Pár lépés, egy ajtónyitás és bent is vagyok a szobámban. A rózsák elkezdtek hervadni, talán látták Aro ámokfutását a testemen és megbotránkozásul feketébe fordultak szirmai. A szívem ennek a folyamatnak szöges ellentétét mutatta, valósággal kinyílt, virágzásnak indult és félve bár, de be kell vallanom, ez Emmett társaságának köszönhető. A vele töltött percek elrejtik, amivé váltam, az elkeseredett nőt, és azt a valakit rántják fel, aki egykor voltam, a vidám, ragyogó természetű Alice. És ami a legrosszabb, akarom ezt az érzést, még akkor is, ha nem Jaspernek betudható, hanem egy idegen férfinak, aki pár nappal ezelőtt még a halálomat akarta.
Aro, még két perc és belép az ajtón, legalábbis ezt láttam a látomásban. Zsebében fekete bársony ékszerdoboz lapul.
- Alice, kedvesem. - Három halk kopogás után Aro benyitott.
- Hallgatlak - fordulok felé.
- A rózsáim hervadni látszanak, de a te szépséged töretlen. - Lassú, megfontolt léptekkel jár, majd mikor elém érkezik, megsimítja a karom.
- Ez az élet rendje - vonom meg a vállam.
- Alice, a múltkori együtt töltött éjszakánk alkalmával kissé elragadott a hév, de nem tehetek róla, az illatod, a bőröd, a lényed… - Halk sóhaj hagyja el a száját és ujjaival megérinti a nyakamat, ahol megjelölt. Igaz, már alig látszódott, én mégis ott éreztem, sőt az egész testemen.
- Ugyan, Aro, nem ez volt az első, amikor elhagyott a józan eszed, és nem is az utolsó. - Nem merek rá pillantani, félek a reakciójától, mégis kicsúszik a számon ez a visszavágás.
- Sajnálom - leheli és a zsebébe nyúl. Én vagyok az egyedüli, aki hallotta már, amint kiejti ezt a szót és aki előtt meghunyászkodik. Egy ékszert látok megcsillanni a kezében, amikor a hátam mögé lép. - Ez egy apró ajándék, amivel tartozom neked, persze semmitmondó csekélység, ahhoz képest, amit te érdemelsz. - Hűvös ujjai végigszánkáznak a nyakamon, és a nyaklánc, ami immár az enyém, a helyére kerül. A falon lógó tükörben megpillantom az ékszert, ami törtarany és ezüst keveréke, s melyen egy kis vörös rubinkő díszeleg, akár egy vércsepp. Megérintem, mire Aro kezeit az enyémre helyezi és mélyeket szippantva belecsókol a nyakamba, majd maga felé fordít.
- Ne, kérlek, ne mondj semmit, nem szükséges, csak viseld és boldoggá teszel. Látod, nekem ennyi is elég. - A derekamnál fogva magához von. - Szeretlek. - Megcsókol, és én viszonzom, de nem szerelemből, nem is szeretetből, hanem megszokásból. Amikor elenged, még ajkai súrolják a kézfejem, aztán magamra hagy.
Oh, annyi ajándékkal halmozott már el amennyit saját maga előtt sem szégyell, de oly feleslegesen, hisz nem vagyok megvehető, nem bűvöl el az arany csillogása, de ami a legfontosabb, annyi ékszert teríthet a lábaim elé, amennyit csak akar, szeretni sosem fogom.
A tükörből visszaköszönő nő arcképét bámulom inkább, akinek a tekintete szomorú és a távolba révedő. Ez lennék én, ami most vagyok. De vajon hogy nézhetek ki, amikor Emmett meséit hallgatom, csillog-e a szemem, a tekintetem érdeklődő? Talán, de ezt csak egy módon deríthetem ki, ha újra meglátogatom. Elfordítom a fejem, de mintha látnék egy fehér fénycsóvát a tükörben. Csak a képzeletem játszik velem vagy valóban Jaspert láttam?
Miért kerít hatalmába ez a megmagyarázhatatlan izgalom, amikor lefelé lépkedek a kripta lépcsőjén? Nem kellene, a józan eszem ezt súgja, de a szívem… A folyosón végiglopakodom, a félelem és magány szaga keveredik a levegővel.
- Emmett - suttogom be cellája kis ablakán.
- Alice, azt hittem, hogy nem jössz - csóválja a fejét és én kinyitom az ajtót, hogy beléphessek.
- Pillanatnyilag más dolgom volt. - Diplomatikusan kitérek a válasz elől, semmi szükség, hogy megtudja, ez a más dolog Arót jelenti.
- Mondjuk meglátogatott a férjed? - húzza föl a szemöldökét.
- Nem - hazudom.
- Ugyan, Alice, legalább ne tagadd. Ahhoz előbb el kellett volna rejtened a bizonyítékot. – A nyakláncért nyúl. Miért borzongok meg tőle, ha hozzám ér? - Igen, ez egy olyan valami, amit nehéz lenne túlszárnyalni. - Lemondóan sóhajt egyet és ujjai közül kiesik az aranylánc.
