A kezem a kormányt szorította, és próbáltam úrrá lenni az izgatott remegésen. A fejem zúgott a sebességtől, de nem foglalkoztam vele. Sietnem kellett, mielőtt Jake keresni kezd. Még jó, hogy hagytam neki üzenetet, hogy ne aggódjon. Talán nem jön utánam. Nem vágytam társaságra.

Régen látott, ám annál jobban ismert fák suhantak el mellettem, és teljes erővel tapostam a fékre, amikor megpillantottam a szívemhez oly közel álló házat. Kívülről szinte teljesen ugyanolyan volt, mint mikor utoljára láttam, de már látszódott a gaz és a futónövények nyoma. Nem először jártam itt a távozásuk óta, mégis… minden alkalommal szíven ütött. Olyan volt, mintha soha nem lakott volna bent senki.

„Olyan lesz, mintha soha nem léteztem volna.” – visszhangzott a fejemben a hangja.

Olyan erősen szorítottam az öklömet, hogy a körmeim élétől kiserkent a vérem. Elmorzsoltam egy könnycseppet, mert tudtam, hogy már semmi jelentősége ennek az apró balesetnek. Nincs itt egy vámpír sem, hogy rám támadjon, talán csak Victoria, de azóta meglapult. Talán új terveket kovácsolt, nem tudom. De már egy ideje nem éreztem magam tőle veszélyben.

Hosszú percekig ültem a kocsimban és némán bámultam a régebben modern hatású falakat, majd a gázra tapostam és a garázs elé parkoltam, ahol régen egy ezüst Volvó parkolt. Az én ócska tragacsom a nyomába se ért. A két kocsit ha egymás mellé állítanánk, akkor tökéletesen szemléltethetnénk, hogy hogyan festettem Őmellette. Természetesen nem én hasonlítottam a Volvóra.

Remegő lábakkal szálltam ki, és szépen lassan elindultam az ajtó felé. Ahogy lépkedtem képek peregtek le a szemem előtt, azokból az időkből, amikor még minden rendben volt és először vetődött fel az ötlet, hogy idejöjjek.

−Jól vagyok! − bizonygattam. − A családod úgyis azt fogja gondolni, hogy nem vagyok normális, úgyhogy nem mindegy? Egy pillanatig az arcomat fürkészte.

− Kedvelem ezt a színt, illik a bőrödhöz! − jelentette ki váratlanul. Elpirultam örömömben, és lesütöttem a szemem.

− Figyelj, én iszonyúan próbálok nem gondolni arra, amire készülünk, szóval nem mehetnénk már? − kérdeztem.

− Ha jól értettem, nem azon aggódsz, hogy egy vámpírokkal teli házba látogatsz, hanem attól félsz, hogy azok a vámpírok nem fognak kedvelni téged?

− Így van! − vágtam rá, meglepődve, hogy milyen lazán képes kimondani azt a szót.

Megcsóválta a fejét.

− Egyszerűen hihetetlen vagy!

Nem tudom, mire számítottam, de határozottan nem erre. Az elegáns épületen nem látszott meg az idő múlása, bár stílusából ítélve százéves is lehetett. Lágy fakófehérre festették, három

emelet magas volt, négyszögletes, az arányai tetszetősek. Az ablakok és az ajtók vagy még az

eredeti házból maradtak, vagy tökéletes másolatok voltak. Az én furgonomon kívül más

kocsit nem lehetett látni. Hallottam, hogy valahol a közelben, a fák rejtekében zúg a folyó.

− Hűha!

− Tetszik? − kérdezte Edward, és elmosolyodott.

− Hát... egészen csinos, a maga módján. Meghúzta a lófarkam, és felkuncogott.

− Felkészültél? − kérdezte, miközben kinyitotta az ajtót.

− Távolról sem... de azért menjünk!

A ház belseje még meglepőbb volt, mint a külseje, még kevésbé hasonlított arra, amire számítottam. Nagyon világos volt, és nagyon tágas. Itt régen alighanem több szoba lehetett, de a falak nagy részét eltávolították, és most az egész földszint egyetlen, tágas helyiséget alkotott. A hátsó, délre néző falat teljes egészében üvegre cserélték, mögötte, a cédrusok árnyékán túl egészen a széles folyóig terjedt a pázsit. A szoba nyugati oldalát tömör, kanyargó lépcső uralta. A falak, a magas, gerendás mennyezet, a padló és a vastag szőnyegek mind a fehér különböző árnyalataiban ragyogtak.

− Igen... és hát, ők nem egészen olyanok, mint mi, ami a vadászati szokásaikat illeti.

Valószínűleg nem is jönnek be a városba, de arra mérget vehetsz, hogy amíg tovább nem álltak, téged egy pillanatra sem veszítelek szem elől.

Összeborzongtam.

− Végre, egy épeszű reakció! − morogta. − Már kezdtem azt hinni, hogy az önfenntartási ösztönnek még a szikrája is hiányzik belőled!

Ezt a megjegyzést válasz nélkül hagytam. Tekintetem bekalandozta a tágas helyiséget.

Edward követte a pillantásomat.

− Nem ezt vártad, igaz? − kérdezte önelégülten.

− Hát nem − ismertem be.

− Sehol egy koporsó, sehol egy halom koponya a sarokban: azt hiszem, még pókhálónk

sincs... mekkora csalódás lehet ez neked! − vigyorgott.

Elengedtem az ugratást a fülem mellett.

− Olyan világos... olyan nyitott! - Most már komolyan felelte:

− Ez az egyetlen hely, ahol soha nem kell rejtőzködnünk!

A dal, amelyet még mindig játszott, az én dalom, a végéhez közeledett, az utolsó akkordok melankolikusabb hangnemre váltottak át. Az utolsó hang még ott rezgett szívszaggatóan a levegőben.

− Köszönöm! − mormoltam. Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Zavartan töröltem le.

Edward megérintette a szemem sarkát, és elcsípett egy könnycseppet. Felemelte az ujját, és tűnődve vizsgálgatta azt a csöppnyi nedvességet. Aztán képzelet-gyorsán a szájához emelte az ujját, és megnyalta.

Könnyek szöktem a szemembe az emlékek hatására. Lassan és óvatosan simítottam végig a kopottas falon. Az idő nyomott hagyott az épületen, és rajtam is. Az eltelt hónapok megváltoztattak. Már nem az a Bella vagyok, aki voltam. Ha középkorúnak születtem, akkor most öreg vagyok, nagyon öreg. Egy idős nő, aki kétségbeesetten kapaszkodik régi ábrándjaiba és a reményeibe. Talán már pocsék színésznő sem vagyok, hiszen remekül játszom a szerepem, mely szerint élek. Nem ordítok naphosszat, és egyre kevesebbet sírok. Játszom az érzéketlent, csakhogy ne érjen fájdalom. Falat emeltem a lelkem köré, és csak Jacobot engedem be néha.

A házba lépve döbbenetes látvány fogadott. Nem voltam erre felkészülve. Mikor utoljára jártam itt, akkor sem volt ilyen lepusztult és elhagyatott. A gaz benőtte a repedezett padlót, és a bútorok hiánya is szembeszökő volt. Némán jártam végig a házat, és fogalmam sem volt, hogy mit keressek, vagy hogy mi segíthet. Csak egy megérzés vezetett ide, de nem tudom, hogy hogyan segíthetnék Rajta. Tehetetlennek érzem magam és üresnek.

Végig jártam minden helyiséget, az Ő szobáját hagytam utoljára. Sehol nem volt ágy, vagy bármiféle bútor. Mintha soha nem léteztek volna. Már kezdtem azt hinni, hogy becsavarodtam, mikor Alice szobájában megpillantottam valamit. A szoba egyik sarkában a földön egy vaskos könyv hevert. Rajta valami téglalap alakú vékony, fehér tárgy. Remegve nyúltam utána, és a földre rogyva próbáltam kinyitni a borítékot. Felsikkantottam, mikor megpillantottam a papírlapon Alice gyöngybetűit.

Könnyes szemmel olvastam a sorokat, és még mindig nem hittem el, hogy milyen hatalmas és váratlan segítséget kaptam. Ó, drága Alice! Hát mégsem hagyott itt minden szó nélkül, és ennél hatalmasabb segítséget aligha kaphattam volna. Ebből talán rájövök, hogy hol van Edward. A vastag kötet felé nyúltam és az ölembe húzva olvasni kezdtem, felcsapva a tartalomjegyzéknél…

Az első vámpír Káin volt, Ádám és Éva elsőszülött fia, aki miután megölte öccsét, Ábelt, lelke örökre elkárhozott. A mai tudomány szerint Káin vashiányban szenvedett, és úgy találta, hogy az öccse vére meggyógyíthatja betegségét. Nem található magyarázat arra, hogy hogyan alakult ki a vér utáni szomj, vagy az, hogy harapással más embereket is meg lehet fertőzni. Azokból az időkből kevés forrást ismerünk, és az akkori vámpírokat már más nomádok kiirtották.

De mondhatjuk, hogy a vámpírizmus maga egy őskori betegség, ami fertőzés és harapás útján továbbterjedt napjainkra. A megbetegedett ember testében méreg termelődött, ami átterjedt a szervezet minden részére. Átalakította az emberi funkciókat, eltörölte az emberi külső hibáit, a genetika összetétel megváltozott. Mindez három nap alatt, amíg az áldozat szörnyű kínokat élt át. Az „átváltozás” kitörli a szervezetből a vasat, ennek következménye a vérszomj. A gyomor, a vese, a szív és más szervek működése leáll. Minden testi szükséglet leáll. Az izmok teljesítőképessége hatalmas mértékben megnövekedik, a bőr sebezhetetlenné válik, a testet már nem korlátozza annyira a testiség, így őrületes sebességek megtétele is lehetővé válik.

Az emberek történelmében szinte állandó motívum, ugyanis régen nem korlátozták törvények a titoktartást az emberekkel szemben. Nem foglalkoztak az óvatossággal, vagy bármi mással, csak a vérszomj uralta őket.

Ez később megváltozott, ugyanis három vámpír emelkedett ki a homályból. Aro, Caius és Marcus, vagy ahogy később elhíresültek a Volturi Uralkodóhármas. Testőrökkel védték magukat, majd törvényeket teremtettek. Aki megszegte ezeket, arra halál várt, erről ők maguk gondoskodtak.

Nehéz megölni egy vámpírt, csak egyetlen módja van. Testét darabokra szaggatni, majd tűzben elégetni. Ez a sors várt azokra, akik könnyelműen megszegték a szabályokat, és beszéltek az embereknek a vámpírokról. Súlyos következményei lehetnének annak, hogyha az emberek tudomást szereznének erről a világról, olyan szörnyűséges dolgok történek fel a múltból, amiknek súlyos következményei lehetnek.

De a büntetésnek nem csak ez az egy módja volt. Előfordult, hogy a Volturi másképp döntött, és a büntetett képességére való tekintettel megkímélte az életét. De rájuk sokkal rosszabb sors várt.

Kevesen tudják, hogy mi rejtőzik a volterra-i kastély alatt. Sötét katakombák, kíméletlen tömlöcök, kínkeserves élet és rabszolgamunka. Rosszabb sorsot elképzelni sem lehetne, mint azét, aki idekerül, és nem csak azért, mert az élet itt nem áll másból, mint szenvedésből… nem. Innen lehetetlen megszökni. Akit egyszer lehurcolnak a sötét, nyomasztó falak közé, azok számára nincs menekvés.

A tömlöcökben csak vámpírok vannak, őket emberrabszolgák veszik körül, de akad közöttük olyan is, aki a falak között lett vámpír, ha valaki megkívánta. Könyörtelen munka körülmények, és kínzó élet jellemzi a körülményeiket. Feltétlen engedelmességgel tartoznak minden egyes vámpírnak, minden parancsot teljesíteniük kell. volturi-rabszolga bárki lehet, de még nem volt rá példa, hogy valaki önszántából csatlakozott volna. Volterra erődítményéből még egy ember sem távozott élve, de még élőhalottként sem. Aki egyszer belép azon a kapun, az többé ki nem jöhet. Nem kegyelmeznek se élőnek, se holtnak.

A rabszolgák sorsánál már csak a raboknak a rosszabb, bár ők nem feltétlenül maradnak a börtön falai között örökké. Viszont egy biztos: még ép elmével nem távozott senki. Elég csak pár hét abban a pokolban, hogy a rab elveszítse minden emberi mivoltát, és emlékét. A vérszomj csillapítására nincsen mód. Nem kapnak táplálékot, így a vérszomj szép lassan mindenkit felemészt. A sötét, a büdös, a hideg, és a magány önmagában is képes minden elmét felbomlasztani. És ha ez még nem lenne elég két vámpírnő is mindennapos látogató a cellák mélyén.

Az egyikük Jane, talán ő élvezi a legjobban a szerencsétlenek kínzását. Az ő képessége pokoli fizikai fájdalomnak teremti meg az illúzióját. Minden áldozat rettegve beszélt azokról a percekről, volt, aki néhány alkalom után belepusztult. Van, aki hónapokig, vagy évekig bírja. Talán nem is Jane a legrosszabb, bár csak ő jelenik meg előttük személyesen. Cora (saját szereplő) hatalma ennél sokkal szörnyűségesebb. Neki nem kell feltétlenül az áldozat közvetlen közelében tartózkodnia, elég, ha ötvenméteres körzetben marad. Az ő képessége, hogy bármilyen képet meg tud jeleníteni az áldozat fejében, elég csak a vámpír arcára összpontosítania. Képes bármit úgy elhitetni, mintha az a saját emlékei volnának. Meg tudja győzni akármelyik férfit, vagy nőt, hogy neki nincs senkije, hogy mindenkije meghalt, vagy hogy soha nem szerette senki. A célja, hogy kiirtsanak minden érzelmet az ottaniakból, hogy aztán gondolatnélküli robotok, gyilkoló gépek, vagy esetleg végrehajtók legyenek. Csak a képességük miatt tartják meg őket, semmi másért.

Akad olyan is, akiről a Volturi megfeledkezik, és örökidőkig a cella mélyén hever, érzelmek nélkül. Talán ők járnak jobban, mert őket nem használják fel galád célokra. Nem gyilkolnak többé embereket, nem kell többé szenvedni a vérszomjtól. Azok után, akik meghaltak, talán ők jártak a legjobban.

Hosszú órákig olvastam, de a Volturis részt nem bírtam befejezni. A könnyeimtől szinte már semmit sem láttam. Minden ízemben remegtem. Már tudtam, hogy hol van Ő… Edward. Az álmomban őt láttam a katakombák mélyén, és a nő, aki kínozta az Jane volt. A könyvben szerepeltek képek a Volturikról, és azonnal megismertem a gyermekarcú szőkelányt, aki kéjes élvezettel kínozta a szerelmemet. És ott volt egy másik lány is, aki szintén kedvesnek tűnt, neki fekete haja volt. Csupán csak vörös szemeiben fénylett a hidegség, de kívülről nyoma sem volt annak, hogy élvezettel kínoz másokat.

Zokogva szorongattam Carlisle könyvét, és az agyam csak az imént olvasottakon zakatolt. Aztán megtaláltam a megoldást. Már tudtam, hogy mit kell tennem. Rabszolga leszek, hogy Edward közelében lehessek, és kihozzam onnan. Tudom, hogy nem lesz könnyű. Tudom, hogy még soha senki nem jutott ki onnan. De még olyan se volt, hogy valaki önként ment volna határozott céllal.

Ha pedig nem sikerül… akkor úgysincs miért élnem. Egy olyan világ, melyben Edward egyáltalán nem létezik… az nem az én világom.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.