Magamba roskadva ültem az ágyam szélén. A gondolataim csak úgy cikáztak. Másodpercről másodpercre egyre szomorúbb lettem. Láttam, hogy milyen idiótán viselkedtem a mai nap folyamán. Hiába vagyok szép, ha az agyammal nincs minden rendben.

Ha tudnék sírni, már vörösek lennének a szemeim. De a vámpírok nem sírnak. Legalábbis könnyeink nem hullnak. De az érzés, az a szomorúság, az azonban ugyanolyan szörnyű, mintha ember lennék. Csak én nem mondhatom, hogy „Majd meghalok, és vége a szenvedésnek”. Én nem halok meg, nem öregszem.

Bárcsak kisírhatnám magam! Ezzel talán enyhíthetném a szívemet szorító fájdalmat. De nem. Most jobban gyűlöltem vámpír létemet, mint általában. Igazán sohasem örültem a sorsomnak. De mikor az segítene rajtam, amire csak emberek képesek, még jobban bánt, hogy az vagyok, ami.

Ilyenkor Em megölel és azt mondja:

- Semmi baj, végül is én itt vagyok neked!

És ilyenkor mindig jobb kedvem támad, mert teljesen igaza van.

Most azonban nem fog magához ölelni. Belláról áradozik odalent és panaszkodik, hogy milyen csúnyán viselkedtem vele. Igaza van. Szörnyű vagyok.

Nem akarok élni. Véget akarok vetni az életemnek, hogy senki ne legyen a közelemben, és nehogy megmentsen. Meg akarom előtte mondani Emmettnek, hogy szerettem. De nem merek a szemébe nézni a mai nap után.

Mindenkinek csak púp vagyok a hátán. Minek rontsam itt a levegőt?

Az elkövetkező napok szinte összefolytak előttem. Nem tudtam volna megmondani, melyik nap mi történt. Elkülönülve a többiektől „éltem” életemet. A saját kocsimmal elmentem a suliba, aztán mikor hazaértem, felmentem a szobámba és le sem jöttem többet.

Az iskolában Emmett próbált hozzám szólni, én azonban levegőnek néztem. Lehet, hogy megérdemeltem, amit kaptam, de azért nem kellett volna úgy beszélnie arról a Belláról.

- Rose, nem értem, miért haragszol még mindig rám! – mondta dühösen szünetben, miközben egyik teremből a másikba vándoroltunk.

Nem szóltam hozzá, még mindig a folyosót néztem magam előtt.

- Látod, én nem vagyok rád dühös, amiért azzal a Will gyerekkel akartál féltékennyé tenni! – mondta. Rájöttem, hogy Em végig tudta, hogy csak azért beszélek Willel, hogy őt bosszantsam. De kár.

- Miért nem beszélsz inkább Bellával?! – csattantam fel, mert annyira idegesített, ahogyan játssza az ártatlant.

- Miért kéne beszélnem vele? – nézett rám értetlenül. – Nem is ismerem!

- Na, persze! – húztam a szám. – Úgy beszéltél róla, mint valami fantasztikus személyről!

- Mikor beszéltem így? – kérdezte továbbra is értetlenül. Remélem, nem értelmeztem félre a dolgot, mert akkor Emmettre is ok nélkül haragudtam napokig.

- Jaj, ne játszd már az ártatlant! – gúnyolódtam tovább. – „Bella így, Bella úgy! Ő nagyon jó csaj! Majd ha Rosalie-val nem jön össze a dolog, megpróbálom nála!” – utánoztam Emmettet.

- Ugyan, azt nem gondoltam komolyan. Te sem gondoltad komolyan, mikor Willel társalogtál, nem? – kérdezte.

Jaj, ne! Emmett csak azért beszélt úgy Belláról, hogy engem bosszantson, mint ahogyan én is őt akartam féltékennyé tenni. Biztos tudta, hogy hallom. Látta, hogy otthon vagyok…

Vagy mégsem. A cipőmet elraktam. Nem tudhatta, hogy otthon voltam.

Vagy mégis: a kocsimat biztosan látta! Jaj, hogy lehetek ennyire naiv? Megint napodig haragudtam rá, meg voltam sértődve, és miért? Teljesen feleslegesen!

- Jaj, ne… - leheltem.

Felnéztem Emmettre. Eddig a folyosóra szegeztem tekintetem, de most látni akartam az arcát. Teljesen hülyét csináltam magamból! Összeveszek mindenkivel, miért? Mert egy beképzelt alak vagyok!

- Semmi baj. Talán nem kellett volna Bellát dicsérnem. Sajnálom.

- Te kérsz bocsánatot tőlem? – kérdeztem lassan. Még mindig nem bírtam feldolgozni az igazságot.

- Én is hibás vagyok – mondta.

Elmosolyodtam.

- Nem – feleltem. – Főképp én vagyok hibás. Meg tudsz nekem bocsátani?

- Persze. De majd a jövőben hanyagold ezt a megsértődést. Pár nap alatt sikerült Alice-t is magadra haragítanod. Szóval én megbocsátok, de kérj tőle is bocsánatot!

Sóhajtottam.

- Jó. Csak tudod olyan nehéz, hogy annyi lány van, és te mégis engem választottál… Félek, hogy megunsz… hisz már olyan régóta együtt vagyunk…

- De nem elég régóta – vigyorgott. – És egyébként is, a többi lány labdába sem rúg melletted. Esélyük sincs, érted? Szóval a féltékenykedést is félre teheted!

- Persze, persze…

A nap nagyon lassan telt. Beszélni akartam Alice-szel, ki akartam békülni vele. Egyáltalán nem jó, ha az ember össze van veszve a „testvérével”, ráadásul ok nélkül.

Ebédszünetben Alice nem tűnt haragosnak. Hiába, ő egészen más mint én. Ha velem csinálta volna Alice, hogy ok nélkül napokra megsértődik valószínűleg én még jobban megsértődnék, és véglegesen levegőnek nézném őt.

Alice persze más. Mikor leültünk hozzájuk, vidáman mosolygott, mint mindig:

- Sziasztok! Na, mi volt ma? – kérdezte. – Ó, Rosalie. Csak nem ide ülnél?

Lesütöttem a szemem.

- Sajnálom, Alice. Hülyeséget csináltam, tudom. El tudod nézni nekem? Többet tényleg nem sértődök meg, ezt már Emmettel megbeszéltük!

- Bizony – tette hozzá Em.

Alice persze gondolkodás nélkül mondta:

- Nem haragszom, sőt, soha nem is haragudtam rád Rose. Egyszerűen nem értettem, mit tettem, amiért ennyire dühös vagy rám. Tudom, néha túlreagálom a dolgokat, de azt szerintem te is tudod, hogy Edward hirtelen elutazása nem olyan „kis dolog”. Talán tényleg túlreagáltam.

- De én pedig túlságosan lekezeltem a dolgot. Sajnálom – feleltem.

- Szerintem senki ne haragudjon senkire, jó? – kérdezte Jasper. – Már követni sem tudom, ki kire, és miért sértődik meg!

- Nyugi, Jazz, ezzel nem vagy egyedül! – vigyorgott rá Emmett. Tudtam, hogy most már végre kibékültem mindenkivel, és valahogyan megkönnyebbültnek éreztem magam. Tudtam, hogy Alice-nek igaza van, lekezeltem Edward döntését. De most már lényegtelen, mert végre minden régi.

- Szerintetek mikor jön vissza Edward? – kérdezte hirtelen Jasper. – Nem mondott semmit, igaz?

- Nem – felelte Alice. – Olyan gyorsan történt minden. Egyszerűen azt mondta, elmegy. És elment. Mert majdnem megölte Bellát biológián.

- Miért? Bellával nincs semmi különös, ugyanolyan, mint mindenki más. Hogy miért pont őt kéne mindenképp megölni… Nem értem Edwardot – mondta elgondolkodva Alice.

- Én sem. Szerintem Edwardot nem lehet megérteni. És szerintem nem is kell. Hadd tegye, amit akar. Úgysem szereti, ha megmondják neki, mit tegyen.

Ekkor azonban csöngettek.

Hazafelé a téma persze továbbra is Edward távozása volt. Nem tudom, mit kell ezen ennyit tárgyalni – elment, és kész. Talán hasonló helyzetben mi is ezt tennénk. Persze én egyedül biztos nem mennék el. Emmettet magammal vinném.

Elmosolyogtam a gondolatra. De nincs szükségünk most arra, hogy kettesben legyünk. Legalábbis nekem egyenlőre nincs. Inkább élvezem, hogy újra szóba állok a húgommal és az egész családdal.

Végül is csakis azért sértődök meg, és nem békülök ki, hogy a büszkeségemet megtartsam. Nem fogok lealacsonyodni, és mindenkinek mindent elnézni. Nem akarom azt tenni, amit Alice tesz. Hogy olyan elnéző.

Végül is mindannyian mások vagyunk. Mást tartunk jónak, mást rossznak. A tulajdonságaink is mások, én pedig ilyen vagyok. Szerencsére vannak, akik elfogadtak ilyennek, és ennél többet nem akarok. Nem vágyok arra, hogy mindenkivel puszipajtás legyek, hisz az is olyan lealacsonyodó. Hogy ugyanúgy beszélgetek mindenkivel.

Így, amilyen most vagyok, inkább olyan elérhetetlennek tűnök. Nem kell mindenkivel fantasztikus kapcsolatot ápolnom, nem beszélgetek mindenkivel, mégis sokat számít a véleményem. Ha azt mondom, hogy „ide akarok ülni”, akkor oda ülhetek.

- Mi van, Rose? – kérdezte Emmett, miközben hazafelé tartottunk.

- Mi lenne?

- Csak nem szóltál egy szót sem az elmúlt két percben, és ez már szokatlannak számít – felelte Em.

Elmosolyodtam. Akármit mond, szinte mindig sikerül jobb kedvre derítenie.

- Gondolkoztam. És nincs kedvem azt hallgatni, hogy miért ment el Edward. Nem kezelem le a dolgokat, de tényleg válthatnátok már témát. Például… - elbizonytalanodtam, ugyanis hirtelen nem jutott egy jó téma sem az eszembe.

- Á, értem. Ez igazán jó téma. Gondolkozzunk! – figurázott ki Alice, majd kedvesen rám mosolygott: - Nyugi, nem gondoltam komolyan. Meg ne sértődj!

Kezdett idegesíteni, hogy mindenért bocsánatot kérnek, hogy ne sértődjek meg. Így csak még nagyobb hangsúlyt tesznek arra, hogy az elmúlt napokba milyen idiótán viselkedtem. És ilyenkor mindig rossz kedvem lesz.

- Haha, de vicces! – morogtam. – De beszélhetnénk végre valami rendes témáról, nem gondoljátok? – kérdetem, hogy tereljem a témát. – Például… ti is írtatok matekból?

Ügyetlen elterelő műveletem hallatára azonban mindannyian csak nevettek. Én is. És végre nem rajtam nevettek, hanem velem.

Otthon aztán meglepetés várt minket. Ugyanis mikor beléptünk, nem már fogadott minket, mint Edward!

- Edward, megjöttél? – ölelte meg őt Alice. – Már annyira hiányoztál. Végül is nem lehet megszokni, hogy nem vagy velünk.

- Kösz, Alice. Én sem éreztem jól magam, hogy ilyen távol vagyok a családomtól – mondta elgondolkodva. – Végül is a valami baj ér, kihez forduljak? Sokkal jobb, hogy mellettem vagytok. Így legalább van kire támaszkodni – vigyorgott, és kezdeti rossz kedve a távolléte miatt egy másodperc alatt tovaszállt.

- Szia Edward – mondta én is. – Jó, hogy megjöttél. Alice-szel nem lehetett bírni! Mindig csak azt mondta, hogy „gyere már vissza”! – néztem vidáman Alice-re, aki nem túl kedvesen visszanézett: – Kösz, Rosalie! – morogta, de nem tűnt úgy, mint aki meg akar sértődni ezen.

- Csá, öcsi – veregette meg a vállát Emmett és Jasper is. – Azért nem tagadom, hiányoztál.

- Mesélj, Edward! – kérte Alice. – Mi volt? Denaliban voltál? Gondolom fáradt vagy, de azért mégis! – kérlelte. Bizonyára ő erre a részre volt a legkíváncsibb. – Csak egy icipici részletet!

Edward azonban fáradtan nemet intett a fejével. Most, hogy nem mosolygott, látszott rajta, milyen karikásak a szemei és milyen nyomottnak tűnik. Ha ember lenne, azt mondanám rá, beteg. De erről szó sincs. Valószínűleg csak elfáradt az út során. Ki hallott már vámpírbetegségről? – mosolyodtam el saját gondolatomon.

- Inkább elmegyek vadászni. Itt a hétvége, szeretném nyugalomban tölteni, mármint ha ez nem baj – szabadkozott. – Nem úgy értem, hogy terhek vagytok a számomra… Egyszerűen magányra van szükségem.

- Persze, semmi baj. Csak aztán pihend ki magad rendesen, hogy hétfőtől lehessen veled normálisan beszélni – jegyezte meg Emmett.

Edward elmosolyodott és bólintott.

- Jó, persze – mondta, majd intett a kezével, és kisétált az ajtón Még hosszasan néztem utána. Mikor messzebb ért, a nap fényétől csak egy fekete pacaként láthattuk. A szemem megfájdult a nap sugarától, úgyhogy inkább Alice-re néztem.

-Valami bántja – mondta Alice szomorúan, mintha Edward gondja miatt ő is szomorú lenne. – Nemrég egy furcsa látomásom volt. Edward… olyat tesz, ami veszélybe sodorja a titkunkat – hogy vámpírok vagyunk. És ehhez az egészhez köze van… Bellához.

- Ahhoz a csúnyácska és rettentően ügyetlen lányhoz? – kérdeztem gúnyosan. – A múltkor az ebédlőben úgy hasra vágódott, mint aki nem tud rendesen járni. Nem tudom, Edward mit akar attól a lánytól.

Alice vállat vont.

- Én sem.

Hétvégén alig láttuk Edwardot. Rengeteget olvasott, és sokszor hallottuk amint zenét hallgat. Ezzel talán csak az unalmát akarta leűzni, de nem jött oda hozzánk. Talán Alice-nek igaza van, és tényleg bántja valami.

Gondja akadt út közben? Mielőtt Denaliba utazott volna, még rendben volt. De most, hogy hazajött, olyan, mint a ház szelleme. Itt kísért, de mutatkozni nem mutatkozik. Vadászni is csak akkor ment el, mikor hazajött, azóta talán ki sem tette a lábát a házból.

-Menjünk el vadászni valahová! – indítványozta Jasper egyszer este, mikor családunk (Edward kivételével) együtt nézte a tévét. Ebben mellesleg egy olyan film ment, amit már mindannyian tudtunk kívülről, de úgysem nézi senki a tévét, szóval teljesen mindegy, mi megy. Az egyetlen, aki szokta nézni az adásokat, az Alice, és ez a mostani az ő egyik kedvenc romantikus filmje. Rajta kívül senkit nem érdekel.

- Hová? – kérdezte rögtön Emmett. – Amúgy én benne vagyok.

- Szerintem se rossz ötlet – tette hozzá Esme. – Olyan rég voltunk már közösen valahol, ideje lenne ismét elutazni. Úgy hallottam, nem túl messze innen, egy erdőben nagyon elszaporodtak az őzek, és a szarvasok. Minden növényt megesznek.

- Oké, menjünk és tegyünk rendet! – vigyorgott Emmett. Elképzeltem azt a sok, elszaporodott őzet: egy erdőben állok, körülöttem zöld növények, és mindenhol őzek állnak. Ó, mennyi vér!

- Esme, igazad van – szólalt meg Carlisle. – Ráadásul mostanában szinte üres a kórház, tényleg nem rossz ötlet. Kár, hogy nem jutott hamarabb az eszetekbe, így most hiányozni fogtok az iskolából.

- Nem gond – szólt Jasper. – Az időjárás elvileg az átlaghoz képest meleg lesz, szóval ha akarnánk se mehetnénk be a suliba. Így legalább valami kellemes dologgal töltjük a szabadidőnket.

Tehát megegyeztünk abban, hogy hétfőn elutazunk két egész hétre. Igazán örültem, hogy nem pár napra megyünk, mert azokat a napokat szinte nem lehet élvezni, annyira gyorsan eltelnek, és mire észbe kapnék, hogy „jé, milyen szép hely”, már indulunk is haza. Sajnos eddig nem gyakran tudtuk sokáig maradni, mivel Carlisle-ra szükség van a kórházban, meg hát a női dolgozók sem nagyon támogatják, hogy Carlisle elmenjen, főleg napokra.

Bár az utazás végre izgalommal töltött el, nem volt kedvem semmit összepakolni. Alice kijelentette, hogy semmi kedve sátorokban lakni – ezt én is támogattam. A sátor kényelmetlen, kicsi, és semmit sem ér. Úgyhogy faházakban fogunk lakni. Na, ezt az ötletet egyáltalán nem támogattam, sőt, szinte már visszakönyörögtem a sátrakat, de Alice kijelentette:

- Rendben, ez jó ötlet!

Rajtam kívül pedig senkit nem érdekelt, hogy hol alszunk, a fiúkat ez hidegen hagyja, Esme és Carlisle pedig egyébként is minimális időt töltenek bezárva. Úgyhogy faházakban fogunk lakni, mint valami táborozók. Mindegy, a faház legalább nem olyan szűk, mint a sátorok.

Több sátoruk is van, egy nagy, és egy kicsi. A kicsiben lakhatunk ketten, a nagyban pedig a többiek. Sorsolással döntjük el, kinek kell száműznie magát abba a kis szűk lyukba, és egyetlenegy kivétellel mindig mi voltunk azok a „szerencsések” Emmettel. Úgyhogy nem bízok már a szerencsében, hogy nem mi kerülünk oda. Ennyiből azért mégis előnyösebb a faház

- Mennyi ilyen faház van? – kérdeztem.

- Úgy tudom, három vagy négy – felelte Carlisle. – Szóval nem kell betömörülnünk egyetlen sátorba, hanem kettesével külön-külön laknátok a sátorokban. Az úgy jó? Vagy szeretnétek együtt lenni?

- Carlisle, az, hogy ott laknak, az annyit jelent, hogy oda van lerakva a cuccuk. Ha együtt akarnak lenni, úgyis megoldják. Teljesen lényegtelen, hogy hol van a házuk – mosolygott ránk Esme.

- De azért mégis kettesével legyünk, nem? – kérdezte Jasper. – Legalább biztosan elférünk!

- Persze, erről lehet szó – egyezett bele Carlisle. – Ugye van egyszer… Alice és te – nézett Jasperre –, aztán Rosalie és Emmett… végül pedig mi, Esme.

- Carlisle, valakiről elfeledkeztél – szóltam közbe. – Attól, hogy most nem ül itt, inkább önmagát utálja odafönt a szobájába, attól még ő is a családunk tagja. Vagy Edward itthon marad? – kérdeztem.

- Nem, dehogy – felelte gyorsan Carlisle. – Igazad van, Rose, Edwardnak egyedül kéne aludnia. Biztos nem lesz vidám a hír hallatára. Alice, nem akarod, hogy Edward is odaköltözzön a ti faházatokba? Nem lennétek el hármasban?

Alice a vállát vonogatta.

- Hát… nem is tudom… szóval…

- Értem, szóval nem.

Alice sóhajtott.

- Ha nagyon muszáj…

- Nem kell, hogyha nem akarod. Nem kell aggódni – mondta Carlisle határozottan. – Ha sokat problémázunk ezen, semmivel nem jutunk többre. Páratlanul vagyunk, a kettes beosztások nem túl előnyösek. De ne aggódjatok. A dolgok meg fognak oldódni maguktól is.

Szótlanul hallgattuk. Én a magam részéről nem akartam közbeszólni. Csak nagyon reméltem, hogy Carlisle-nak igaza lesz, és valahogyan megoldódik ez a dolog. Nincs egy napunk hátra az indulásig. Ha azonban Edward még ezen a közös családi programon is egyedül marad, hisz neki nincs párja, akkor a kedve csak még rosszabb lesz. Így is alig lehet vele beszélni, mert valami bántja. Ha pedig közölnénk vele, hogy egyedül fog lakni egy faházban, csak még jobban kiközösített érzése lesz.

Jobb lenne, ha ez az apró, mégis nagyon jelentős probléma még idő előtt megoldódna.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.