- Te is tudod jól, nem vagyok megvehető. Nem ékszerre vágyom, csak kedvességre és gyengédségre - csúszik ki a számon. Ez nem normális, hogy ennyire felfedem magam előtte. A tekintete először meglepettségről, majd ellágyulásról árulkodik.
- Néhány kedves szóval, mint például, te jelented nekem a földi élet értelmét… - Közelebb lép hozzám, szemeit az enyémbe fúrja. - Vagy egy gyengéd érintéssel. - Kezemet az övébe helyezi, forgatja, megsimogatja. Nem folytatja tovább a mondatot, nem pillant másfelé, tekintete béklyóba zárja az enyémet, a körülöttünk zajló világ megáll. Miért mondja ezt nekem, teljesen megbabonáz, de ekkor…
A kripta tömör tölgyajtaja hangos puffanással jelzi, hogy másvalaki rajtunk és a rabokon kívül itt tartózkodik. Megdermedünk mind a ketten, füleinkben egy magas sarkú cipő kövön való kopogása visszhangzik. Ránk találnak, megtudják a titkunk, Aro megkínozza, majd megöli Emmettet, engem pedig mindenki előtt megaláz. De ezen gondolatmenet alig jut keresztül az elmémen, amikor Emmett magához ránt, nem durván, nem erősen, hanem gyengéden és falhoz vetve hátát védelmezően átkarol. Kezét a számra tapasztja, csendre int. Némán meredek rá, a bőre csiklandozza ajkaimat, keze a derekamon pihen, mégis biccentek a fejemmel.
- Te átkozott, most megtanulod, hogy miért nem érdemes a Volturi ellen szövetkezned. - Halk, gyermeki kacagás tölti be a kriptát, mely fagyos és sötét, akár az éjszaka. Jane az.
A következő percben egy férfi ziláló, vad ordibálása töri meg a csendet. Hogy lehet ennyire kegyetlen ez a lány, nem él másnak, csak Arónak és a gyilkolásnak. Miért? Újabb dallamos nevetés, velőtrázó sikoly, a szememet behunyom, mintha ezzel megszűnhetne a hallásom. Ekkor Emmett halkan sóhajt és a mellére von, persze hangtalanul, csendben, mintha itt sem lennék, mintha egy ábrándot ölelne. Meztelen bőre egyszeriben melegnek tűnik, pedig hűvösnek kellene lennie, tenyere a gerincemre simul, mintha mindig is oda tartozott volna.
- Jane, ne játszadozz, végezz vele! - utasítja őt a testvére Alec. Ő is itt van, micsoda meglepetés! A hóhér és hűséges segédje.
A következő percben elhalkul az üvöltés, most egy teljesen új hang veszi át a helyét. Csigolyák reccsennek, csontok törnek, a bőr megszakad és a rab immár végérvényesen meghalt. Csak rázom a fejem, nem akarom elhinni, ami ennyire nyilvánvaló, de Emmett még jobban magához szorít. Most szedegetik a megmaradt részeit, hogy örökre a hamuval tegyék egyenlővé, valaki mégis a cella ajtaja elé lép.
- Holnap te következel. Bár szívem szerint nem végeznék veled, mert a szándékaink nagyon is egyformák. De hiába, Aro szajhája életére törtél, viseld a következményeit. - Jane egyszemélyes monológja újból felébreszti Emmettben a vadállatot, vörös írisze szikrázik és felmordul.
- Ugyan már, Aro elmondta, hogy a halál minden vágyad, gondolj rám úgy, mint jótét lélekre, aki teljesíti a kívánságod. - Jane utolsó, el nem halkuló nevetése visszhangzik a teremben, amikor Alec kíséretében távoznak a szerencsétlen vámpír testrészeivel.
- Elment - mormolom bele a mellkasába. - Most már elengedhetsz. - Mekkorát hazudok, hisz azt akarom, hogy továbbra is a karjaiban tartson.
- Tudom - feleli, de mégsem enged el és ez felér egy napsugárral, ami felragyog a szívem helyén.
- Emmett - szólítom meg halkan.
- Igen, Alice?
- Még mindig meg akarsz halni? Számodra ez lenne a megváltás? - kérdem tőle. Jane szavai örök életre a tudatomba égtek. Aro járt nála, hozzá ért, és ezt Emmett nem mondta el nekem. Aro akkor azt látta a gondolataiban, hogy boldogan halna meg. De vajon most mit szeretne? Elhajol tőlem és a komolyan a szemembe néz.
- Lehet, sőt biztos, hogy akartam a halált, de egy olyan múltban, amit már régen magam mögött hagytam. Pár nappal ezelőttiig nem lebegett más a szemem előtt, mint a bosszú lehetősége, amit nem szalaszthatok el. Ma azt gondolom, hogy valójában nem téged akartalak meggyilkolni, hanem azt, aki Arónak a legfontosabb és az te vagy. - Keserűen megrázza a fejét. - Alice, akkor, amikor először lemerészkedtél ide, a tűzzel játszottál és én majdnem megégettelek. - Csak a szája nevet, de a szeme nem, amikor folytatja. - Ha megöltelek volna, saját magammal is ezt teszem, mert ebben a nyomorúságos börtönben Te vagy az egyetlen vigaszom, aki némi napfényt csempész ebbe a sötétségbe. Hogy meg akarok-e halni, a válaszom nem, mert akarom, követelem az életet miattad.
Minden szava megérintett, mert minden szavát hozzám intézte, amikben magamat fedeztem fel. Utoljára ezt Jasper tekintetében láttam, amikor szerelmesen rám nézett. De most itt áll előttem Emmett, az idegen, aki meg akart ölni, és úgy tekint le rám, mintha minden reménye bennem lenne. Oly régi és elveszett érzés ez, tartozni valakihez, szeretve lenni valaki által. Igen, szeretve, hiszen én már tudom, hogy ez a szerelem érzése és nem az illúziója, mert itt van ő nekem, kezében a szívemmel. És hogy ő ugyanezt érzi-e, a válaszom igen vagy talán.
De Jane holnap el fog jönni érte, akár a kaszás egy elhaló életért. Viszont Emmett már nem lesz itt addigra, mert többször nem engedem, hogy az eszem döntsön helyettem és nem a szívem, ami azt suttogja, meg kell mentenem.
- Ki fogsz innen jutni és én ebben segítek neked. - Elhúzódom tőle, mert nem tudok erős maradni, ha a teste az enyémhez simul.
- Alice, ugyan már, innen sosem fogok kiszabadulni és még ha meg is lenne ennek az esélye, azt nem engedném, hogy az életedet kockáztasd miattam. - A tekintete ellágyul, valósággal betakar.
- Hát nem érted, ugyan arra a sorsra fogsz jutni, mint az a szerencsétlen az előbb! Jane nem vár, nem kenyere a kegyelem, téged is ugyanúgy máglyára küld. - Megragadom a karját. - Egyszer, nagyon régen elkövettem azt a hibát, hogy a józan eszemre hallgattam, de sem nekem, sem a férfinak, akit szerettem, nem lett jobb vagy könnyebb az élete. Most van itt a lehetőség, hogy legalább a Te életedet megváltoztathassam. Engedd, hogy segítsek. - De mi értelme, ha én nem tarthatok vele?
- Alice - hűvös tenyere közé fogja az arcom, a tekintete kínzó -, menj el, hagyj magamra, én nem tartozom hozzád, és te sem hozzám. Teljesen más világban élünk, más értékrendeket követve. Köszönöm, hogy mellettem álltál, de ennyi volt, nincs többé szükségem rád. - A kezei lehullottak, s az én gyerekes ábrándjaim, miszerint szeret, végérvényesen szertefoszlottak. Nem szeret, csak egy eszköz voltam a számára, egy mentőöv, amibe kapaszkodhat, és amit eldob, miután már kijutott a szárazföldre.
- Hát így állunk. - Távolodni kezdek a zárka kijárata felé, pedig itt maradnék, a karjai közé bújnék, de ez olyan felesleges és lehetetlen álom, ami sosem teljesülhet. - Köszönöm, hogy állításod szerint fény csempészhettem az itt töltött napjaidba, hogy én lehettem az a nő, akiért követeled az életet. Igen, megköszönöm, bármilyen meglepő, mert abban a tudatban hagylak meghalni, hogy örömet szerezhettem neked és amit te elfelejtettél vagy nem is akarsz megköszönni. Emlékezni fogok rád, még évezredek múltán is, hogy itt voltál, de csak egy pillanatra. Ég veled, Emmett, remélem, hogy a megváltás lesz számodra a halál. - Egy elkínzott tekintet, ennyi telik tőle, amit nem tudok hová tenni, de én nem várom meg, hogy akár csak egy szót is szóljon, nem, inkább elmegyek.
Az ajtó keményen csapódik, a zár hangosan kattan, a sóhaja reményvesztett, az álmaim darabokban. Olyan vagyok, akár egy villanás, ennyi látszódik belőlem a folyosón, amint a szobámba menekülök. Még nem adom át magam a bánatnak, csak akkor, amikor megérkezem és levetem magam az ágyra.
Létezne az, hogy kihasznált, s a saját nevem fordult ellenem? Azt mondta, hogy nagylelkű és igazságos, ez vagyok én, s mindezek értelme kiforduljon? Éppen csak rájöttem, hogy szeretem, és ő ellök magától. Lehetne még ennél nyomorultabb az életem? Annyi kérdés, és válasz sehol! Holnap meghal, Jane nem könyörül. De velem mi lesz?
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó