fedő sztori volt. Féltem elmondani az igazságot, hisz nem tudtam, hogy viselnéd, ha elmondanám, hogy… hogy Anthony is én vagyok. Egy személyt utálsz és szeretsz egyszerre – suttogtam félve Bella reakcióját várva. – Anthony a második nevem és a Masen volt a vezetéknevem még emberi életemben.
Fentről egy velőtrázó kiabálás, majd egy sikoly hallatszódott. Jasper volt a hang gazdája. Láttam gondolataiban, hogy szörnyen dühös. Bella érzéseit teljesen átvette és megfékezhetetlen vámpírként pusztítani kezdte a szobát. Alice próbálta nyugtatni, de csak azt érte el, hogy felé röpült egy lámpa.
- Bella sajnálom, kérlek, ne legyél ideges. Jasper érzéseit már így is befolyásolod…
- Ne érj hozzám – szótagolta, tajtékozva a dühtől. – Miattad éreztem eddig bűntudatot, hogy megcsalok egy nem létező személyt. Te meg biztos jót röhögtél rajtam, hogy milyen jó becsapni egy amnéziás vámpírt. Tudod mi vagy te?? – emelte fel a hangját. – Egy hazug kutya! Soha nem fogom neked ezt megbocsájtani – sziszegte és magamra hagyott.
- Bella várj. Veszélyes odakint – kiáltottam, de még csak meg sem torpant. Tovább haladt a sötétségbe, én pedig a szőnyegen maradtam bűntudattal teli…
Bella szemszöge:
Dühösen rohantam ki a Cullen házból. A sötétségben nem láttam kitűnően, vámpírság ide vagy oda. Szerencsémre Nádin pajzsa dühösen ölelt körbe parázsszikrákat hagyva a fűben, így könnyebb volt tanulmányoznom a haladási irányomat is. Dühömben nekivágtam a kezemet egy fa törzsébe, ami hatalmas reccsenéssel dőlt felém, de én tovább rohantam. Edward és Anthony egy azon személy, ezért nem láttam az arcát álmomban. Az idegesség fáradttá tett és bőgve nekitámaszkodtam egy fának. Nádin sem lehetett toppon, mert a tűz kialudt körülöttem. Remegő lábaim nem bírták súlyomat, ezért lecsúsztam a hideg földre. Időérzékemet elvesztve néztem ki könnycsatornáimon át a világra, ami elárult.
- Bella, te vagy az? – szólított meg egy hang bizonytalanul.
Könnyemet gyorsan letöröltem ingujjammal és hajammal fedtem be vörös szemeimet. Nem szerettem, ha egy idegen meglát sírni.
- Ki vagy? – kérdeztem vissza érces hangon. – A bűződ vetekszik egy borzzal – ráncoltam össze orrom a fura szagtól.
- Te sem vagy éppen szagos rózsa – vette félvállról megjegyzésem és mellém telepedett. – Tehát nem ismersz meg?! – válaszolt magának előbbi kérdésemre.
- Nagy logika kellett hozzá, hogy rájöjj!
Én magam sem tudtam miért vagyok ilyen lekezelő. Nem ő tehet arról, hogy Edward becsapott. Nem szép dolog tőlem, hogy rajta vezetem le a feszültségem.
- Jacob vagyok – nyújtotta felém a kezét. – Edward szólt, hogy látni szeretnélek?
- Ne mond ki azt a nevet többé! – ripakodtam rá. – Ha tudni szeretnéd, megemlítette a neved. Többre sajnos nem jutotta egyéni problémáink miatt…
- Csak nem összevesztetek? Háború az év szerelmespárja között, mily fájó ezt látni – ironizált.
- Ha csak ezért jöttél ide, hogy még te is belém rúgj, akkor akár el is mehetsz – fordítottam sértetten fejem a másik irányba.
- Ne haragudj, látom rossz passzban vagy.
- Az nem kifejezés, inkább hajtana át rajtam egy traktor. Még azt is könnyebben elviselném – fojtogatott ismét a sírás.
- Ennyire komoly az ügy? Nekem nyugodtan elmondhatod – csúszott közelebb hozzám.
- Az. Olyannyira, hogy el kell hagynom ezt a helyet.
- De hát miért? Még sosem futamodtál meg semmi elől se.
- Az akkor volt, mikor még tudtam, hogy én ki vagyok, s ki Edward – döftem szívembe a kegyelemdöfést. Így kimondva végre értelmet nyertek a meg nem fogalmazott szavak. Hogy hetekig csak egy marionett bábuhoz hasonlóan játszott velem Edward. Jacob hitetlenkedve nézett, végre számára is leesett, mit próbáltam elmakogni.
- Te, te amnéziás vagy – hápogta.
- Ez a vérmérsékletedhez is hozzájátszik, hogy ilyen lassan fog az agyad?
- Legalább a humorérzéked még a régi – veregetett háton.
- Tudsz mára mondani valami kuckót, ahol meghúzhatom magam? Most végképp vigyáznom kéne magamra – simítottam végig nagy hasamon. Jacob csak most vette észre, hogy terhes vagyok. Remegni kezdett mellettem és gyűlölködve nézett végig rajtam.
- Jacob. Minden rendben?
- Teljesen. A közelben van egy kunyhó mohával és ágakkal befedve, ott elleszel egy darabig – köpte ki némi undorral a szavakat. – Most mennem kell. Vigyázz magadra, magatokra! – helyesbített és átváltozott.
- Köszönöm. Tudom mennyire nehéz ez számodra is – néztem eltűnő farkas alakját. Hangomat messzire sodorta a felélénkülő szél.
Edward szemszöge:
Ahogy Bella elhagyta a házat, úgy kapta vissza önuralmát Jasper. Még sosem volt ekkora érzelemkitörésben része Jaspernek, ezért sem tudta visszafogni a Bellából kitörő dühöt.
„Edward ne hibáztasd magad. Előbb-utóbb úgy is megtudta volna. Ha nem tőled, akkor mástól” – nyugtatott Alice gondolatban, miközben átölelt a szőnyegen.
Az ő állapotában ez a viselkedés viszont nem megengedett. Bármikor elvetélhet, az én hibámból – őrlődtem magamban, de egyetlen szót sem mondtam ki.
„Én ezt nem bírom tovább, el kell mennem egy időre” – repültek felém Jasper gondolatai.
- Inkább foglalkozz a férjeddel, én pedig Bella után megyek – sóhajtottam fel és feltápászkodtam a földről.
- Ne csinálj semmi őrültséget! Rajtad tartom a szemem – mutatott az előbb említett érzékszervére. – Sőt ne is menj egyedül. Emmett elmész vele? – kiáltott fel. Emmett erre vámpírmozgással leugrott a lépcső tetejéről és szalutálva megállt előttünk.
- Jelentem alássan vigyázni fogok Edwardra – próbálta feldobni a hangulatot.
- Nagyszerű akkor akár indulhatnánk is – morogtam.
Bella illatát könnyű volt követni. Különleges volt még ebben is. Az emberek illata édeskésebb számunkra, mint a vámpíroké. Emlékszem, hogy Bella régen ezt pontosan fordítva fejtett ki előttem. Bár visszatérhetnék mikor ezt mondta, akkor még boldogok voltunk együtt – sóhajtottam futás közben.
- Érzed? – szólalt meg Emmett mellettem.
Az utóbbi percekben elfelejtettem levegőt venni, így fogalmam sem volt mit érezhet. Beszívtam egy jó nagy adag levegőt, mire arckifejezésem összerándult. Jacob szagát fújta felénk a szél, de Bella illatával keveredve. Egy fa tövében találtunk rá a szagok forrására, de már csak a földre lapuló fűt találtuk, ahol egykor Bella ült.
- Én megölöm Jacobot! Már megint belemártotta az orrát – dühödtem fel és falkája irányába futottam.
- Hé-hé, ne most próbálj erősködni! Tudod, hogy bármikor benne vagyok egy jó kis harcba, de Bella jelenleg fontosabb – fogott le Emmett.
- Igazad van, később is ráérek a kutyát elintézni – villogtattam meg fogamat.
Bella keresése nehézkesebben ment, egyrészt Jacob szaga körbelengte ezt a területet, másrészt vigyáznunk kellett, hogy ne merészkedjünk be a farkasok területére, ezzel is egy háborút kiváltva. A mobilom vészjóslón rezgett meg zsebemben. Ránéztem a kijelzőre, amin Alice neve villogott.
- Valamit megtudtál? – lassítottam le, a hírre várva.
- Egy kunyhóban van, nem messze tőletek. Most leteszem, Jasper még mindig nem elég nyugodt – kért elnézést és a vonal megszakadt.
- Hallottad? – néztem Emmettre.
- Minden egyes szót. De a közelben nem tudok kunyhóról.
- Nem lehet olyan nehéz megtalálni. Menjünk.
Gyors futásba kezdtem, mintha az életemért futnék. Emmett mögöttem jócskán lemaradt, de most nem érdekelt. Bellát akartam minden áron biztonságban tudni. Újabb lassú percek teltek el, de a kunyhót még mindig nem láttam. Tanácstalanul álltam meg Emmettet bevárva.
- Te sem látod, hol van? – kérdeztem értetlenül.
Körülkémlelt maga körül, majd egy pontot nézve szuggerált. Én is odakaptam a fejem és megmerevedtem. Ezt a szagot én már ismerem – kezdett méreg termelődni számban a dühtől…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó