Lassan, őrjítően lassan telik az idő. Egy órája még, hogy a túlzottan hamar felállított homokváram összedőlt, csak azért, mert az őt összetartó homokszemek feladták a terhet. Emmett volt az én homokváram, a nekem suttogott édes szavak pedig a homokszemek.
Nyugalom, sötétség, öntudatlanság, ezekre vágyom, mert nem akarok gondolkodni, nem akarom, hogy fájjon az elutasítása, de olyan kérések ezek, amik sosem teljesülhetnek.
Egy láthatatlan hullám terheli le az érzékeimet, egy dologra enged koncentrálni, mégpedig a látomásomra: Emmett a kripta kőpadlóján fetreng, szenved attól a barna hajú gyermektől, akinek a szeme csillog az örömtől, amiért átkozott képességével fájdalmat okozhat. Sikoltani szeretnék, hogy ne tegye, de rájövök, hogy én egy olyan történetbe csöppentem, ami még meg sem történt, s ahol nem én vagyok a főszereplő.
Hogy tudnék abban a tudatban tétlenül feküdni a saját börtönömben, hogy a férfi, akit szeretek, nemsokára ízelítőt kap Jane különleges adottságából? Mondhatnám azt is, hogy nem érdekel, úgy, ahogyan ő tette velem, de a különbség köztem és közte az, hogy én harcolni akarok azért, akinek helyet biztosítottam a szívemben. És hogy ő ezt megérdemli-e? Nem, mert elutasított, pedig néhány röpke pillanatra sikerült elhitetnie velem, hogy fontos vagyok a számára, de ez nem igaz. Nem baj, hisz olyan régen elvesztettem már a méltóságomat, mit számít már nekem, ha könyörögnöm kell egy férfinek, megmentenem saját magától.
Ha most meggondolom magam, visszafordulok! Pillanatok alatt egy éjfekete köpenyt terítek magamra, tőle várom azt, hogy elrejtsen. Halk akarok lenni, akár a suttogás vagy egy sóhaj. Kilopakodom, a folyosó kietlen és szürke homály fedi, néhány kis lámpa pislákol csak. Nem vagyok több egy árnynál, ami a falhoz lapulva menetel a célja felé. Lélegzetvisszafojtva nyitom ki a kripta súlyos tölgyfaajtaját. Különös, de egy őr sem állta utamat. Biztos vadásznak, elintézem ennyivel. Olyan sötét és sivár itt minden, a falak a rászáradt vértől vöröslenek. Csak pár lépés, már érzem őt.
- Alice. - Egy lemondó, keserű sóhaj a jutalmam Emmettől. - Miért jöttél ide, menj el. - De ekkora már kinyitom a cellája ajtaját. A földön ül, arcát a tenyerébe temeti.
- Nyugodj meg, nem kell sokáig elviselned engem - rándítok egyet a vállamon, pedig legszívesebben elbújnék, csak hogy ne lássam, hogy ne halljam, ne érezzek iránta semmit.
- Nem erről van szó, csak… - gondterhelten simogatja meg a homlokát.
- Nem kell magyarázkodnod, főleg nem nekem. - Annyira nehéz higgadtnak maradnom. Erre ő feláll és elém lép.
- Kérlek, Alice, az a lány nem sokkal előtted járt nálam és csak azért jött, hogy közölje, a ma este alkalmával végérvényesen a pokolra küld. Csak percek választottak el tőle, hogy összetalálkozzatok - dühösen megcsóválja a fejét. - Értsd már meg, miattam nem kockáztathatod az életed. - Olyan elveszett a tekintete, akár egy kis fiúé. Tenyere közé fogja az arcom és szavak nélkül kérlel.
- Tudod, nem kellett volna hitegetned, édes szavakat suttognod nekem, főleg, ha nem is gondoltad komolyan - elfordítom az arcom, nem akarom, hogy lásson.
- Soha nem hazudtam neked - suttogja halkan, mintha meggyónná a bűnét, a keze lehullik.
- Emmett, tudod, mit láttam? - keserűen elmosolyodom. - Hogy Jane előbb megkínoz, aztán megöl. És tudod, mit éreztem abban a pillanatban? - Remegek, valósággal remegek, mert most készülök neki bevallani, hogy, azt hiszem, beleszerettem. - Csak Őt ne, ezt suttogtam magamban, mert az öröklétig szenvedhetnék, ha most meghalsz. - A szeme kikerekedett, majd lecsukódott, fájdalmas fintorba torzult az arca, de én folytattam. – Emmett - hűvös ujjaim végig szánkáztak az arcán -, mindketten elvesztettünk egy érzést, amiről azt hittük, soha többé nem talál már vissza hozzánk. Én mégis megtaláltam, de csak azért, mert Te voltál az, aki fogta a kezem. Most már biztos vagyok benne, hogy szeretlek. - Még levegőt sem veszek, mert nincs is rá szükségem. Megkönnyebbültem, mintha valami elhagyta volna a testem. Ő még mindig mozdulatlan, de tudom, hogy hall engem. - És nem érdekel, hogy eldobtál magadtól, vagy hogy hazudtál nekem. Nem először alázkodom meg férfi előtt, a méltóság számomra már nem létezik. Ha kell, könyörgöm is, csak engedd, hogy segíthessek neked, hogy megszöktetesselek. Ha kicsit is számítok neked… - Óh, egyszerűen nem tudom abbahagyni, mert a lelki szabadság érzése annyira könnyű és kellemes, elmondani mindent, nem törődni a következményekkel. De nem tudok tovább harcolni a súlytalanságomért, mert Emmett szeme lassan felnyílik, megrázza a fejét, átkarolja a derekamat, puhán, akár a selyem és lassan, nagyon lassan egyre kevesebb távolságot hagyva ajkaink közt megcsókol.
A csókjai, mint hűvös fuvallatok, csiklandozzák az ajkam. Az érintése mégis forró, ahol csak hozzámér, a bőröm bizsereg, mert a lényéből áradó energia feltölt engem. Egy szóval sem mondta, hogy szeretne engem, de nekem nincs is szükségem szavakra, én anélkül is megértem.
- Gyere velem - lihegi, ki tudja, mennyi idő elteltével és elhajol tőlem.
- Tudod jól, hogy nem mehetek - rázom meg a fejem, mire ő megsimítja az arcom.
- Azt mondtad, hogy szenvednél, ha nem lennék többé. Én ugyan ezt érzem. Az nekem nem élet, ha a másik felem nélkül kell léteznem. - Ez az egyetlen mondata árulja el az érzéseit, és én… elbizonytalanodom.
- Emmett. - Összeérintem az ajkainkat. - Ne feledd, hogy a leghatalmasabb vámpírcsalád egyik tagjának a felesége vagyok. Aro több száz vámpírt ölt már meg miattam, csak azért, mert elutasítóan bántak velem. Ha most megszököm, azzal csapást szabadítok a világra. Keresni fog engem, és ha megtalál… - Bele sem akarok gondolni, hogy mi lenne akkor. Káosz, fájdalom, tűz, halál és ez még csak a kezdet lenne, vagy inkább a vég.
- Alice, engem nem érdekel senki és semmi. Több évig készültem arra, hogy megöllek téged és egyetlen pillanat alatt semmivé foszlott az oly régóta dédelgetett álmom. Megjelentél és a gyengédségeddel - végigsimít a karomon - szétoszlattad a bennem élő árnyakat. Most én kérlek, velem kell jönnöd. Együtt sikerülhet túlélnünk az életet.
Túlélni, és ha a holnapot sem érjük meg, vagy akár a következő percet? A szívem azt súgja, hagyjak itt mindent, a kényelmes börtönt, amiben sínylődtem és válasszam az ismeretlent, mert néha a tudatlanság, a félelem nélküli lét tesz igazán szabaddá. Olyan kapukat nyit ki benned, amiről álmodni sem mertél, hogy létezik, és ahová csak az a valaki léphet be, aki képes azt a kis zugot napfénnyel betölteni. Azt hiszem, nekem is kinyílt egy ilyen ajtó, ahová csak Emmettnek van joga belépni. Döntöttem!
- Egyet ígérj meg és örökre a tiéd maradok - mondom határozottan.
- Az égről a csillagokat is - neveti boldogan.
- Azok elérhetetlenek, távoliak és nem birtokolhatja őket senki, csak az égbolt. Viszont nekem egy olyan valaki kell, aki egyben tart engem, összeforrasztja a sebeimet, és örökre hozzám tartozik.
- Tőlem mégis a csillagokat kapod, mert varázserővel bírnak, s ha már végleg meggyógyítottak, nem lesz szükséged ígéretekre, mert megtanítanak téged bízni bennem. - Elmosolyodik, magához húz, majd újra megcsókol.
Azt nem tudom, hogyan fogunk kijutni innen, de azt igen, hogy egy percig sem bírom itt tovább. Indulás előtt a szemembe néz, kézen fog és ő teszi meg az első lépést egy szebb világ felé.
Izgulok, félek, boldog vagyok, ezen érzések örvénylenek bennem, amint lábnyomunkat hagyjuk a kripta padlóján. Olyan könnyűnek tűnik minden, de amint a nyílt folyosón találjuk magunkat, egyszerre megijedek, de Emmett egyetlen kézszorítása elűzi a rossz gondolatokat.
- És most merre? - kérdem.
- Lennie kell olyan zugnak, ami rejtett, ahol senki sem jár - csóválja a fejét.
- Megvan, hát persze. Amikor ide lejöttem, akkor sem volt senki a folyosón. Vadászni vannak, ilyenkor egyedül én szoktam itt maradni. Ha a szobámba bejutunk, az erkélyről könnyedén lemászhatunk.
Nem késlekedtünk, elvezettem őt a szobámhoz, végig attól rettegve, hogy lelepleznek minket. De nem így történt.
- Legutóbb, amikor mindketten itt voltunk, meg akartalak ölni - feleli lemondóan Emmett, amint az erkélyen állunk.
- Legutóbb még nem ismertél, és amúgy sem érdekel. Most azért vagyunk itt, hogy mindkettőnk hibáit helyrehozhassuk. - Felfelé görbül a szám, mert látom, milyen bűnbánó szemekkel pillant felém, és mindez azt jelenti, hogy szeret.
- Mi az?
- Semmi - bújok hozzá, átölelem. - Indulnunk kell.
Emmett már lefelé mászik, én mégis megállok egy pillanatra. Utoljára körbekémlelem azt a szobát, ahol az utóbbi tíz évemet leéltem. A kényelem, a fényűzés, az átszenvedett szerelmi éjszakák és a fájdalom temetője. Itt hagyok magamból egy darabot, mert ez volt az otthonom. Utolsót mosolyogva Emmett után indulok.
A koromsötét éjszaka rejt el minket. Olyanok vagyunk, mint a bogarak, egy, a természet gyermekei közül. Mikor lábunk a talajt érinti, mindketten felsóhajtunk.
- Mostantól az enyém vagy, nincs menekvés. - Emmett csibészesen elvigyorodik.
- Vállalom az örökös rabságot. - Rám is rám ragad a szabadság érzése, én is vele együtt nevetek.
Futunk, ahogy csak tudunk, el a semmibe. Nem izgat a holnap, de még a ma sem. Csak el innen, jó messzire. A levegő fülledt, a vállaimra nehezedik, nagy eső lesz.
Már több órája futunk, egyik fát a másik után hagyjuk magunk mögött, amikor Emmett megáll.
- Szerintem mára elég lesz - mondja és kézen fogva engem egy barlang felé kezd húzni.
- Ne, folytatnunk kell.
- Nem lesz gond, higgy nekem. - Ennek az ellenállhatatlan arcnak nem lehet nemet mondani, meg persze nem is akarok.
Hirtelen, szinte a semmiből egy hangos robajú villám belecsap a mellettünk ágaskodó fába, és kettétöri azt. Megkövülten nézzük a füstölgő romhalmazt, amit egy villámcsapás pusztított el. Egy esőcsepp koppan a vállamon, aztán az arcomon, végül a lehunyt szemhéjamon. Engedjük, hogy mindketten bőrig ázzunk, hogy az eső lemossa az elmúlt évek alatt ránk ragadt bűnt és szenvedést. Olyan érzés tört utat most magának bennem, ami cselekvésre buzdít. Tenyeremet Emmett mellkasára helyezem, ami tökéletesen mozdulatlan. Elmosolyodik, szerintem erre a pillanatra várt csak, és karjaiba vesz. Amíg a barlangba fut velem, vadság tükröződik a tekintetében.
Óvatosan lefektet a sziklaszilárd kőre, sötétbarna hajából esőcseppek hullnak az arcomra, a szemeivel teljesen levetkőztet, de nem külsőleg, hanem belsőleg. Kisöpör egy hajtincset, ami útját állja, hogy csodálhasson engem, majd keze közé fogja az enyémet, megcsókolja. Egy örökkévalóságnak tűnik, míg végigcsókolja a karom, nyakamat súrolja a szájával. A blúzom őrjítően lassan kerül le rólam, semmit sem siet el, ahogyan azt sem, amikor ajkai felfedezőútra indulnak a felsőtestemen. A kulcscsontom vonalain haladva jut el a melleimhez, kényezteti őket, többször a tenyere közé simulnak. Tovább haladva nyelve egészen a köldökömig benedvesíti az utat, amit bejárt. Észre sem veszem, és már meztelenül fekszem alatta, vértől duzzadó férfiassága az ölemhez simul. Meg sem csókolt még eddig, de most megteszi. Nyelve visszatérő idegenként kényeztet engem, amikor belém hatol. Apró kis sikoly hagyja el a számat, de ez nem a fájdalom vagy kétségbeesés sikolya, hanem az örömé. Úgy bánik velem, olyan gyengéden, amilyenre mindig is vágytam. Megragadja a két kezemet és a hátam mögé kulcsolja azokat. Nem mozdulhatunk, mert egymás csapdájába estünk, még akkor sem, ha a vágy, ami eddig pislákolt bennünk, most meztelen testünket nyaldosó lángok formájában szabadul ösztöneinkre. Vergődünk a heves szenvedélytől, nem bírunk betelni a másikkal, a csípőjével egyre gyorsabban löki magát a combomhoz, ami kétszer akkora élvezetet jelent nekem. A lélegzetem akaratlanul is felgyorsul, pedig semmi szükségem nem lenne levegővételre, az ujjvégeimbe összpontosul minden kéj, Emmett teste megfeszül, elértük vágyaink végletét és ebben a pillanatban fellángol a lelkem. Egy vámpír nem birtokolhat olyasvalamit, ami egy élőhöz tartozik, mert meghalt, amint a méreg megbénította a szívét. Én most mégis újjászülettem, kisgyermeknek érzem magam, aki Emmett karjaiban lelt menedékre. Pulzáló élet és egy hazatérő lélek tölt ki engem. Ezt senki másnak nem köszönhettem, csak Emmettnek, aki a megváltást jelenti a számomra.
100 év múlva…
Mintha csak tegnap lett volna, az egyetlen vele együtt töltött éjszaka minden egyes perce eleven ostorcsapás nekem. Újra és újra lejátszva ezt a megtörtént csodát, semmi sem lehetne ennél kiszámíthatóbb. Az, hogy Demetri ránk talált, Jane undorodó arckifejezése, ami gúnyos vigyorrá torzult, amint végső határait súrolva megkínozta Emmettett. Aro csalódott és dühös tekintete, amikor a karomnál megragadva engem fölnyalábolt, és eddig még nem látott erővel megütött. Egészen tíz métert repültem, de amikor földre érkeztem, már nem tudtam moccanni sem, mert Emmett darabokban hevert. Maga Aro tette mindezt, és ő volt az is, aki a felkelő Nap sugaraiban fürdő testrészeit a máglyára vetette. Eddigi életem során kétszer haltam meg és születtem újjá. Akkor ismét meghalt bennem valami, de még mindig élek. Én vagyok a saját nyomorúságom túlélője.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Jajj...szegények!Ugye Emett a Cullen Emett volt?És lesz még folytatás?